Új Szó, 1972. április (25. évfolyam, 78-101. szám)

1972-04-09 / 14. szám, Vasárnapi Új Szó

— Már hol tudnám? Takarodj innen, nem látod, nem vagy erre az előkelő helyre valói — kiabálta nekivörösödve Róbert út hirtelen hangulatot változtatva.

— Mit tett menyasszonyommal, Sztankó Máriával? Az úrhoz illő volt?l — lihegett az indulattól Pál. A terem. csillárjai megmozdultak előtte, szemeit a haragtól, felindultságtól elhomályosították a köny- nyek. Csak a gyűlölt bányatulajdonos büszke fiát látta, akinek jogában áll büntetlenül megfosztani szegény ember családját az apától, szegény legényt pedig menyasszonyától.

— Nem hallottad, hogy takarodj, *te lázító ivadék! Még örülhetsz, hogy téged nem teszünk lakat alá — szintén részed volt a mai tüntetés megszervezésében. Ügy látszik, útravalót akarszl — Felállt az asztaltól, s néhány lépést tett előre. Barátjai visszatartották:

— Csak nem piszkítod be magad ezzel a csavargóval? Vitessed b1 a rendőrökkel.

— Hagyjatok! Még azt mondhatná, hogy én, az úr, gyáva vagyok! — S gyors mozdulattal Pál arcába sújtott, teljes erejéből meglökte. Pált mindez váratlanul érte. A szomszédos asztal alá zuhant. Szemei előtt vörös karikák táncoltak. Ezt merte tenni! Ki akarja dobni, arcul üti, padlóra löki, mint egy kutyát! És szegény Mária, tönkretett virágszál, aki senkinek nem ártott, senkit nem bántott. És ő, az úr, csak rávetette szemét, megkívánta, meggyalázta. Előtte magasodott Róbert úr alakja. Győzelmesen, fölényes mosollyal — a semmibevett, megvert munkás előtt, s egyik kezében széket tartott védekezésül. Végső elkeseredésében mindennel leszámolt: családjával — kisebb testvéreivel, anyjával, apjával, aztán menyasszonyával, életével, a gazdag Geramb családdal. Nem gondolt a következményekre, s főleg arra, hogy ebben az úri országban neki sohasem lesz igaza. Valamit meg kell 'ragadnia, mert még egyszer leüti... elégtételt kell vennie Mária szégyenéért és az előbbi megaláztatásért. Pillantása a közelében álló bőgőre esett. Hirtelen mozdulattal kirántotta a bámuló cigány kezéből. Elkeseredése és haragja megkétszerezte erejét. Két kézzel megragadta, s teljes erejéből Róbert úr felé sújtott vele. Néhány másodperc volt az egész. Aztán tompa zuhanást hallott. Ellenfele ott hevert előtte széttárt karokkal,' szétzúzott fejjel, mozdulatlanul.

— Szent Isten! a nagyságos úr! — hallotta még a cigányprímás hangját. Testét hideg veríték öntötte el. Menekülni... Menekülni! Ne kísérjék el innen a rendőrök vasban, végig a városon ...

sfg

JL

n

Hagemanné a gyerekeket már elküldte aludni, a petróleumlámpa gyenge fényénél ingeket vasalt.

— Kinyitni! Kinyitni a törvény nevében! — kiabálták és rugdalták az utcai ajtót.

Első gondolata az volt, hogy férjével történt valami a börtönben. Sietett ajtót nyitni. Két rendőr félrelökte, előkapták pisztolyaikat s berohantak a házba, mindent felforgattak.

— Csendesebben — könyörgött —, felébresztik a gyerekeket. Mit vagy kit keresnek a tekintetes rendőr urak?

— Nem gyerekeket keresünk, hanem a maga gazember fiát, Hageman Pált! Már otthon kellene lennie — ha ugyan hazasietett és nem nyert egérutat, kijátszva lovasrendőreink éberségét, akik minden utat őriznek. Lehet, már kinn van a városból. Holnap akkor átfésülhetjük a hegyeket!

— Úristen! Mit csinált? — zokogott Hagemanné.

— Megölte Geramb Róbert urat, a bányatulajdo nos fiát! — Az egyik rendőr felvette a petróleum- lámpát:

— Kint is mindent megnézünk: kamrát, fásszínt, egész udvart és a padlást is. Lehet, hogy a közelben rejtőzködik.

Aztán visszajöttek a lámpával. A hold égi pályáján felfelé ívelt, még vörös színben tündökölt. Alatta néhány felhő úszott el, nagyon sebesen. A feltámadt nyugati szél kergette őket kelet felé.

