Új Szó, 1972. május (25. évfolyam, 102-126. szám)

1972-05-21 / 20. szám, Vasárnapi Új Szó

• •-..y-;. ... . 'S/v i • ••- ... I z éjjel a szemölcsről álmodtam. Elég ennyit említenem, hogy tudd: mire gondolok. Hisz annyit pereltél velem miatta! A jobb vállamon van, vagy pontosab­ban a lapockám felső ívén. — Már nagyobb, mint egy babszem. Csak piszkáld, de ne csodálkozz, ha egy napon majd fájni is fog. Rendszerint ezzel bosszantottál. Igazad van, csak­ugyan nagyobb, mint lenni szokott, jóval nagyobb, kerek és szokatlanul duzzadt. Kislánykoromban, lefekvéskor, rendszerint elját­szadoztam vele. És hogy szégyelltem, amikor először rajtakaptál! Emlékszem, úgy megütődtél, hogy sírva is fakad­tam. — Hagyd abba, Sayoko. Minél többet piszkálod, annál nagyobb lesz. Anya is pirongatott miatta. Talán még tizenhárom éves sem voltam; de nem fogott rajtam; hovatovább szokásommá vált. És persze nem szoktam le róla akkor sem, amikor már el is felejtettem, hogy van. Amikor először megláttad, én még akkor inkább kislány voltam, mint asszony. Most is fel-felötlik ben­nem: vajon mint férfi el tudtad-e képzelni, mennyire szégyelltem. Nem, az több volt a szégyennél. Iszony­tató, gondoltam magamban. S e pillanatban valóban rémítőnek éreztem a házasságot. Ügy éreztem magam, mintha léleplezték volna min­den titkomat, holott igazában egymás után derítet­ted fel azokat a titkaimat is, amelyekre csak akkor eszméltem rá, amikor már késő volt. Boldogan aludtál el, s én megkönnyebbülést érez­tem, amikor magányomban meg-megrezzenve kap­tam vissza a szemölcs felé induló kezemet, a meg­átalkodottat. — Most már nem nyúlhatok többé hozzá — gon­doltam, s a puszta gondolat, hogy megírom ezt anyá­nak, arcpirító érzést keltett bennem. — Még törődnöd is ostobaság vele — mondtad egyszer. Boldog voltam, és igazat adtam neked, de ha visszapillantok, most felötlik bennem: nem lett volna-e jobb, ha igyekszel megértőbb lenni, elnézőbb az én megvetendő szokásom iránt, vagy igyekszel egy kis szeretetet is tanúsítani irántam, amikor rajta­kapsz. Nem is foglalkoztatott különösebben. A férfiak nem azért járnak-kelnek az utcán, hogy szemölcsre vadásszanak a nők nyakán. A hasonlat, hogy „tiszta, mint a lepecsételt forrás“, nem ritkán hangzik el egy-egy szépséghibás nőre is. De a szemölcs, ha ki­csiny, ha nagy, nem mondható szépséghibának. Mit gondolsz, miért vált szokásommá, hogy önfe­ledten piszkáljam? És miért háborodtál úgy e szoká­som miatt? — Már megint? — szóltál rám ingerülten. — Ha- gyad abba! — csattant fel a hangod, meg sem tud­nám mondani, hányadszor. — És miért a bal kezeddel? — kérdezted egyszer kitörő dühödben. — A ballal? — hökkentem meg a kérdésedtől. Addig észre se vettem, hogy mindig a bal kezemet használom. — Hiszen a jobb válladon van. Jobb, ha a jobbal csinálod. — Gondolod? — emeltem fel a jobbat. — De így olyan furcsa. — Egy csöppet se furcsa. — Nekem természetesebb a ballal. — Pedig a jobb van közelebb. — De nekem úgy esetlen. Valahogy suta. — Suta? — Igen, mert csak két egyformán kényelmetlen választás lehetséges: félkörben a nyak köré font kar­ral va"" hátulról... Ekkor már nem osztoztam mindenben alázatosan a véleményeddel. Ha válaszoltam is, úgy véltem, ha a ballal nyúlok fel a torkom előtt, az kissé olyan, mintha védekeznék, hiszen még át is karolom ma­gam. Most könyörtelen leszek