Új Szó, 1972. május (25. évfolyam, 102-126. szám)
1972-05-14 / 19. szám, Vasárnapi Új Szó
MIKOLA ANIKÓ VERSEI IESZOKHNK-E A LEGCSlHYABI GERMANIZM1S0KRŰL? Jöjj át ütamra Utam keskeny ösvénye a csöndnek rátalál-e széles utóidra? Hozd el örömödet az én utómra. Hozd el fáid, virágodat, hozd estédet, hozd nappalod, hozd harcodat, hozd bánatod, hozd otthonod, hozd tengered, hozd fényszálakból szőtt eged, gyalogösvényére a csöndnek jöjj át utamra megpihenni. Kisváros este Horgonyt vetett az este Zöld indákkal körülfogják a házak elvesztett tetők tapogatóznak a ködben Iszonyú magasan -i foszforeszkál a fény és itt a mélyben a csillagok és moszatok között meghaltak az utcák Esőről beszélnek a házak poros ablakok tátognak pár cseppnyi enyhülésért (tested nem az ő teste többé csókod sav és lúg arcod nem az ő arca többé) Magvető járt a földeken készülhetünk az aratásra Anyanyelvűnk minden szerelmese szívesen mondaná: igen. A kedvezőtlen tapasztalatok azonban óvatosságra intik őket. Anyanyelvűnk minden művelője örömmel válaszolná: természetesen. Sajnos, a tények tanúsága szerint még sok az ellenvéleményre késztető példa ... Anélkül, hogy szándékosan kerestem volna ilyeneket, olvasás közben a szemem elé kerültek. (Olyan bőven, hogy a válogatásra is módom volt.) 1. „A felszabadulás óta pártunk mindig nagy súlyt helyezett néphadseregünk ütőképességének és harci felkészültségének a növelésére“ — állapította meg valamelyik belpolitikai hírmagyarázó. 2. , Nem véletlen tehát, hogy a Szovjetunió Kommunista Pártja XXIV. kongresszusán nagy súlyt fektettek a nemzetközi politika és ezen belül is az európai biztonság kérdéseire“ — hangoztatta egy eszmeileg helyes, de nyelvileg kifogásolható külpolitikai kommentár szerzője. Jő néhányan maguktól is felismerhették az idézetekben előforduló tipikus germaniz- must: mindkét mondatban helyezik a súlyt, illetve fektetik a súlyt valamire. Én azonban — az okulni akarókra való tekintettel — meg is jegyeztem: a német G ewicht auf etwas legen hatása még valóban erős. Úgy látszik, ez a nyelvi kakukk- fióka nem egy ember nyelvérzékét megrontotta. Más magyarázatot nem találtam arra, hogy a magyaros gondot fordít, figyelmet szén- t e I stb. szókapcsolatok helyén — ha jelentékeny, fontos, lényeges dologról van szó — miért bukkannak fel mind többször a germanizmusra valló súlyt helyez vagy súlyt fektet kifelyezések? Észrevettem azt Is, hogy a nyomtatott szövegekben átmeneti visszaszorulás után — újrr. megjelent a valaha német mintájára alakult, de az egészséges nyelvhasználatból fokozatosan „kiutált“ dacára névutó. Vajon miért? Talán azért, mert elvétve némely múlt századi klasszikusunk is élt vele? (Pl. Petőfi: „S mindezek dacára ) El innét..vagy Arany: „így lettem én, hajlamom, irányom ... dacára, subjectív költő“.) Esetleg azért, mert A Magyar Nyelv Értelmező Szótára nem sorolta egyértelműen a kerülendő szavak közé? (Ugyanakkor ez a szakkönyv a dacára népszerűsítését nem is ösztönözte! Miközben elismerte, hogy nyomatékosabb ellentét kifejezésére szolgál, megemlítette az alkalmazásával járó németességet is. 1 Annyi bizonyos: a dacára sohasem volt olyan nyeresége nyelvünknek hogy a tőle való megszabadulásnak különösebben kárát láttuk volna. Mégis: mi tűnt fel legutóbb? Az egyik vezércikk szerzője — bár könnyen kicserélhette volna — a fogalmazványában otthagyta ezt a név- lúót: „A cáfolatok dacára (inkább: ellenére) állítom: nagyon is helyénvaló most e i- nek a szónak az emlegetése“ — jelentette ki a nagybetűs Csatasorban címszóra gondolva. Egy másik vezércikk összeállítója sem igyekezett — búr alkalma lett volna rá — szövegéből eltávolítani ezt a név- utót: „Dacára a nehéz körülményeknek, az építőipar teljesítette első félévi tervét“ — tudatta a „Vonjuk le a tanulságokat!“ című írás. íPedig ajánlatosabb lett volna a mondatot így kezdeni: A nehéz körülmények ellenére...) A harmadik példámat Is egy újságcikkből vettem: „D a c á- r a annak, hogy ...“ kifejezés rekkenő hőségben dolgoztak, az aratási munkákkal idejében elkészültek“. (A magyaros fogalmazás ebben a konkrét esetben sem ütközött volna nehézségekbe: csak a „d a c á- r a annak, hogy ...“ kifejezés helyére az ámbár, a noha, a jóllehet szavak valamelyikét kellett volna illeszteni). Szinte szemet szúrt a múltkoriban, hogy írásban is milyen makacsul tartják magukat az efféle szerkesztésű mondatok: „A gyorsabb ütemű fejlődést akkor valósíthatják meg, ha a leggazdaságosabban használják ki e terület természeti adottságait ú g y a mezőgazdaságban, mint az erdészetben .. Eljött az ideje, hogy leszokjunk az úgy — mint páros kötőszóként való kezeléséről; hiszen ezek csak a germaniz- mus hatására kerültek össze! A német sowohl — als szelleméhez ne ragaszkodjunk szolgai módonl Részesítsük előnyben a magyaros megfelelőjét: itt az is — is, illetve a mind — mind páros kötőszókat! Mennyivel szebb lett volna a fent idézett mondat utolsó része akár így: „... a mező- gazdaságban i s, az erdészetben is...“; akár így: „...mind á mezőgazdaságban, mind az erdészetben ...“) Összehasonlításkor azonban — mikor az ú g y határozószó a mondatban módhatározó — az úgy — mint használata sohasem számított rossznak. Ezért a jövőben is bátran alkossunk ilyen típusú mondatokat: „Ügy mentem el innen, mint kis gyermek, És mint meglett ember, ú g y jöttem meg“. (Petőfi: Szülőföldem). DOBAY BÉLA Kő vénusz Párához hasonló, mely a délelőtti fényben öleli a fenyők derekát. Fakéregbe zárt sötét. Asszonyderekú üreghez hasonló vagy ívszárnyú madarak röptének fehér betűihez. Ébredő erdő dalához, míg elnyeli az árnyat, patakhoz vagy egy bogárhoz. Folyómeder vándor kövének álma volt, s lett napsütött kövek ébredése. Egyszerű, mint a forrás. Növekvő csendben Rám zártad ajtóm A kulcs elveszett A csend körém nőtt Eszre sem veszed Ha egy nap eltemet Köszöntsd a hajnalt Helyettem is. Gyanú (Tóthpál Gyula felvétele)
