Új Szó, 1972. május (25. évfolyam, 102-126. szám)

1972-05-14 / 19. szám, Vasárnapi Új Szó

jfél után valamit enyhült a hőség. Kis hűvös szellő tá­madt. Micsoda megköny- nyebbülésl Fogtam a lámpást meg a vödröt, és lementem a patakhoz, hogy vizet hozzak Salvaji- nának. Már nem bírtam nézni a kín­lódását. A birtok kútja már csak any- nyi vizet adott, amennyi Don Alvarez háztartásának és hátaslovának épp elég volt, Salvajina napi vízadagját éjszakánként gyűjtöttem össze a ki­száradt patak iszapos tócsáiból. Egész kis ösvényt tapostam már a part ki­száradt tüskés bozótjában. Visszafelé jövet megzörgettem Juána ablakát. — Hagyj békén, fáradt vagyok — sóhajtott a lány. — juána — zörgettem újra, — gye­re ki egy percre. — Mi van, mit akarsz Gonzalo — kérdezte álmos hangon és kihajolt a félig nyitott ablakon. — Gyere velem Juána, gyere ki a karámba, — könyörögtem, — a ló na­gyon beteg. — Megyek, csak magamra kapok valamit. Várj Gonzalo, mindjárt me­gyek. — Chico, a fényes szőrű fekete heréit, Don Alvarez kedvence béké­sen bóbiskolt a karám egyik sarká­ban, a másik sarokban meg ott*hevert Salvajina, szögletes testén csapzott volt a szőr a verejtéktől, szaga már messziről elárulta, hogy sebei elgeny- nyesedtek. Amint meglátott bennünket, kínlódva felállt. Odatartottam eléje a vödröt. Belemerítette orrát a langyos, zavaros vízbe, de vissza is kapta a fejét, egész teste megremegett az undortól. — igyál Salvajina, — simogattam meg szép erős nyakát — igyál lovacs- kám. Még pár nap és itt az eső, addig ki keil bírnod valahogy. Ha megjön az eső, Silas visszajön lovakkal a fo­lyótól. Megígértem Silasnak, hogy vi­gyázok rád, semmi bajod nem esik, amíg vissza nem jön. Salvajina, mintha értette volna, lassan, kis kortyokban inni kezdett, Juána meg közben a háta mögé ke­rült, és szemügyre vette a farát. A szegény pára időnként görcsösen meg- vonaglott és horkantott fájdalmában. Amint bevégezte az ivást, visszafeküdt a szalmára Kilöttylntettfim a vödörből az iszapos üledéket, és indultam, új­ra a patakhoz, de Juána visszahívott. — Vár], maradj itt mellette, min­den pillanatban jöhet a csikó, én ad­dig elszaladok a konyhára, van szárí­tott paicolevelem, azt megfőzöm ne­ki. Juána elment, én meg odateleped­tem a ló mellé, ölembe vettem forró fejét, simogattam, és halkan beszél­tem hozzá. Behunyta szemét, éreztem, amint teste időnként megfeszül és új­ra elernyed. Nyakán lázasan lüktetett az ér. Hörögve, fuldokolva kapkodta a levegőt. Már attól féltem, vége lesz, mielőtt Juána visszatér. Szép, tüzes négyéves kanca volt Sal­vajina. A múlt nyáron vette Don Al­varez a moyobambai vásáron. Hátas­lónak akarta betörni, de Salvajina vad volt, mint egy felbőszült jaguár. A csődörnek egyszer kirúgta két fo­gát, engem is fellökött, de nem esett különösebb bajom. Hanem Don Alva- rezt alaposan helyben hagyta. Az az otromba disznó egy hétig minden nap véresre verte, azt hitte, attól megsze­lídül, Salvajina meg egyszer eltépte a kötőféket és neki! Úgy megtaposta, hogy három bordája eltört és kimar- jult a válla. A fél szemére meg csak­nem megvakult. Én mentem el orvo­sért Moyobambába. Az orvos csak csó­válta a fejét. — Miért nem adja el a lovat Don Alvarez? Ismerek egy kereskedőt, szólok neki, ha akarja. — Hagyja csak szenyor doktor, — nyögte Don Alvarez az ágyban, én még eddig minden lovat betörtem. Majd meglátja, hogy megszelídítem azt a sátánt. Míg urunk az ágyat nyomta, Salva­jina megnyugodott, szépen kitelt, olyan büszke járású, fényes szőrű kanca lett, hogy nem akadt párja a környéken. Silas, az öreg félvér meg­szelídítette, persze nem korbáccsal, mint Don Alvarez, hanem szép szó­val, simogatással, nádcukorral. Ké­sőbb engem is megszokott, még azt is hagyta, hogy meglovagoljam. Csak Don Alvarezt nem tűrte meg a köze­lében. Ő meg ahogy csak lábra kapott, bosszút állt rajta a törött bordáiért, meg a fél