Új Szó, 1972. április (25. évfolyam, 78-101. szám)

1972-04-09 / 14. szám, Vasárnapi Új Szó

KINDERNAY EDE:

— Alázatosan jelentem, Geramb János méltóságos úr akar a kapitány úrral beszélni...

— Bocsássa be! — intett Selmecbánya rendőrkapitánya a feszesen várakozó szolgálatos rendőrnek.

Geramb úr, a Selmecbányái Mihály bányatelep és a Selmecbányával egybeépült hodrusi Schöpfer bányatelep tulajdonosa belépett a tágas irodába.

— Üdvözlöm nálunk, méltóságos uram. Mivel szolgálhatok? — vezette be a beszélgetést a rendőrkapitány. — Foglaljon helyet — mutatott az egyik széles bőrfotelre.

Az elhízott bányatulajdonos leült, kényelmesen hátradőlt, szivartárcát vett elő.

— Parancsol? — kínálta meg a kapitányt.

Mindketten rágyújtottak.

— Nos, nem akarom nagy körülírással kezdeni. Értesüléseim vannak arról, hogy bányászaim sztrájkra készülnek.

— Micsoda? — ugrott fel a kapitány —, itt Selmecbányán? Nyugodjon meg, ebből nem lesz semmi!

— Egyetértek önnel. Sajnos, elég nehéz lesz az ügyet elintézni. A közelmúltban rendkívül nagy kiadásaim voltak: új fúrógépeket hozattam Angliából. Ezzel a munka menete meggyorsult. Részben a bányászok munkaviszonyai is javultak. Az az elvem, hogy a korszerűsítés terheit viseljük közösen a munkásokkal. Ezért napi egy krajcárral leszállítottam a béreket. Hát ez olyan sok?

— Dehogy sok! — bólogatott a kapitány.

— Nos, azok az átkozott szocialisták már mozgolódnak. Sztrájkot szerveznek. Tisza Kálmán miniszterelnöksége alatt nem engedélyezték volna pártjukat. Sajnos, a gróf Szapáry-féle szabadelvű kormány beleegyezett a szociáldemokrata párt megalakulásába.

— Majd adok én nekik sztrájkolni! — folytatta a rendőrkapitány. — A millenniumi évtizedben, most 1891-ben, amikor az ország fennállásának ezeréves évfordulójára készülődünk. A belügyminiszter úr ő exellenciája értesített: külön parlamenti bizottság alakult az előkészületek irányítására. Itt, Selmecbányán is ünnepelni akarunk. Apropos! Arról nincsenek értesülései, kik a főkolomposok?

— Biztos értesüléseim nincsenek. Csak sejtem, hogy bizonyos Hageman a szocialisták közül bujtogatja ellenem a bányászokat. Róbert fiam irányítja közvetlenül a termelést, állandó kapcsolatban van a munkavezetőkkel, akik közül többen bizalmas embereink. Ö át fogja adni önöknek a bizonyító anyagot.

— Majd utánanézünk. Ha tényleg így van, lázítás címén lecsukatjuk és bíróság elé állítjuk.

A Geramb család győzelmi ebédet ült. Közben az apa és fia egymást dicsérték.

— Nagyon helyes volt tőled, apám — hangoztatta Róbert úr —, hogy előre figyelmeztetted a rendőrkapitányt a sztrájkveszélyre és arra a gazember szocialistára, Hagemanra.

— Viszont részedről nagyon ügyes és gyors intézkedés volt a mai. Nem vesztetted el a fejedet. Azonnal siettél a rendőrségre, s így megelőzted azt a csürhét. A lovasrendőrök közbelépésére a sztrájko- lók tüntető felvonulása a házunk elé felbomlott. Vezetőjük, Hageman, lakat alá került. Ez az egyedüli helyes eljárás a nép ellen: karhatalom és erőszak. Hadd lássák: mi erősek vagyunk és nem félünk. Mindig Bismarck, a német vaskancellár volt a politikai mintaképem: vaj helyett ágyúkat, a nép ellen szuronyokat. Ezek védelme alatt nyugodtan alhatunk.

