Új Szó, 1972. május (25. évfolyam, 102-126. szám)

1972-05-21 / 20. szám, Vasárnapi Új Szó

• •-..y-;. ... .

'S/v i •

••- ...

I

z éjjel a szemölcsről álmodtam. Elég ennyit említenem, hogy tudd: mire gondolok. Hisz annyit pereltél velem miatta!

A jobb vállamon van, vagy pontosabban a lapockám felső ívén.

— Már nagyobb, mint egy babszem. Csak piszkáld, de ne csodálkozz, ha egy napon majd fájni is fog.

Rendszerint ezzel bosszantottál. Igazad van, csakugyan nagyobb, mint lenni szokott, jóval nagyobb, kerek és szokatlanul duzzadt.

Kislánykoromban, lefekvéskor, rendszerint eljátszadoztam vele. És hogy szégyelltem, amikor először rajtakaptál!

Emlékszem, úgy megütődtél, hogy sírva is fakadtam.

— Hagyd abba, Sayoko. Minél többet piszkálod, annál nagyobb lesz.

Anya is pirongatott miatta. Talán még tizenhárom éves sem voltam; de nem fogott rajtam; hovatovább szokásommá vált. És persze nem szoktam le róla akkor sem, amikor már el is felejtettem, hogy van.

Amikor először megláttad, én még akkor inkább kislány voltam, mint asszony. Most is fel-felötlik bennem: vajon mint férfi el tudtad-e képzelni, mennyire szégyelltem. Nem, az több volt a szégyennél. Iszonytató, gondoltam magamban. S e pillanatban valóban rémítőnek éreztem a házasságot.

Ügy éreztem magam, mintha léleplezték volna minden titkomat, holott igazában egymás után derítetted fel azokat a titkaimat is, amelyekre csak akkor eszméltem rá, amikor már késő volt.

Boldogan aludtál el, s én megkönnyebbülést éreztem, amikor magányomban meg-megrezzenve kaptam vissza a szemölcs felé induló kezemet, a megátalkodottat.

— Most már nem nyúlhatok többé hozzá — gondoltam, s a puszta gondolat, hogy megírom ezt anyának, arcpirító érzést keltett bennem.

— Még törődnöd is ostobaság vele — mondtad egyszer. Boldog voltam, és igazat adtam neked, de ha visszapillantok, most felötlik bennem: nem lett volna-e jobb, ha igyekszel megértőbb lenni, elnézőbb az én megvetendő szokásom iránt, vagy igyekszel egy kis szeretetet is tanúsítani irántam, amikor rajtakapsz.

Nem is foglalkoztatott különösebben. A férfiak nem azért járnak-kelnek az utcán, hogy szemölcsre vadásszanak a nők nyakán. A hasonlat, hogy „tiszta, mint a lepecsételt forrás“, nem ritkán hangzik el egy-egy szépséghibás nőre is. De a szemölcs, ha kicsiny, ha nagy, nem mondható szépséghibának.

Mit gondolsz, miért vált szokásommá, hogy önfeledten piszkáljam? És miért háborodtál úgy e szokásom miatt?

— Már megint? — szóltál rám ingerülten. — Ha- gyad abba! — csattant fel a hangod, meg sem tudnám mondani, hányadszor.

— És miért a bal kezeddel? — kérdezted egyszer kitörő dühödben.

— A ballal? — hökkentem meg a kérdésedtől.

Addig észre se vettem, hogy mindig a bal kezemet

használom.

— Hiszen a jobb válladon van. Jobb, ha a jobbal

csinálod.

— Gondolod? — emeltem fel a jobbat. — De így olyan furcsa.

— Egy csöppet se furcsa.

— Nekem természetesebb a ballal.

— Pedig a jobb van közelebb.

— De nekem úgy esetlen. Valahogy suta.

— Suta?

— Igen, mert csak két egyformán kényelmetlen választás lehetséges: félkörben a nyak köré font karral va"" hátulról...

Ekkor már nem osztoztam mindenben alázatosan a véleményeddel. Ha válaszoltam is, úgy véltem, ha a

ballal nyúlok fel a torkom előtt, az kissé olyan, mintha védekeznék, hiszen még át is karolom magam. Most könyörtelen leszek hozzá, gondoltam.