hozzá, gondoltam. Halkan megkérdeztem: — És mi kifogásod az ellen, hogy a balt haszná­lom? — Oly mindegy, ha ezt, ha azt, ez rossz szokás! — Tudom. — Hányszor mondjam még, hogy fordulj orvoshoz, és vétesd le?! — Nem bírom rászánni magam — a szégyentől. — Pedig nem nagy dolog. — Ki megy orvoshoz egy szemölcs eltávolításáért? — Szerintem elég sokan. — Lehet, ha arcon van. De ha nyakon van, azt hiszem, nemigen mennek orvoshoz. Kinevetné őket. Bizonyára érdekelné, a férjem kívánságának igyekszem-e eleget tenni. — Megmondhatnád, hogy így akarsz megszabadul­ni szokássá vált játékodtól. — Hát persze... Egy ilyen semmiségtől, olyan helyen, ahol nem is igen látható. Gondolhattam vol­na, hogy nem fogod sokáig tűrni. — Bánnám is én, ha nem babrálnád. — Nem hinném ... — Milyen megátalkodott vagy. Mondhatok én ne­ked bármit, csak nem változol meg. Meg se kísérled. — Dehogyisnem! Megpróbáltam már magas nyakú hálóinget viselni, hogy ne tudjak odanyúlni. — De csak rövid ideig. — Mondd: csakugyan olyan nagy baj, ha piszká­lom? Valószínűleg lerítt rólam, hogy vitatkozó kedvem­ben vagyok már megint. — Nem különösebb baj. Én csak arra kérlek, ne csináld, mert nem szeretem. — Miért viszolyogsz úgy tőle? — Mi értelme, hogy most vitatkozzunk az okai­ról?! Ne babráld folyton, ez rossz szokás, azt aka­rom, hogy egyszer s mindenkorra abbahagyd. — Sosem mondtam, hogy nem akarom abbahagy­ni. — Valahányszor hozzányúlsz, az arcod valami ide­gen kifejezést ölt. Mintha elrévednél. Ez az. amit nem bírok. Ezt gyűlölöm. Igazad mellett szólhatott az, hogy megjegyzésed szíven talált, és én kész voltam egyetérteni veled. — Legközelebb, ha rajtakapsz, csapj a kezemre. Akár arcul is üthetsz, ha úgy tetszik. — És nem nyugtalanít, hogy három- vagy négyévi kísérletezés után sem tudtál leszokni erről a csacsi kis szokásról? Nem válaszoltam. Visszacsengő szavaidon töpreng­tem: „Ez az, amit nem bírok. Ezt gyűlölöm.“ A póz, ahogy bal karomat a torkom köré fonom, nyilván valamilyen kétségbeesett, talán elvesztett ki­fejezést kölcsönözhetett vonásaimnak. Ösztönösen mellőztem a súlyosabb „magános“ kifejezést. Vala­hogy .túl olcsónak, elcsépeltnek éreztem egy olyan asszony esetében, aki aggódva félti a maga kis tu­lajdonát. Arckifejezésemre, azt hiszem, a te jelződ illett a legjobban: „idegen, mintha elrévednél“. Mindez arra vallott volna, hogy sohasem is adtam oda magam neked teljesen? Hogy köztünk egy egész világűr tátong? Hogy őszinte érzéseim mindig kiül­tek az arcomra, elrévedtem, ahogy gyermekkoromban szoktam, valahányszor a szemölcsömhöz nyúltam? Bizonyára így van, és mindennek az a csacsi kis szokás volt az oka. De ha szerettél volna, átsiklasz fölötte, észre sem veszed. Borzongató volt a feltételezés, hogy lehet fér­fi, aki elragadónak tartaná ezt a szokásomat. Amikor először rajtakaptál, még szerettél. Még ma sem kételkedem benne. De hiszen épp itt az a lap­pangó rosszkedv, ami nőttön-nő és hovatovább elfa­jul, a gyökerei pedig minden bizonnyal a házasság­ba nyúlnak. Az egymásra talált férjnek és feleségnek mit sem jelenthetnek a különc, a rendhagyó megnyil­vánulások, viszont feltehetően vannak férjek és fe­leségek, akiknek minden apróság szemet szúr. Nem állítom, hogy szeretik egymást, akik beletörődnek a megszokásba, sem azt, hogy a folyton civakodók fel­tétlenül gyűlölik egymást. De