— Jó asszony — mondta az egyik rendőr —, várja meg a bíróság és a tisztorvos temetési engedélyét. Addig ne nyúljon semmihez.

— De... de miért?

— Menjen fel a padlásra és megtudja.

Aztán csend lett, nagy csend. Hagemanné magára maradt a kis konyhában. Mit mondtak? Hogy temetési engedélyt? Kinek? ... Aztán felderengett elméjében valami rettenetes, valami szörnyűséges. Egész testében remegve indult a padlásra. Lámpát nem vitt magával — ismerte a járást és odakünn minden már a telihold fényében úszott. A szomorúság tizenhét lépcsőfokán lépkedett lassan lefelé, mindegyik megroppanó falépcsőnél Pál fiának valamelyik fontosabb életeseménye elevenedett fel előtte. Sírt, nagyon nagyon sírt, mikor megszületett. Ö volt az első gyerek ... Igen, már megtanult járni... Később: leesett a fáról, nagyon megütötte magát... Minél hamarább dolgozni akarok, segítenem kell

kisebb testvéreimen Aztán: anyám, hozom az első

keresetemet.

A tizennyolcadik kép fenn a padláson már a rideg és kegyetlen valóság volt. A szellőztetőnyílásokon keresztül behatoló holdfény éppen megvilágította: nyitott, semmibemeredő szemekkel, mozdulatlanul lógott le fiatal teste a gerendáról. Hagemanné néhány lépést tett feléje, megállt. Ez nem lehet igaz, ez álom. Az ő szeretett, szófogadó Pál fia felakasztotta magát, meghalt? Nem, él! Csak áll a gerenda alatt.

— Szólalj meg hát! Gyere le a padlásról! Mindjárt megmelegítem félretett vacsorádat. És várta a választ.

A következő vészjósló csendben még közelebb lépett. Aztán bátortalanul megérintette fia élettelen testét, amely már egy darabban mozgott és nagy sikoltással vágódott el a padlás porában.

Sztankó Mária másnap értesült az eseményekről. Az élet célját vesztette előtte. Eltűnt a városból. Később megtalálták összezúzott testét a Selmeci hegyekben. Levetette magát egy szikláról.

A városban egy ideig sajnálkozva beszélték a Hageman család tragédiájáról. A bányászok tiltakozó gyűlést rendeztek az önkény ellen. A sajtó keveset írt az esetről — figyelmeztetést kaptak a felsőbb szervektől és pénzt a Geramb családtól.

Aztán minden a régi kerékvágásba került.

Az utcákon nagy falragaszok hirdették a közelgő millenniumot.

Tarka virágú őszirózsák, fehér és ciklámenszínű krizantémok élnek emlékezetemben az Ezeregyéjszaka dzsinjére, és halászára gondolva. Húsz éve már annak. Ám ez idő tájt történt dolgokból már sokat elfelejtettem, de ezt a dzsint csak annyira, ahogy egy dalt lehet felejteni, mikor elég egy dallamfoszlány, s az embernek a legapróbb részletekig újra eszébe jut minden. Most is így voltam. Megláttam egy hímzett fal- védőt, s éreztem, újra izgalommá növekedik bennem azon este emléke.

Nyolcéves lehettem. Csöndes, otthonülő, kis emberke, aki pum- nadrágban és elnyűtt szvetter- ben figyeli a felnőttek mozdulatait, miközben agyában szüntel

enül folyik az élet feltérképezése.

Késő ősz volt. A délután már koraestbe ment át, s az utcát gyorsan suhanó árnyak és kopogó cipők népesítették be. Anyám édeskés hangján dúdolt, anyám, ki mindig attól félt, hogy vásárlóival szemben nem eléggé udvarias, nem eléggé illedelmes. Aztán fájó derekát ropogtatva meggyújtotta a lámpát, hogy alakunk óriásira nőve ide-oda cikázva jelenjen meg a falon.

Nem vártunk senkit. Vagy helyesebben mondva, vártunk — apámat a háborúból —, de akkor már három éve vége volt a háborúnak, s csaknem minden reményt feladva belefásultunk a várakozásba. Szegények voltunk, a falu legszegényebbjei. Egy rossz házban húztuk meg magunkat, melybe csak akkor nem esett be, ha nem esett az eső. Anyám hideg, dolgos asz- szony lett. Egy jajszó nélkül tűrte az életet. Fel akart nevelni, és tudta, hogy nem támaszkodhat se rokonra, se ismerősre. Varrogatott és hímzett. Ebből tengettük életünket. No, meg reménykedtünk, hogy még minden jóra fordul. Valami szerencsére, valami csodára vártunk, amit közelebbről mi magunk se tudtunk megfogalmazni, de bíztunk, bíztunk benne.