— Igen, de mi lesz, ha nem jelennek meg a munkában? Honnan biztosítunk bedolgozott munkásokat helyettük? Nem tudjuk majd teljesíteni a megrendeléseket.

— Légy ravasz, mint a kígyó. Holnap kihirdetjük a bércsökkentés felfüggesztését. S ha mindenki megjelenik munkahelyén, tárgyalni fogunk szakszervezeti megbízottjaikkal a béremelésről is. Ezt természetesen taktikusan halogatni fogjuk. Aztán majd csak megunják a követelődzéseket.

— Te zseni vagy, papa — áradozott Róbert úr.

— Csak a rendőrséget ne vegyük többször igénybe — avatkozott belő a beszélgetésbe Gerambné. — Néztem az ablakból, hogy ütötték azokat a munkásokat, hiszen ők is emberek!

— Ugyan mama, nyugodjál meg, erre már nem kerül sor. A főkolompos vezérüket, Hagemant, egykét évre lecsukatjuk — ezzel észretérítjük. A börtönben majd kiverik belőle a szocialista eszméket. A bíróság mellettünk lesz. Közös érdekünk a csend és rend ebben az országban. A sajtót elhallgattatjuk egy kis pénzzel.

Még az édessütemények, kávé felszolgálása folyt, mikor Róbert úr felállt az asztaltól.

— Visszamegyek a telepre. Bizonyos ügyekben intézkednem kell.

— Ezek a bizonyos ügyek nem várhatnának holnapig? — jegyezte meg az apa, Geramb úr. — Én azt hallottam, hogy az utóbbi időben délutánjaidat a szép fiatal takarí+ónő, Sztankó Mária miatt töítöd az irodában. De vigyázz! Ez annak a bizonyos Hageman fiának, Hageman Pálnak már a menyasszonya.

— No, és ha így volna? Annál érdekesebb.

— De fiam, — szólt bele a szóváltásba Gerambné —, csak nem alacsonyodsz le egy takarítónőhöz?

Bárókisasszonyok között válogathatsz! Többek között Radványszky Erzsébet, vagy Majtényi Katalin bárónők szívesen vennék közeledésedet!

— Mama, nyugodjál meg, pletyka az egész. — S gyorsan távozott szüleinek számonkérő tekintete elől. Gondolatai már Sztankó Máriánál jártak. A mai győzelmi napot vele kell befejezni. Orgonaillatos májusvégi délutánon látta meg először. Egyszerűen, könnyedén, szinte nesztelenül takarított az igazgatói irodában. Takarított, hajladozott, megvillantotta formás combjait. Kezdetben önmagát korholta a gondolatért, de később megadta magát férfikívánságának. Ezt a szőke, kék szemű, karcsú, formás lábú leányt egyszer le kell vetkőztetnie. Feje elmerül majd mellei között és élvezni fogja az üde, fiatal leánytest illatát. S áldozik a szerelemnek — legalább egyszer.

Ilyen gondolatok közt röpítette a hintó a telepre. Gyorsan felsietett irodájába és várt nagy izgalommal. Lassan lejárt a hivatalnokok munkaideje. Egyenként, vagy csoportosan távoztak az épületből. Az irodák üresen maradva várták a holnapot. Csak ő maradt, a tulajdonos fia, a tágas és fényűzően berendezett igazgatói irodában. És aztán hallotta, mint mindennap a könnyű léptek neszét. Gyorsan a látszat kedvéért hivatalos papírokat helyezett az íróasztalra. És aztán nyílt az ajtó, először a szőke leányarc jelent meg — utána a szokásos csengő hangot hallotta:

— Nagyságos úr, kezdhetem a takarítást?

Ez a hang és ez a leány! Megjelenése úgy érintette, mint egy áramütés. Oda akart hozzá rohanni, mindjárt durván elkapni, de erőt vett magán és csak annyit mondott, úrhoz illően, színtelen hangon:

— Kezdheted.

És aztán ott járt, hajladozott körülötte. Ő pedig a papírok felett forró, lázas tekintettel követte. Mikor már nem bírta tovább, rászólt:

— Mária, mindig ilyen sietős a dolgod?

A leány meglepődve nézett rá.

