Új Szó, 1972. május (25. évfolyam, 102-126. szám)

1972-05-15 / 112. szám, hétfő

V

alami Hughes Revei nevű fiatalemberhez, aki a londoni újságírásban állítólag Igen előkelő, sőt briliáns szerepet játszott, volt egy úgynevezett ajánlólevelem. A Go we r-street mélyén akadtam rá, ama rettenetes penziók egyikében, ahol esténként a vendégasztal körül e földi lét nyomorúságának egypár elragadó példánya csoportosul: holmi dúlt arcú, öreg skót leányok, kenyérért lihegők, német heté- rák beteges kövérségben, és tragikus hajóskapitányok, akik letörötten s csontig ázva a szárazföldön lézengenek.

Felmentem a lépcsőn, a nappal is őrködő bús gázlámpák alatt a negyedik emeletre. Az emberem ott lakott a szögletben, a szögleten túl a mélyben, a legmélyebb mélyben, ahová a folyosó gázfényes homálya sem ért, s ahol barikádszerű tömegek mögött, nyilván elmaradt vagy lefoglalt málhák mögött, a vízvezeték sírva pendült aláhulló cseppjeivel.

A falaikat tapogatva az ajtó- részek világos csíkja mentén végre ráakadtam a kilincsre, kopogtattam, benyitottam. Egy hosszú kissé feldúlt szoba volt, afféle szomorú barlang, alhol a meghajszolt vad pihen. De hogyan pihent! Az ágyban, a besüppedt matracban, mintegy végérvényesen, szürkén és kopaszén, letörve, megsemmisülve. Mégis elég derűsen fogadott. A nyomornak azzal a boldog reménységével, mely jót vár még a rossztól is. A levelet elolvasta, s menten elhullatta, könnyedén, hanyagul, mint egy lord, elegánsan.

— Nyissa ki kérem az ablakot — mondotta. A függöny tegnap leszakadt — tette hozzá a tárgyak iránt való sajátos jóindulattal.

Egy darab napégette rongy

— amolyan avult elefántcsont- színű — lógott az ablakmélyedésben. Ami a függönyből maradt.

— Nem baj — folytatta —, azért lady Bakham mégis gyönyörű.

— Igen — feleltem tájékozatlanul.

És kinyitottam az ablakot. A szomszédból magas falak meredeztek a napsütéses korom sajátos derűjében. Nyár volt. Egy távoli udvarból egy lombos fa is látszott, s egy piros női ruha néhány kék virág között a fényben. Már akkor el- vágyakoztam Innen. Igen különösnek tűnt, hogy ebbe a siralomba ajánlottak bele.

A kopasz ember felült az ágyban. Onnan kinézett az ablakon. Nyilvánvalóan a nap állását tanulmányozta.

— Legalább három óra van mar — mondotta.

— Sőt négy — feleltem némi ostoba ingerültséggel, amit a hangomból is rögtön kiérzett.

— Ah, fiatalember — szólott enyhén —, ha tudná, micsoda öröm az, micsoda öröm! Átaludni az ebédet.

— Ebben nem látok semmi gyönyörűséget — feleltem ridegen. — Sokkal élvezetesebb jól ebédelni.

Rámnézett, gondolom egy csöppet megvetőleg. Talán sajnálkozott is rajtam a felsőbbrendű lények irónikus jóindulatával. Egy perc múlt el, egy egész nagy, kínos perc. A gúnyos tekintetében valósággal megfürödtem közben. Úgy tűnt nekem, hogy sok mindent mondana még, de láthatólag kerülni kívánja a bonyodalmas polémiát. Továbbá a „Jól ebédelni“ is imponálhatott neki valamelyest, minden előkelősége dacára.

— Ön szokott jól ebédelni?

— kérdezte csöndesen, valami leplezett nyomatékka].

— Szoktam — feleltem önérzetesen. — Én a rendes élet barátja vagyok.

— Nagyon helyes, nagyon helyes — szólott könnyedén, s egy szál selyem pizsamában kiszökött az ágyból.

— Ön bizonnyal azért is neheztel rám — folytatta mosolyogva —, hogy a függöny leszakadt, s még újat nem varrattam. Nyilván azért is neheztel, hogy ebben az apparte- mentban nincsen olyan agathe- oszlopos fürdő rózsákkal behintett medencével, amilyenben például Caracalla lubickolt, továbbá nincsenek renais- sance-tükrök, skót gobelinek és Velazquezek, nincsen semmi, csak egy kopasz korhely, aki estefelé ébred, mint a hold. Egyszóval ön neheztel, amiért hozzám ajánlották. Holott én nagyon jó fiú vagyok, amilyen kevés van a földön. Rám igen nagy szükség van a földön. De talán parancsol egy cigarettát?

— kérdezte előzékenyen.

— Finom, igen finom — ajánlotta —, a király is ezeket szíja, nincs különb, a leg- különb!

— Köszönöm — feleltem, s rágyújtottam. — Nagyon finom

— szóloltam mintegy szuggesz- cióképpen, de meggyőződés nélkül.