Halkan megkérdeztem:

— És mi kifogásod az ellen, hogy a balt használom?

— Oly mindegy, ha ezt, ha azt, ez rossz szokás!

— Tudom.

— Hányszor mondjam még, hogy fordulj orvoshoz, és vétesd le?!

— Nem bírom rászánni magam — a szégyentől.

— Pedig nem nagy dolog.

— Ki megy orvoshoz egy szemölcs eltávolításáért?

— Szerintem elég sokan.

— Lehet, ha arcon van. De ha nyakon van, azt hiszem, nemigen mennek orvoshoz. Kinevetné őket. Bizonyára érdekelné, a férjem kívánságának igyekszem-e eleget tenni.

— Megmondhatnád, hogy így akarsz megszabadulni szokássá vált játékodtól.

— Hát persze... Egy ilyen semmiségtől, olyan helyen, ahol nem is igen látható. Gondolhattam volna, hogy nem fogod sokáig tűrni.

— Bánnám is én, ha nem babrálnád.

— Nem hinném ...

— Milyen megátalkodott vagy. Mondhatok én neked bármit, csak nem változol meg. Meg se kísérled.

— Dehogyisnem! Megpróbáltam már magas nyakú hálóinget viselni, hogy ne tudjak odanyúlni.

— De csak rövid ideig.

— Mondd: csakugyan olyan nagy baj, ha piszkálom?

Valószínűleg lerítt rólam, hogy vitatkozó kedvemben vagyok már megint.

— Nem különösebb baj. Én csak arra kérlek, ne csináld, mert nem szeretem.

— Miért viszolyogsz úgy tőle?

— Mi értelme, hogy most vitatkozzunk az okairól?! Ne babráld folyton, ez rossz szokás, azt akarom, hogy egyszer s mindenkorra abbahagyd.

— Sosem mondtam, hogy nem akarom abbahagyni.

— Valahányszor hozzányúlsz, az arcod valami idegen kifejezést ölt. Mintha elrévednél. Ez az. amit nem bírok. Ezt gyűlölöm.

Igazad mellett szólhatott az, hogy megjegyzésed szíven talált, és én kész voltam egyetérteni veled.

— Legközelebb, ha rajtakapsz, csapj a kezemre. Akár arcul is üthetsz, ha úgy tetszik.

— És nem nyugtalanít, hogy három- vagy négyévi kísérletezés után sem tudtál leszokni erről a csacsi kis szokásról?

Nem válaszoltam. Visszacsengő szavaidon töprengtem: „Ez az, amit nem bírok. Ezt gyűlölöm.“

A póz, ahogy bal karomat a torkom köré fonom, nyilván valamilyen kétségbeesett, talán elvesztett kifejezést kölcsönözhetett vonásaimnak. Ösztönösen mellőztem a súlyosabb „magános“ kifejezést. Valahogy .túl olcsónak, elcsépeltnek éreztem egy olyan asszony esetében, aki aggódva félti a maga kis tulajdonát. Arckifejezésemre, azt hiszem, a te jelződ illett a legjobban: „idegen, mintha elrévednél“.

Mindez arra vallott volna, hogy sohasem is adtam oda magam neked teljesen? Hogy köztünk egy egész világűr tátong? Hogy őszinte érzéseim mindig kiültek az arcomra, elrévedtem, ahogy gyermekkoromban szoktam, valahányszor a szemölcsömhöz nyúltam?

Bizonyára így van, és mindennek az a csacsi kis szokás volt az oka. De ha szerettél volna, átsiklasz fölötte, észre sem veszed.

Borzongató volt a feltételezés, hogy lehet férfi, aki elragadónak tartaná ezt a szokásomat.

Amikor először rajtakaptál, még szerettél. Még ma sem kételkedem benne. De hiszen épp itt az a lappangó rosszkedv, ami nőttön-nő és hovatovább elfajul, a gyökerei pedig minden bizonnyal a házasságba nyúlnak. Az egymásra talált férjnek és feleségnek mit sem jelenthetnek a különc, a rendhagyó megnyilvánulások, viszont feltehetően vannak férjek és feleségek, akiknek minden apróság szemet szúr. Nem állítom, hogy szeretik egymást, akik beletörődnek a megszokásba, sem azt, hogy a folyton civakodók feltétlenül gyűlölik egymást. De meggyőződésem ellenére sem szabadulhatok attól a gondolattól, hogy jobb lett volna, ha el tudod nézni hibámat, mármint azt a szokást, hogy babrálom.