— Igen, nagyságos úr. Kisebb testvéreim várnak otthon. Anyám betegeskedik, én főzöm a vacsorát.

— Ugyan, nem történik semmi, ha az a vacsora ma később készül el. — Felállt az íróasztal mellől, konyakot, bort, édeslikőrt vett elő a szekrényből, s a fotelokkal körülvett kerekasztalra helyezte, az egyikben kényelmesen elhelyezkedett.

— Pihenjél egy kicsit — folytatta —, üljél le a másik fotelba és beszélgessünk.

— Én nem szoktam ilyen süppedős fotelokban ülni. Nálunk otthon csak kemény székek vannak. De ha a nagyságos úr parancsolja!

Róbert úr csak nézte, nézte, némán, vágyakozással eltelve. íme, egy egyszerű leány. Csinos alakja, természetes bája túltesz az agyoncicomázott, felékszerezett, kifestett bárókisasszonyokon. Ez az egyszerű szépsége ellenállhatatlanul hatott reá. Frissen kinyílt rózsabimbó, amelyet ő fog leszakítani.

— Talán igyunk valamit — mondta erőltetett nyugalommal.

— Nagyságos úr, engem ilyen úri irodában még senki nem kínálgatott. Én csak takarítóleány vagyok.

Mintha a távolból hallotta volna a saját hangját:

— Biztosan az édeslikőrt kedveled, nem olyan erős, nem árthat meg. — És töltött az egyik pohárkába, magának pedig erős konyakot.

— Ha a nagyságos úr parancsolja, egy pohárkával megkóstolhatom.

Ismét a távolból:

— Tudod, hogy csinos vagy, nagyon csinos.

— Ezt még az urak közül senki sem mondta nekem. Nagyságos úr, ne simogassa a lábamat! Ez nem illik a nagyságos úrhoz!

— De nekem tetszel! Éppen ez tesz még vonzóbbá, hogy tartóztatod magad. Meg szeretnélek csókolni! Meg akarlak csókolni!

— Engedjen a nagyságos úr a dolgomra! Én már menyasszony vagyok!

— Ugyan kié? Hagemannak, annak a lázítónak a fia, az öntudatos ifjú bányász a vőlegényed? Rövidesen úgyis apja sorsára jut — börtönbe kerül. Akkor is én akarlak először! Én vagyok az úr!

Felugrott, kulcsra csukta az ajtót. Tekintete a díványra tévedt — igen, ez lesz a legmegfelelőbb hely.

— Nézd, gazdaggá teszlek, pénzt adok, pénzt! ló lesz neked hozománynak. A történteket senki sem fogja megtudni, — hadarta lihegve és zsebébe nyúlt, öt darab százkoronást talált, ezeket a hátráló leány felé nyújtotta.

— Szép pénz! — jegyezte meg reszketve Mária. Magunkfajtának csak egy százkoronásért hónapokig kell dolgoznia. Tegye el nagyságos úr a pénzét és költse olyan nőkre, akiket pénzéért megkaphat. De engem nem. Most pedig engedjen ki, többet nem teszem be a lábam ebbe az épületbe. Inkább száraz kenyéren fogunk otthon élni, de akkor sem ...

Nem fejezhette be, mert Róbert úr nem hagyta befejezni. Nekiesett, mint egy kiéhezett vadállat. Rövid ideig tartó dulakodás után Mária betapasztott szájjal kénytelen volt megadni magát a díványon női sorsának. Aztán szédülve, szürke ködben támolygott ki az irodából. Hosszú, nehéz csillárok keringtek felette, a folyosó vörös szőnyege végtelen messzeségbe nyúlt előtte. Egy gondolata volt: haza, haza, és soha többé ide, szégyenének helyére. El-elcsukló zokogással botorkált a néptelen mellékutcákon. Meghalni! Meghalni...

Magára maradva férfi győzelmének színhelyén Róbert úr finom selyemzsebkendővel megtörülte izzadt homlokát, rendbehozta öltözetét. Aztán kielégülten pihent és több pohár konyakkal erősítette magát. Majd határozott léptekkel lesietett az udvarra, futólag fogadta a portás köszöntését és bevágódott várakozó hintójába.

