Új Szó, 1972. május (25. évfolyam, 102-126. szám)
1972-05-21 / 20. szám, Vasárnapi Új Szó
i mmpi Mű kedvelő színjátszásunk időszerű kérdéseiről A műkedvelő színjátszás társadalmi ügy, az esztétikai műveltség igen fontos területe. Ezért illő, hogy ismét méltó helyet kapjon szellemi életünkben. Mert hiba csúszott valahol az összehangolásba. Figyelmen kívül maradt az összeegyeztetés, a körültekintő, a gyakorlatban is hatásosan alkalmazható irányítás, így tehát az utóbbi „időszak“ gyakorlata csekély eredménnyel járt; tartalma nem hatott „az élő szó erejével“, s már ezért sem lehetünk elégedettek színjátszó mozgalmunk jelenlegi állapotával. Elsősorban azért nem, mein meglepően csökkent az aktivitás. Leromlott a gyéren látogatott előadások színvonala, és érdektelen lett a vetélkedés. Persze, itt nem arról a néhány csoportról van szó, amelyet „előjegyeznek“ egyik-másik rendezvényre, hanem azokról a közép-, kis- és kisebb csoportokról, amelyek nemigen juthatnak el egy kerületi vagy magasabb szintű szemlére, sőt ilyen lehetőséget még csak fel sem kínálnak nekik. Színjátszó csoportjaink többsége évente egyszer (olykor kétszer is!) eljátssza a saját igényeihez méretezett színdarabját. S ha csak műfajban (csak bohózatban vagy vígjátékban) gondolkodnak is. legalább tevékenykednek, cselekednek — és nem sopánkodnak azon, hogy a szomszédban miért közömbös a társulat, miért „vitatkozik“ a vezetőség, miért nem törődnek velük a járási népművelési szervek. A kerületek visszaállítása jobb helyzetet teremt járásaink útbaigazításához, s így a népművelési Otthonok is új metodológiával járulhatnak majd hozzá nagy múltra tekintő színjátszó mozgalmunk felvirágoztatásához. Jó lenne már végre eljutni oda, hogy műkedvelőink számára járható utat szabhassunk meg, szakítva az elévült (de sokak számára kényelmes) módszerekkel. Egy olyan állomáshoz kell elérkezni, ahol nem juthat szóhoz a káros dilettantizmus, a „félprofi“ okoskodás, mert nyílt pályát kap az igazi mű- kedvelés“, a színjátszó mozgalom népművelő és ízlésformáló útiránya. S mivel ezt a sürgősen megoldásra váró kérdést nem lehet íróasztal mellől megoldani, lentről kell hát elkezdeni az orvoslást: az ifjúsági (főleg az iskolai), a kezdő és a kis csoportok tettvágyát kell támogatni. Az építést alulról kell újrakezdeni. Hagyományaink fundamentumát az egykori munkás-színjátszás rakta le. De figyelemmel kell kísérni a megújulásra képes középrétegü (már rendezővel tevékenykedő), jó előadásokat nyújtó csoportokat is. Itt főleg az újjal lépést tartó vezetők szakmai továbbképzése a fontos. A közönségre ugyanis a tévé. a film, a színház színvonalas esztétikai hatást gyakorol, s így az sokkal igényesebb lett. Elutasítja a sablont, kifütyüli az elmaradott művészeti vezetést. A tudás szüntelen megújítása és továbbfejlesztése nélkül a színjátszó is, a rendező is lemarad. Csoportja elkedvtelenedik, a néző bizalma meginog, a támogatás csökken és az eredmény az. hogy megszűnik az aktivitás. Mivei a műkedvelő színpad is változatos kifejező eszközökkel szól hozzánk, nem maradhat figyelmen kívül a szakmódszertan időszerű neveléselméleti és ideológiai ismertetése sem. Jóllehet, ez a tevékenység a szocialista kultúra nélkülözhetetlen területe, mert hivatása lényege a falusi lakosság kulturális színvonalának emelése, az egykori munkás-színpaduk tevékenységének a felújítása — amit pedig komolyan