szeméért. Rossz idők jár­tak megint Salvajinára. Nagy szárazság volt ezen a nyáron. Kiégett a fű, a lovak lesoványodva bóklásztak a forró legelőkön. Éjsza­kánként pumák ólálkodtak a karám körül. Silas, meg én, felváltva virrasz- tottunk a lovak mellett minden éjjel. Don Alvarez egy napon elküldte az öreget a lovakkal a folyóhoz. Két na­pi járásra folyik tőlünk a Huallaga, a szomszéd birtokos lovásza hozta a hírt, hogy ott még vannak legelők, ott legeltetik most az egész környék lovait, ökreit és guanacóit. Silas in­dulás előtt félrehívott és így szólt hozzám: — Már nem tarthat soká az aszály. Két-három hét és megjön az eső, vi­gyázz Salvajinára, amíg vissza nem jövök, fiam, nagyon vigyázz rá. Vem­hes, és ha ilyen legyengült állapot­ban meghajszolják, elvetélhet. — Ne félj öreg, vigyázok rá. Hanem az öreg kanca, úgy látom már nem húzza sokáig. — Vén az már fiam, majdnem olyan vén, mint én vagyok — nevetett Silas — lehet, hogy nem őri meg az esős évszakot, de mindegy, úgyis vágóhíd­ra akarja küldeni az úr. Hanem Salva- jinán rajta legyen a szemed. Silas elment, én meg itt maradtam a herélttel meg a két kancával. Ami ke­vés víz, meg takarmány volt, azt az ökrök kapták, meg Don Alvarez há- taslova. A másik kettőről meg úgy gondoskodtam, ahogy tudtam. Ott aludtam velük a karámban, riasztgat- tam a vadakat, szűrtem nekik a pa­tak bűzös, zavaros vizét, el-eljártam az erdőbe, faágakat nyestem le, azo­kon a fonnyadt leveleken rágódtak szegények egész nap. De szenvedtünk mi is, nemcsak az állatok. A bőröm szinte a csontjaimra száradt, a tor­kom, mint a tapló, nem tudtam le­nyelni a száraz kukoricalepényt. Juá­na napról napra ingerültebb lett, foly­ton belémkötött, azelőtt, esténként, mikor dolgunk végeztével a papáya fa alá telepedtünk, arról beszélgettünk, hogy ha beköszönt az esős évszak, összeházasodunk, de az utóbbi na­pokban már szólni se mertem hozzá. Don Alvarez meg csak issza a nádpá­linkát, átkozza, rugdossa a lovakat, és estére olyan részeg, hogy nem tud megülni a széken. Múltak a napok, s éreztük, hogy Marian J. Minarovič rajza kor, — zsörtölődött, — most meg úgy ülsz itt, mint aki az anyját temeti, fogd a kannát és erigy vízérti Mire visszajöttem a patakról, meg­lett a csikó. Szó nélkül fogtam és el­ástam a véres, nyálkás burokkal együtt a trágyadomb tövében.. Juána meg közben lemosta a lovat, mely olyan mozdulatlanul feküdt, mintha minden élet elszállt volna belőle. — El kéne menned Yanatombába — mondta Juána és fáradtan roskadt le egy köteg szalmára. — Lakik ott egy híres curandero, az megtudná gyógyítani. — Milyen messze van az a falu? — Ha egyenesen átvágsz a hegye­ken, és nagyon sietsz, három nap alatt megjárod oda-vissza. — Három nap az hosszú idő, ta­lán ki sem bírja addig. S ha meg talp­ra áll, Don Alvarez beviszi a vágóhíd­ra. Nem Juána, nem mozdulok mellő­le. Ha Silas itt lenne, rögtön indul­nék, de így ... meg aztán puskám sincs, és tudod, mennyi puma van a környéken. — Igaz — töprengett a lány, — jobb, ha itthon maradsz. Nem megyek, lepihenek, feküdj le te is, majd meg­látjuk, mit hoz a reggel. Pirkadatkor Salvajina nyerítésére ébredtem. Kimondhatatlan öröm töl­tött el, hogy á kanca él, s nemcsak hogy él, ha remegő térdekkel, ha szé- delegve is, de áll a lábán. Siettem a házba, hogy megvigyem a jó hírt Juá- nának, de a konyha ajtajában Don Alvarezbe botlottam. — No, mi az, mit lopod itt a na­pot? — mordult rám a gazda puffadt vörös képén a tegnapi részegség nyo­maival. — Mondja a lány, hogy az éjjel elvetélt a kanca. — Igen uram, azt hittük elpusztul reggelig, de hála az égnek, jobban van, már felállt. — Annál jobb. Még ma beviszed a vágóhídra. Olyan indulat fogott el, hogy meg­szédültem. — Nem viszem uram. Salvajina meg fog gyógyulni. — Fogd be a pofádatl Te senkihá­zi! Az ökreim fölfordulnak éhen, én meg egy döglödő lovat etessek, ame­lyik semmire se