— No látja — ragadta meg a szavamat —, no látja! Minden igen finom itten. Nézze például ezt a pizsamát. Ez nem lyoni selyem, ez nem manchesteri selyem, ó, a világért sem —, ez japán szövés, pókhálószerűen finom és üde, mint egy márkinő bőre. Japán selyem az Indiákon át: a maharadzsák kötik a turbánt az ilyenből. No látja.

— Igen. De mi hasznom van nekem abból, hogy ön japán selymekbe burkolódzik, az Indiákon át, vagy hogy is mondjam? Mi hasznom van nekem abból? — ismételtem elriasztó józansággal.

— A szép látása — felelte könnyedén. — Mert azt csak nem tagadhatja, hogy én e pizsamában megdöbbentően hasonlítok a richmondi hercegre?

— Ön arra hasonlít, akire akar. Legkevésbé egy komoly emberre. Még kevésbé arra az előkelő újságíróra és ideális férfiúra, akit az ajánlólevelem révén elképzeltem magamnak.

— Ki tudja? Talán mégis! Nézzük csak. Ön tehát, amint azt az ajánlásból kivettem, egy kontinensbeli terebélyes hírlapkiadó fia Mint ilyen, a londoni nagy papírok organizációját óhajtja tamu lmányozni. E célból kétségkívül igen üdvösnek vélné, ha benyomnám például a Morning Advertiser valamelyik hivatalába.

. — Igen.

— Mi sem könnyebb ennél. Magam is dolgozom a Morning Advertiserbe. Sir Bak ham a legjobb barátom. Bakham, a direktor. Röviden Bak, a híres Bak. Lady Bakhamról nem is beszélve ... Gondolom, már említettem e nőt, ez isteni barátnőt. Ö látta ezt a pizsamát. De a diszkréció kötelez, fiatalember.

— Lady Bakhammak is be fog mutatni? — kérdeztem a gonosz vágyaknak engedve.

— Ö, ezt nem — felelte tétován —, ezt már nem. Ez veszélyes. Ön csinos fiú. ön nagyon elegáns fiú. ön egy elsőrendű fiú. ön egy olyan fiú, amilyenre szükség van Londonban. Lady Bakham ... 110 mindegy! Csak azért is be fogom mutatni.

A kopasz emberre immár hálásan pillantottam. Valami sajátságos báj lebegte körül kék selyemben lebegő alakját. Némi öntudatlan vonzalom fűzött hozzá, mint egy szokatlan s meglepő jelenséghez. Már csak azt az elbűvölő férfiút láttam benne, aki önző céljaimat a legnagyobb készséggel szolgálja, s a legjobb reményeket ébreszti a szívemben.

— Most gyorsan felöltözködöm — mondotta fürgén —, s aztán együtt repülünk. Addig ön lemehetne Éveline kisasz- szonyhoz, aki e szállót dirigálja. bemutatko7ik r,qki. s tudatja vele, thogy ön az én kedvemért ideköltözködik. Egyben előre kifizet, mondjuk, egy havi penziót. Ezzel az én hitelem is megszilárdul. Néhány perc, s lenn vagyok. Még néhány perc s a Morning Advertiser- ben vagyunk.

— Inkább lady Bakhamhoz menjünk előbb — feleltem áhí- tozón. — Mert hiszen ha megnyerem kegyét, amúgy is bekerülők a kiadóba.

— Kitűnő gondolat! Az ügyek egyszerűsítése! — csattant ki lelkesen. — Ön, úgy látom, ért az élet művészetéhez.

— Igaz, a homályos folyosón, a ravatalszerű lépcsőkön, s még amaz odvas küszöbön is, mely Éveline kisasszony offi- ciumába vezetett, hevesen haboztam s ingadoztam. Mért költözködjem ide, s mért fizessek előre? Az ajtóra meredve tűnődtem. Lady Bakhaml Mégis, némi bizalmatlanság gyötört. Lady Bakham, az ismeretlen nő! Az omlatag és vonzó angol asszony, aki szeretne! S benyitottam Éveline-fhez. Az aranyaim csengésénél, míg búsan lefizetgettem őket, Hughes Revei már mögöttem állott mosolygón, s diadalmasan. Gyöngéden átfonta a karomat, s könnyed lépdegéléssel kisiklottunk a szomorú házból.

Oly világos volt odaktinn! A szomszédos kertekben bodzafák illatoztak. S a vadgesztenyék fehér virágsüvegén apró piros vércséppek fénylettek a napban.

— Lady Bakham a legszebb nő Londonban — mondotta a kopasz ember. — A legszebb nő a szárazföldön s a tengereken. Szebb annál, amit Gainsborough festett, szebb Burne Johnnál, a rózsaszínű Watteau minden álmainál. Szép ö, szent isten, szép, mint egy japán cseresznyefa, amikor kivirágzott, szép, mint egy gyöngyházcsiga a smaragdfüvekben, egy aranyalma a hajnalban, vagy a vér a narancsban. Szeretni őt! És szeretni általában. És szédülni és szenvedni is. És még sok minden, ami a gyönyör körül van. Az isteni kert! De én szívesen ebédelnék — tette hozzá átmenet nélkül.