— A szokott helyre, uram? — kérdezte a kocsis.

— Igen, a Hungáriába.

Hageman Pál a szokott esti időben indult Sztankó- ékhoz. Ilyenkor a ház előtti udvari pádon Máriával kéz a kézben nézték a csillagokat. Aztán meg-meg- szakítva az édes csendet, amelybe időnként csak az enyhe esti szél mozgatta falevelek susogása és néhány éjjeli rovar zümmögése vegyült bele, egykét szóval érintették a szegény, de mégis boldog jövőt — mert szerették egymást a szegény emberek egyszerű, tiszta, odaadó szerelmével. Pál előre örült az újra megismétlődő szép nyári estének. Azonban ma az apjával kapcsolatos szomorú hírt is közölnie kellett menyasszonyával, ami keserűséggel és tehetetlen dühhel töltötte el a gazdag hatalmasokkal szemben. A Szentháromság téri Katalin templom toronyóráia elütötte az esti nyolcat, mikor benyitott a Sztankó- házba. A konyhában szokatlan hangulat fogadta. A gyerekek — Mária kisebb testvérei nem csintalankodtak, mint máskor, csendesen ültek egy pádon. Sztankóné deszkából összetákolt ágyon, priccsen feküdt, és kifejezéstelenül, mereven maga elé nézett.

— Mi történt? Hol van Mária? — kérdezte csodálkozva.

— Nem tudom. Honnan is tudhatnám. Amióta hazajött, állandóan csak sír a drágaságom. Bent van a szobában.

Pál mindenre gondolt: betegségre, balesetre, csak arra nem, amit később megtudott. A szegény szobában asztalra borulva találta menyasszonyát. Aranylő szőke haja szétomolva fedte gömbölyded vállait, s meg-megrázkódott a sírástól.

— Mária!

A leány csak most vette észre vőlegényét. Felugrott, átölelte nyakát s így nézett fel reá könyörgő szemekkel, könnyáztatta nedves arccal:

— Nem fogsz elhagyni? Nem fogsz elhagyni... ismételgette.

Pál tágranyílt szemekkel nézte menyasszonyát.

— Mi történt veled, beszélj!

— Róbert úr... — kezdte szaggattottan, — az irodában ... takarítottam. Először csak beszélgetni akart, szépnek mondott, aztán kulcsra zárta az ajtót... hiába védekeztem ...

Egyet fordult vele a világ. Jól hallotta: Róbert úr erőszakot vett menyasszonyán. Nyakán kidagadtak az erek a dühtől és elkeseredéstől:

— A kutya úristenit! — ütött öklével az öreg asztalra — nekik mindent lehet! Délelőtt lecsukatják apámat, délután tönkreteszik a menyasszonyomat!

A nap már ekűnt a Selmeci hegyek mögött. A ’á- rosra szétterítette széles köntösét a félhomály. Forgalmasabb utcákon egyenként gyúltak ki a századvégi városi romantikát jellemző gázlámpák. Most mindez nem érdekelte. Nagy léptekkel sietett a Hungária Szálló felé. Tudta, akit keres, leghamarább itt lehet megtalálni.

Több csillár által megvilágított teremben Róbert urat az egyik sarokban pillantotta meg — néhány úri barátja társaságában. A prímás éppen nekik játszott. Rajtuk kívül csak néhány vendég lézengett. Róbert úr emelt hangon az ismert zsivány nótát énekelte.

— Kocsmárosné, száz szál gyertyát, száz itce bort ide az ... — egy pillanatra megakadt, tekintete a várakozó ifjú bányászra esett, aztán folytatta: — asztalra. És elhallgatott. A prímás kérdőleg nézett végig az urakon — most mitévő legyen?

Ekkor Pál határozott hangon megszólalt:

— Geramb Róbert úrhoz jöttem.

Róbert úr borízű hangulatban az egész helyzetet rendkívül mulatságosnak találta. Úrhoz illően, fölényesen megkérdezte:

— No és miért? Te rongyost

— Lehet, hogy nem vagyok úgy öltözve, mint az úr, de az úr azért tudja, hogy miért jöttem.

10