kell venni! S ez nem csupán anyanyelvi vagy nemzetiségi kérdés, hanem elsősorban a szfocializmus ügye, amit nem lehet háttérbe szorítani. Ezentúl több figyelmet kell szentelni a munkás- osztály jelenlétére a színpadon és a nézőtéren egyaránt. Amit viszont „tákolmányokkal“, „tarka-műsorokkal“, divatos majmolásokkal, hóbortokkal pótolni nem lehet. Ennek a praktikának a megszüntetése az igényelt új irányítás egyik és elsődleges feladata lenne. A kultúra mindenkiori irányítottságának történelmi formája, a tudatosan megalapozott, tervszerű és szakszerű társadalomszervezés, amely logikusan következik a párt általános vezető szerepéből, s amelyet a munkásmozgalom és a szocializmus kulturális eredményei már nem egyszer gyakorlatilag is igazoltak . S ezt a célt mozgalmunk közéletiségének felerősítésével, a közéleti témák aktívabb támogatásával kell és lehet csak elérni. De mi van akkor, ha hiányzik a közvetlen végrehajtás és hiányzik a számonkérés? Művelődési politikánk mindenkori célja, tartalma, hogy társadalmunk kultúráját a marxi—lenini világnézet mind teljesebben hassa át, hogy progresszív hagyományainkra és a világ haladó — elsősorban szocialista — szellemi erőire támaszkodva, az élet központi kérdéseinek megoldását segítse. Másrészt, hogy ez a kultúra mind szélesebb tömegekben váljék mozgósító erővé. De hol van ez az ösztönzés, tudatos egymásra hatás, az „adás-kapás“ közvetlensége, ami egyben nevelési folyamatot Is jelenthetne? Kis és kezdő csoportjainkhoz nem jut el a járási metodológus szava. Nem rendeznek számukra „fesztiválokat“, s így nem kerülhetnek az igényesebb néző elé, hogy teljesítményüket itt ellenőrizhessék. Ezeknél a csoportoknál nincsenek „szakemberek“. Ösztönösen dolgoznak. Sikerük alapja az önzetlen munka, a becsületes tenniakarás. Kár, hogy gondjaikkal, sikereikkel, problémáikkal keveset ffoglalkozik sajtónk is. Ha meg is jelenik itt-ott egy helyi tudósítás, az legfeljebb tényrögzítő hírközlés marad. Aktivistáink, népművelőink feladata, hogy szembeállítva a jelent a múlttal, bemutassák eddigi eredményeinket, és utat mutassanak a jövő felé. A szakelőadásoknak viszont szakmailag kell elősegíteniük a továbbjutást. A Népművelési Intézet nemzetiségi osztályára hárul tehát a feladat, hogy új szakgárdát neveljen. Korszerű népművelési rendszert építsen ki maga köré, hogy legyen aki az idősebb nemzedéktől átveszi a „stafétabotot“, folytatva a korszerűbben értelmezett műkedvelés tartalmi-formai útirányát. Meg kell teremteni az optimális feltételeket — és azt saját munkánkkal, saját anyagi és szellemi erőfforrásaink mozgósításával. A célt ismerjük, csak az eszközöket kell korszerűsíteni. Tömegszervezeteinknek kezet kell foguiok a színjátszó csoportokkal, az ő tagságuknak kell megtölteniök a nézőtereket — ott az ő munkaterük, nem a színpadon. A színpad a szerepelni vágyó műkedvelőké, a lelkesedni tudó pedagógusoké, a segíteni akaró és tudó kultúrügyosztályi aktivistáké, és nem utolsósorban a járási népművelési otthonok ezért fizetett módszertani dolgozóié. De a sikert mégis a jő és hozzáértő szervezés biztosítja. Keli a tömeg, a közönség, az értékelni tudó néző. Mert szurkolni kell az előadás sikeréért, akárcsak a gólért szoktunk drukkolni. (Bocsánat a prtofán összehasonlításért!) Tapssal kell lelkesíteni a szereplőket. Méltányolni a rendezői munkát, értékelni a műsoradta mondanivalót. Egyszóval