jó. Hátaslónak se használhatom, igába se foghatom, ha meg hozzáérek, kirúgja a fél szeme­met! Takarodj az utambóll Ha nem viszed be a városba, akkor agyon ütöm magam! Legalább annyi hasz­nom legyen belőle, amennyit a bőré­ért kapok! Juána kiszaladt a nagy ordításra, attól félt, hogy ölre megyünk. A gaz­da meghunyászkodott, amint meglát­ta, ki tudja miért, de Juánától tar­tott egy kicsit. Káromkodott egyet a foga között, aztán elindult a nádörlő malom irányába. Tanácstalanul néztem a lányra, ő csak a vállát vonogatta: — Ha azt mondta, hogy agyonüti, akkor meg is teszi. Ebben biztos le­hetsz. Hanem mondok én neked va­lamit, ha már mindenáron megakarod menteni, fogd a lovat, és vidd el a curanderóhoz. Én meg majd valahogy elintézem az öreggel, hogy ne küldje rád a csendőröket. Yanatombába várd ki az esőt, akkor megjön Silas és ti is visszajöhettek. Ebéd után, mikor Don Alvarez lepi­hent, Juána megrakott egy tarisznyát tortillával, egy kulacs nádpálinkát is adott, egy másik üvegben pedig pai- coteát, egy tiszta pamutrongyot is, s lelkemre kötötte, hogy útközben gyak­ran tisztogassam ki a gennyet a ló sebeiből, s utána mossam ki a sebet a paicoteával. Mikor elbúcsúztunk, Juánának el­futotta szemét a könny. — Félek, Gonzalo, hogy sosem lát­lak többé. • * * Két nyarat töltöttem Don Alvarez birtokán. Megszerettem a munkámat, a lovakat, az öreg Silast, feleségül akartam veni Juánát. S most mi lesz velem? Salvajina megtántorodott egy meredély szélén és a szakadékba zu­hant. Ló nélkül nem térhetek vissza, ömlik az eső, Silas már biztosan ott­hon van a lovakkal... Pár nap és nyomomban lesz e rendőrség. Mit te­gyek, mit tegyek? Talán sikerül átver­gődnöm a hegyeken, eljutok Callaóba, és beállók kikötői munkásnak. Vagy visszatérek a Cerro de Pascói ezüst­bányákba, ahonnan két évvel ezelőtt megszöktem ... Nem. Visszamegyek a birtokra. Az erdőben megvárom az éj­szakát, és beszélek Juánával. Biztosan velem jön akárhová megyek is. Most újra végig kell mennem a sza­kadék feletti sziklameredélyen. Hal­lom a keselyűk vijjogását. Elfordítom a fejemet, hogy ne lássam Salvajina szétmarcangolt tetemét. (Juan Carlos Jiménez Arequipa, 1939. Fiatal perui prózaíró.) Fordította: Mikola Anikó nemsokára vége lesz ennek a pokol­nak, megjön az eső. Szegény öreg Pinta bőre közben a szárítóra került. Tegnapelőtt be kellett mennem Moyo­bambába Don Miguelhez egy levéllel, éreztem, hogy az őr kihasználja távol­létemet és elintézi Salvajinát is. Késő este érkeztem haza, futottam egyene­sen a karámba, az első, amit meglát­tam, a két mély seb volt Salvajina ol­dalán, Don Alvarez sarkantyújának a nyoma. A hasán egy helyen felszakadt a bőr, az rúgástól eredhet, az orrán meg véres csíkokban dagadt meg a korbács nyelétől származó ütések he­lye. Fogtam a nádvágó késemet és ha Juána le nem csillapít, hát megöl­tem volna a gazdámat. — Gonzalo, az Istenért, legyen eszed! Felakasztanak! Hát érdemes egy lóért akasztófára kerülni?l Hal­lod? Mi lesz velem akkor?) Könyörgött, sírt, riinánkodott a lány, végül eldobtam a kést. — Most mit csináljunk Juána? Mit tegyünk ezzel a szegény állattal? — Ne félj semmit, fiatal, erős állat ez, kiheveri, csak vigyázni kell a le­gyekre, légy mellette holnap egész nap. Az ökröket majd én ellátom, te csak legyél vele, amíg be nem szárad­nak a sebek. Másnap nem mozdultam Salvajina mellől. Borogattam, tisztogattam a sebeit, hajtottam róla a rovarokat, nem is volt semmi baj egészen ma es­tig. Éppen tiszta almot tettem alája, amikor egyszerre csak felhorkantott, térdre esett és elnyúlt a rizsszalmán. Hideglelősen remegett a bőre, s háta egészen meggörbült a fájdalom ször­nyű rohamától. Fél óra múlva újra jött a görcs, aztán egyre sűrűbben kí­nozta meg az állat tehetetlenül vergő­dő testét. Már jött is Juána a lámpással, hoz­ta a paicofőzetet. — Ej, de nagy legény vagy más-

Next

/
Thumbnails
Contents