Végül is odáig fajult, hogy kezet emeltél rám; ar- cul ütöttél. Sírtam, és magamba fojtottam a kérdést: vajon nem lehetnél kissé kevésbé erőszakos? és miért kell szenvednem és tűrnöm csupán azért, mert babrálom? Mert a felszínen csupán ez volt.

— Hogyan gyógyíthatnának ki ebből a bajból? — kérdezted, s mert hangod remegéséből megsejtettem, mi megy benned végbe, nem vettem zokon a bántalmazást. Ha elmondtam volna valakinek, nem vitás, hogy goromba férj hírébe hozlak. Nos, miután odajutottunk, ahol és amikor már minden csekélység

A szemközti házban valaki leengedett egy redőnyt. Csak a zajt hallotta. Később autóberregés csapódott a nyitott erkélyajtó felől. Egyre erősebben. A kocsi elhúzott a szűk, rövid utcában, az erkélyek alatt.

— Kétütemű motor, Wartburg — gondolta Timár az ágyban fekve. Felesége a fürdőszobában volt. A vékony téglafalon áthallatszott a kádba zuhogó víz. A szomszédok lekapcsolták a rádiót. Az erkélyajtó felől lánynevetés kúszott a szobába.

— Az erkély alatti pádon ülnek — gondolta Timár.

Felesége visszajött a fürdőszobából. Arcát bekente ubor- kás tejkrémmel, felkapott egy újságot a rádió kisasztaláról, felkattintotta ágya fölött az olvasólámpát. Abban a pillanatban Timár eloltotta a sajátját.

A könyvet — amit eddig a kezében szorongatott, de nem olvasott — a földre dobta. Az asszony alatt reccsent a reka- mié, ahogy végigdőlt rajta. Megint autóberregés verődött az erkélyajtó felől. A kocsi a szomszéd kapu elé állt, turáz- tatták, csikordult a kézifék.

— Volkswagen — gondolta Timár.

— Hát gyönyörűen lesültünk

— mondta egy férfi.

— Csak azt röhögöm, hogyan fogsz éjjel ordibálni — heheré- szett egy nő. Becsapták a kocsi ajtaját. Egyszer. Kétszer. Valaki kulccsal zörgött.

— A kocsikulcsot a kezében lóbálja. — gondolta Timár. — Bizonyára a Balatonon voltak.

— Aztán káromkodott, csak úgy magában, és lekászálódott a díványáról. Hátára terítette a fürdőköpenyét, kisétált az erkélyre. A szomszédos kapualjba

épp akkor mentek be a Volks- wagen-tulajdonosok. Kezükben szatyrokat és bambusznádat szorongattak.

Timár elfordította a fejét és a rövid, kurta utca másik vége felé nézett. Aztán az erkélyek felé kapaszkodó ritkás akácfát bámulta. Levelük meg se rez- dült. Az utca fölé feszített lámpák fényében mozdulatlan ágaikkal olyanok voltak, mintha színházi díszletek lettek volna.

— Nem csuknád be végre az erkélyajtót — csattant mögötte a felesége hangja. Timár nem válaszolt, meg se mozdult.

— Neked szóltam.

— Majd becsukom — mondta Timár anélkül, hogy visszafordult volna.

Az érkélyükkel szemben, a túloldalon üzletlakás ajtaja csikordult. Férfi lépett az utcára, kezében a kilincset tartva, valamit visszaszólt az ajtóban álló nőnek. Elsietett. Erőteljesen vágta cipősarkát a betonhoz.

Néhány perccel később a magános utcán feltűnt egy másik férfi. Óvakodva. Lassan csusszant a cipőtalpa. Megállt az üzletlakás előtt, kopogott. Az ajtó, olaj után áhítozva, megcsikordult. Bement. Timár elröhögte magát.

— Azt mondtam az előbb, hogy csukd be az erkélyajtót!

— csattant mögötte a felesége.

— Süket vagy?

Timár most sem mozdult. Nekidőlt az erkélyoszlopnak, ke10