— Valaki jöhetne a hímzésekért — mondta anyám. A kishal is hal... — tette még hozzá.

Elgondolkoztam ezen ... Milyen régen volt már új ruhám! Tavaly, vagy tavalyelőtt? Nem tudtam pontosan. És anyámnak?! Legyintettem. Talán még régebben.

És ekkor ... kopogtatták az ajtón, majd anyám „szabadjára belépett egy asszony. Köszönt és azonnal elkezdte mon- dókáját. Halkan beszélt, gyengéd mozdulatokkal gesztikulálva, mintha csak hangosan gondolkozna. Puha szájú, hófehér hajú, mosolygós asszony volt.

— Népi hímzéseket gyűjtök — mondta, és valami múzeum nevét említette. — A faluban magához irányítottak — tette méa hozzá. — Azt mondják, a maga hímzésein van a legtöbb mesealak, s figurái szinte robbannak, olyan élethűek.

Anyám szabadkozott:

— Nem, nem. Más is tud így hímezni, csak szerénykednek — és arcát befutotta az izgalom pírja.

Pedig tudtam, hogy örül, nagyon örül, akárcsak én. De az ember megtanulja, hogyan kell élnie belülről, hogy senki se vegye észre, mit gondol. Így anyám se árulta el. Lesz szenünk, új ruhánk, s talán még másra is jut. El kell adni! Anyámnak pénzt kell kapnia, most ez volt a legfontosabb.

Közben beszélgettek. Az időjárásról, a betegségekről és természetesen rólam. Aztán anyám elővette hímzéseit. Az első egy görnyedt hátú öregember volt, olyan, mint amilyenek a kártyalapokon láthatók. Én azonban tudtam, hogy nem az. Ez csak a látszat. Ez Pali bácsi, a dinnyecsősz, ki a nyáron kétszer is megkergetett. Most láttam csak, hogy milyen csúnya! Ujjongani tudtam volna örömömben, hogy ilyen csúnyára sikerült. Meg voltam ugyanis győződve, hogy anyám csúnyára varrja ki azt, aki nekem, vagy neki árt, és szépre azt, aki megérdemli.

Aztán jöttek a többiek. Az egyikben a nagyszájú Juliska nénémet, a másikban a szomszéd Borcsát véltem felfedezni. Csak menjetek! — gondoltam. Ezek nem váltottak ki bennem semmiféle érzést.

Közben anyám beszélt. A figuráiról. Honnan merítette a

témát, hogyan hímezte, ki nézte meg és kinek mi volt a véleménye róla. De ezt felesleges volt elmondania, mert tudtam, hogy úgy se ad mások véleményére, s šzt csak azért mondja, hogy mondjon valamit.

Most a mesealakok következtek. A felnőtteknek talán éppen olyanok voltak, mint a többiek, de nekem nem. Én megtörténtnek véltem mindegyik mondanivalóját, és élő gondolkodó lénynek minden figurát. Az első a faágon ülő varjú sajttál a csőrében, s alatta a róka, ki a varjú énekét dicséri. A másik is rókamotívum: a két sajton osztozkodó mackó — középütt a rókával. Kedvesek voltak ezek a történetek.

Aztán hirtelen fakó lett az arcom, s szívemet halálos rémület markolta össze. A következő hímzés a halászember volt, meg a palackból kiszabaduló dzsin az Ezeregyéjszaka meséiből. Mikor anyám hímezte, elmondta ezt a mesét, s megígérte, hogy soha senkinek nem adja el ezt a hímzést, és most mégis?!

Az asszony már a kezében tartotta, nézegette és elismerően bólogatott. Ekkor anyám hátrasimította haját, jóságos nagy barna szemével egy pillantást vetett felém, majd bátortalanul megszólalt:

— Ez nem eladó, kérem.

— Ez nem eladó?! — kérdezte az asszony különös hangsúllyal a fejét csóválva. — Ez nem eladó?! Akkor miért mutatta meg?

— Tulajdonképpen eladó volna — kezdte anyám zavartan, — mert kellene a pénz, nagyon is kellene, de ez a fiúnak is tetszik... — és anélkül, hogy befejezte volna a mondatot rám nézett.

Az asszony fejét csóválva még a hímzést nézegette. Tetszett neki. Aztán anélkül, hogy szemét levette volna róla, lassan a kezembe adta.

— Jól van — mondta. — Tedd el, öcsi. Ha tetszik, tedd el.

Aztán elővette pénztárcáját és fizetett. Az utcaajtóig kísértük. S csak bent, miután átszámoltuk a pénzt, vettük észre, hogy az összegben benne volt a dzsines halász ára is.

György Elek:

Gyúrók Éva illusztrációja