meggyőződésem elle­nére sem szabadulhatok attól a gondolattól, hogy jobb lett volna, ha el tudod nézni hibámat, mármint azt a szokást, hogy babrálom. Végül is odáig fajult, hogy kezet emeltél rám; ar- cul ütöttél. Sírtam, és magamba fojtottam a kérdést: vajon nem lehetnél kissé kevésbé erőszakos? és mi­ért kell szenvednem és tűrnöm csupán azért, mert babrálom? Mert a felszínen csupán ez volt. — Hogyan gyógyíthatnának ki ebből a bajból? — kérdezted, s mert hangod remegéséből megsejtettem, mi megy benned végbe, nem vettem zokon a bántal­mazást. Ha elmondtam volna valakinek, nem vitás, hogy goromba férj hírébe hozlak. Nos, miután oda­jutottunk, ahol és amikor már minden csekélység A szemközti házban valaki leengedett egy redőnyt. Csak a zajt hallotta. Később au­tóberregés csapódott a nyitott erkélyajtó felől. Egyre erőseb­ben. A kocsi elhúzott a szűk, rövid utcában, az erkélyek alatt. — Kétütemű motor, Wart­burg — gondolta Timár az ágyban fekve. Felesége a für­dőszobában volt. A vékony tég­lafalon áthallatszott a kádba zuhogó víz. A szomszédok le­kapcsolták a rádiót. Az erkély­ajtó felől lánynevetés kúszott a szobába. — Az erkély alatti pádon ül­nek — gondolta Timár. Felesége visszajött a fürdő­szobából. Arcát bekente ubor- kás tejkrémmel, felkapott egy újságot a rádió kisasztaláról, felkattintotta ágya fölött az olvasólámpát. Abban a pillanat­ban Timár eloltotta a sajátját. A könyvet — amit eddig a ke­zében szorongatott, de nem ol­vasott — a földre dobta. Az asszony alatt reccsent a reka- mié, ahogy végigdőlt rajta. Me­gint autóberregés verődött az erkélyajtó felől. A kocsi a szomszéd kapu elé állt, turáz- tatták, csikordult a kézifék. — Volkswagen — gondolta Timár. — Hát gyönyörűen lesültünk — mondta egy férfi. — Csak azt röhögöm, hogyan fogsz éjjel ordibálni — heheré- szett egy nő. Becsapták a kocsi ajtaját. Egyszer. Kétszer. Valaki kulccsal zörgött. — A kocsikulcsot a kezében lóbálja. — gondolta Timár. — Bizonyára a Balatonon voltak. — Aztán káromkodott, csak úgy magában, és lekászálódott a díványáról. Hátára terítette a fürdőköpenyét, kisétált az er­kélyre. A szomszédos kapualjba épp akkor mentek be a Volks- wagen-tulajdonosok. Kezükben szatyrokat és bambusznádat szorongattak. Timár elfordította a fejét és a rövid, kurta utca másik vége felé nézett. Aztán az erkélyek felé kapaszkodó ritkás akácfát bámulta. Levelük meg se rez- dült. Az utca fölé feszített lám­pák fényében mozdulatlan ágaikkal olyanok voltak, mint­ha színházi díszletek lettek volna. — Nem csuknád be végre az erkélyajtót — csattant mögötte a felesége hangja. Timár nem válaszolt, meg se mozdult. — Neked szóltam. — Majd becsukom — mondta Timár anélkül, hogy visszafor­dult volna. Az érkélyükkel szemben, a túloldalon üzletlakás ajtaja csi­kordult. Férfi lépett az utcára, kezében a kilincset tartva, vala­mit visszaszólt az ajtóban álló nőnek. Elsietett. Erőteljesen vágta cipősarkát a betonhoz. Néhány perccel később a ma­gános utcán feltűnt egy má­sik férfi. Óvakodva. Lassan csusszant a cipőtalpa. Megállt az üzletlakás előtt, kopogott. Az ajtó, olaj után áhítozva, megcsikordult. Bement. Timár elröhögte magát. — Azt mondtam az előbb, hogy csukd be az erkélyajtót! — csattant mögötte a felesége. — Süket vagy? Timár most sem mozdult. Ne­kidőlt az erkélyoszlopnak, ke­10

Next

/
Thumbnails
Contents