látni a célt. Nem szemlékben, rapszodikus „ötletekben“ gondolkodni, hanem állandó jellegűvé tenni falvainkon is a színjátszást. És ehhez haladéktalanul fel kell újítani a munkásszínpadok egykori mozgósító erejű tradícióját. Oj alapelveket, új vetélkedő rendszert kell alkalmazni, amelyhez nagyszerű adalékként szolgálhat a Nyugatszlovákiai Kerületi Népművelési Központ Ide vonatkozó szabályzata is. Több szintűvé kell tenni tehát a járási, kerületi, sőt az országos fesztiválokat azáltal, hogy felváltva rendezzük meg a kezdő (és ez nagyon fontos!), máskor a haladó, majd az élcsoportok versenyét (szemléjét, vetélkedőjét), hogy módjában legyen mindegyik kategóriának (csoportnak, fokozatnak) eljutni a tá- gabb értelemben vett néző elé, eljutni egy szakzsüri elé (ez egy másik meg nem oldott kérdés!), hogy a szükséges körforgás frissebb és éltetőbb legyen. Merjünk hát „lentről“ kezdeményezni, a falusi fiatal értelmiségre ma már számíthatunk. A modern nevelési formák fejlődéséhez a színpad- ismereti fogalmak tisztázása Is fontos. De egy olyan tárgyilagos szemléletnek az alkalmazása is, amely kizárja a maradiságot, a sznobizmust, a közönyt, a pazarlást stb. Mert ahol állandóan keresik a megoldások lehetőségeit, ott a stagnálás és a széthúzás jelenségét kiváltó okokat is kiküszöbölik. Éppen ezért legyen a tartalom — a szocialista tartalom — az elsődleges lényeges, és nem az „üzletieskedés“, a „Iátszatprodukció“. Kezdjük el a munkát egy új alapfokú rendezőképzéssel (új emberekkel). A kezdő csoportvezetők és rendezők rendszeres ’oktatásával. Járási, majd kerületi szinten — de ne a régi gyakorlattal, félmegoldásokkal, statisztikai kimutatásokkal, „ugyanazokkal a hallgatókkal“. Kezdjük új módszerrel, más szervezésgyakorlattal, más tartalmi telítettséggel. A jó munka feltétele a kölcsönös megértés: a szereplőknek világosan fel kell ismerniük színjátszó mozgalmunk társadalmi feladatát, sőt szociológiai helyzetét. Irányítóinak viszont (lentről felfelé kapott ösztönzések alapján) kellő fokon és megfelelő hozzáértéssel kell értékelniük és megbecsülniük e mozgalom eredményeit, résztvevőinek áldozatos munkáját. Ehhez először is meg kell vizsgálnunk az irányításban alkalmazott szokások hatását, a tervezés és a gazdálkodás rendjét, valamint az információszerzés (őszinte és pontos!) forrásait, hogy a szükséges módosításokat, igényelt változtatásokat mielőbb megejtsék. SZÜCHY M. EMIL furij Iljenko ukrán rendező A feketefoltos madár című filmjével a VII. moszkvai nemzetközi filmfesztiválon nagy sikert aratott. A zsiiri a lírai alkotást aranydíjjal jutalmazta. A rendező nemrég nyilatkozott a műről és munkájáról. Vallomását az alábbiakban közöljük: „ .. . A gólya valamikor ember volt. Az Isten egy nagy zsákot adott neki, és azt mondta: „Vidd és dobd egy szakadékba. De meg ne nézd, mi van benne!“ Az ember azonban kíváncsi volt. kioldozta a zsákot, belenézett s mindenféle undok madarat, csúszómászót látott benne. Bedobta a zsákot a szakadékba, de az undok állatok szertemásztak az egész világon. Akkor azt mondta az Isten: „Feketefoltos fehér madár maradsz midaddlg, amíg el nem pusztítod, amit kíváncsiságoddal a világra szabadítottál... “ Azóta járják a gólyák_a. mocsarakat Ez a gondolat szülte filmünket, ez vonzotta együvé alkotóit. Ez hozott össze Iván Mlkolajcsukkal, az Ukrán Köztársaság érdemes művészével Is. Gyermekkoromat a