És rögtön bevont valami színes üvegtető alá, ahol egy vendéglő volt.

— Engem ismernek itten — magyarázgatta.

— Kitűnő hely, impozáns adagok. Ha ön megvacsorál, én is megebédelhetek.

— Elkéssük Lady B^khamet

— szabadkoztam. — Aztán meg nem is vagyok éhes.

— 0, én olyan éhes vagyok!

— felelt epeikedőn s dallamosan. — Lady Bakihamnél viszont teázni fogunk.

Törhetetlen étvággyal már falatozott is, mélyen, nemesen, érzéssel. Rokonszenvező testvériséggel vette át tőlem a teli tányérokat, az Italomat is felhajtotta. Közben beszélt tovább:

— Ö, azok a tea-partyk a lady Bakham citromfaszalonjában! Az apró .sévres-i csészék a fehér női kezekben! De csak egyetlenegy tekintet zeng itten, egyetlenegy szőke fej világít. Ön tudja, kié. S az ajkáról valami heves illat árad. Az ember nem is beszélni vágyna hozzá, de zokogni neki sok mindent a világból. Ez az. Ez az. Az egész hárfa. Az arany hárfa.

— 0 istenem, gyerünk — szólottam megejtve.

Mentünk. Egy kis ház volt ez valahol a Park Lane körül. Kormos palota, de virág az ablakokban. S a törpe tölgyfaajtó kilincse ragyogott.

— Azt hiszem, tévedtünk — magyarázta Revei. — Ma nincs tea-party.

— Nincs? — kérdeztem csalódva.

Oly csendes minden e ház körül. Sehol egy vendégváró kocsi, semmi.

— Mindegy — feleltem ingerülten —, én lady Bakhamet látni akarom. Én most már mélyen benne vagyok az ügyben, anyagilag és lelkileg is. Egy csomó aranyat hagytam az ön hoteljében, az imént önnek

sok ételt is fizettem. Hol van lady Bakham?

— Nyilván az Operában — felelte szomorúan. — Ott ül a páholyában, acélkék ruhában, meztelen vállakikal. Az ő válla! Mint egy ezüst tükör.

Feldúlva már, és mámorosán, két jegyet váltottam az Operába. A zengő káprázatban mindenfelől opálfénylésű női vállak, tündöklő szőke fejek virultak. Egynémely asszony i karnak oly megejtően gyöngéd és vonzó mozdulata volt!

— Ez ö? — kérdeztem fuldokolva.

— 0 dehogy — suttogta

— Hát amaz ott?

— Nem.

— Nincs itt? Nem látja?

— 0 istenem, nem.

Még ez éjjel az összes irányokban hajszoltuk, kerestük: a kocsik mélyén, amint a sötét utcákon a fénylő nőkkel elvonultak, az előkelő ivókban, a tündöklő verandákon, a pálmák alatt a heves illatokban. Lady Bakham nem volt sehol. A szürkületben egyedül állottunk a szennyes kövezeten.

— Most már gyerünk haza — buzdított a kopasz ember. — Minden be van zárva.

— Nem megyek — feleltem elcsigázva —, egyáltalán nem

megyek, s önnel nem is óhajtok találkozni többé. Kár, hogy nem hallgattam intő ösztönömre, amikor először volt szerencsém. De nem is értem, nem is értem, hogyan szédülhettem bele ebbe a hazug lidérdbe annyi kiadással! Ez az. Ez az. Az egész ihárfa. Az aranyhárfa. Ö11 egyszerűen megcsalt engem. Lady Baikham! Még a nyomát se láttam.

— Hát én, azt hiszi, láttam?

— Nem is létezik!

— Nem.

— ön egy gazember — mondottam keserűen.

És nekiindultam az éjszakának. De a kopasz ember utánam jött, még* egyszer megállított egy magS"'’^ gázlámpa alatt.

— Hát képzelje el — szólott békéltetőén —, hogy már csakugyan mutattam önnek valami kövér vagy csontos asszonyt, valami nagy fehér illatos bábot gyöngyökkel kirakva. Képzelje el, hogy már szerette is, meg is ízlelte, meg is unta. Mi haszna volna belőle? Ne beszéljen. Lady Bakham az enyém, az öné! Hát nem szebb így, hogy nem pillantjuk meg? Legyen okos, fiatalember. Már dereng. Jó reggelt. És jöjjön szépen haza aludni.

KOMLQSI LAJOS:

ÉJ

Lépegetek kettesben a halkszavú csenddel Felvillanó fények szövik az est báliruhójának ezüstös szálait Az űrbe induló álmok közül néhány engem választ társnak mellém guggol almondia rejtett titkait az éjszakának

Olyan a világ mint az elszakadt film

Feketeség ásít a bokrok mélyén

Hazamennék szívesen én is

de előbb még megkereslek:

megkopogtatom a sugárzó égbolt páncélját

bepillantok a meséskönyvekbe

s felébresztem az álomba szendertilt emlékezést

„fcLLfcIM I E I EK" (Molnár János felvétele)

SZOMORY DEZSŐ (1869 — 1944):

AZ ISTENI KlRT