Dnyeper-partl Cser- kassziban töltöttem, Iván pedig egy bukovinai kisfaluban élt. Attól a perctől kezdve, ahogy a filmművészetet választotta élethivatásul, arra törekedett, hogy filmet forgasson szűkebb hazájáról. Paradzsanov Elfelejtett ösök árnyai című filmjében ő alakította Iván Palij- csuk szerepét. Első filmjében egy melegszívű, tragikus sorsú szegényparaszt hucul sorsát elevenítette fel. Mlkolajcsuk azonnal ráállt, hogy együtt írják meg a forgatókönyvet. Falust muzsikcsaládunk életének 25 évét elevenítjük fel, s ezen keresztül e vidék történetének viharos negyed- századát. JURIJ ILJENKO VALLOMÁSA hallásukat, tapintásukat és ízlésüket, csak a látásuk, forró szívük és egy filmfelvevőgépük maradt. Így kell kapcsolatot teremteniök a világgal, beszélni a szeretetről és gondokról, örömről, szenvedélyekről, bánatról . . . Vilen Kaljuta operatőrrel és Anatolij Mamontov díszlettervezővel bejártuk a Kárpátok útjait és ösvényeit, benéztünk sokezer házba, száz forrásból, patakból ittunk. Kosztümtervezőnk, Ligyia Bajkova talán egyetlen ruhásládát sem hagyott érintetlenül, ő kutatta fel, és vette meg a hucul ruhákat. „A feketefoltos fehér madár“ már szárnyakra kelt Idegen tájakra. A 7. moszkvai filmfesztiválon a világ sok országából érkezett vendégek látták, sok ország meg Is vásárolta. Nálunk azt tartják, hogy a gólya szerencsét hoz... “ (APN) A család minden tagjáról szólunk — a szülőkről, akik keserves munkával neveltek fel tíz gyermeket; bemutatjuk minden gyermek sorsát, akik mind különböző utat járnak. Egyik szívvel-lé- lekkel elfogadja az új életet, az új távlatokat, a másik ukrán burzsoá-nacio- nalisták agítációjának ül fel. A harmadik keményen dolgozik, ahogy paraszti szíve diktálja, a negyedik világgá megy, hogy meglelje igazát. Szerepel persze sok más ember is. Az ukrán karaktert mindig a világ filozófikus, poétikus szemlélete jellemezte. Így nem véletlenül vált a filmművészet egyik első poétájává Alexandr Bovzsenko ukrán rendező. Ezért rendeztem én Is lírai filmet. Mást nem is tudok. Könnyű, vagy nehéz ilyen filmet forgatni? Bizony nehezebb olyan embereket találni, akik szavak nélkül is mindent értenek. A filmben egymás mellé vágtam két jelenetet: a benzinnel leöntött traktoron a lángokban pusztul el két hősünk, akik jót akartak az embereknek; s az őszi táj aranybarnájában fürdő fák képét. Mindez egyetlen szó nélkül történik, de akik látták, sokkal többet értettek belőle, mint amit szavakkal elmondhattam volna. Nehéz egy filmről beszélni azoknak, akik magát a művet nem látták. Ezért nem lehet elmesélni, mint ahogy nem lehet a zenéi sem szavakba önteni. Mi a filmművészetnek a szó teljes értelmében a fanatikusai vagyunk. A film a legbonyolultabb gondolatokat közvetítheti, a legmélyebb hatást keltheti a nézőkben. Csak arra van szükség, hogy a film minden kockája szóljon és daloljon: az erdő, az ég, a szerény házikó, s teremtsen olyan közeget, amelyben a színész teljes életét élheti. A Filmművészeti Főiskolán az operatőr szakon tanítok. Sokáig foglalkoztatott, hogyan tudnám a hallgatókkal legjobban megértetni, micsoda hatalmas erő a film, s milyen óriási lehetőségeket rejt magában. Végül azt mondtam nekik: képzeljék el, hogy véletlen baleset megfosztotta önöket az emberekkel való érintkezés lehetőségeitől. elvesztették beszélőképességüket. Jelenet A feketefoltos madár című filmből Idv . '-f-ŕ'.‘ÄÍ..ÍÄ- • •
