Új Szó, 1972. április (25. évfolyam, 78-101. szám)
1972-04-09 / 14. szám, Vasárnapi Új Szó
Régi ismerősömmel, Elemérrel mentünk az utcán. Hirtelen oldalba bökött. — Nézd — mondta izgatottan —, ott megy életem legnagyobb csalódása. A jelzett irányba néztem, és megpillantottam egy nagyon csinos nőt. Valóban „kinézett“ belőle egy nagyobb és négy-öt kisebb csalódás. — Igazi mai tragédia ez — sóhajtotta Elemér. — Ha akarod, elmesélem ... — Nem akarom! — mondtam határozottan. Erre elmesélte. — Tudod, mennyire egyedülálló ember vagyok — kezdte —, annyira, hogy mindiq meghatódom, ha éjfél után a villamoson két jegyet kell váltanom. Ilyenkor egy pillanatra az az illúzióm, hogy valaki ül mellettem, mert máskülönben mi az istennyilának váltanék két jegyet? — Rövidebben, Eleméri — intettem. — Szóval, árvaságom borzasztó érzetével szálltam fel a napokban a tizenkettes autóbuszra. Megálltam a zsúfolt peronon, és arra gondoltam: mért vagyok én ilyen rettenetesen egyedül? Elgondolkoztam: ha csak egyszer jönne valaki, és megfogná a kezemet... Es ekkor ... — Es ekkor? — kérdeztem izgatottam, mert leléptünk a járdáról, és egy autó majdnem elütött minket. — Es ekkor valaki megfogta a kezemet — mondta kis hatásos szünet után Elemér. Elgondolkoztam a szerencsés véletlenen. Már tudniillik, hogy idejében észrevettem az autót. Elemér pedig tovább fújta a magáét. — Felpillantottam. Gyönyörű nőt láttam magam mellett... hiszen, láthattad az imént... és ez a gyönyörű nő vadul, némán fogta a kezem, mintha csak válaszolt volna gondolataimra, mintha csak azt mondta volna: nézd, itt vagyok én, akit annyiszor kerestél... elég volt rám gondolnod és látod, megfogtam a kezed, hogy soha többé el ne eresszem ... Elemér az emlékek hatása alatt izgatottan szaladt mellettem az aszfalton. Ügy mesélte tovább. — Leírhatatlanul izgalmas játék kezdődött. Fogta a kezem, de nem nézett rám ... rejtélyes és titokzatos tekintetét merően egy pontra szegezte. Mellénk préselódve egy csúnya kis ember állt, és unottan bámult maga elé, fogalma sem volt arról, hogy közvetlen mellette a század legszebb és legrejtélyesebb szerelme születik meg. Így utaztunk négy teljes megállót, anélkül, hogy a nő rám nézett volna, anélkül, hogy elengedte volna a kezem. En már terveket szőttem a jövőre, hogy milyen boldogok leszünk. Es akkor ... Elhallgatott. Kérdően néztem rá. — Es akkor — folytatta — a nő hirtelen kirántotta kezét a kezemből, leszállt, nyomában a ronda kis emberkével... egymásba karoltak és eltűntek az utca forgatagában ... Szótlanul mentünk egymás mellett. — Valóban rejtélyes eset. — mondtam. — Ki fejti ezt meg? — En — válaszolta tompán Elemér. — Gondolhatod, hogy az eset nem hagyott nyugodni. Álmatlan éjszakáim egyikén aztán rájöttem, mi okozta életem legnagyobb csalódását. Hatásos szünetet tartott. — En a csúcsforgalom áldozata voltam. Mint már mondottam, az autóbusz zsúfolva volt. A nő nem az én kezemet akarta megfogni, hanem a férjét, a csúnya kis emberét. Nem találta el: húszán álltunk ti peronon, a negyven darab kéz ... véletlenül az enyémet találta el... úgy látszik, egyezik a méretünk ... Aztán leszálltak ... Es én újra egyedül vagyok ... Elemér befejezte elbeszélését. Többé egy szót se szólt, én is hallgattam. Csak a könnyeink szivárogtak. Mert tényleg nagyon hideg volt. A magyar nyelv páratlan mesterének, Petőfi Sándornak számtalan arcképe forog kézről kézre, és mégis úgy tűnik, hogy több mint egy kerek évszázadon keresztül igazi arcvonásai ismeretlenek voltak tisztelői előtt. A festők legtöbbje nem ismerte személyesen. Az egykori kassai diákról, Benczúr Gyuláról feljegyezték, hogy egy dagerrotípia (Petőfi korában egyetlen lehetséges fényképészeti eljárás, lényege: csiszolt ezüstlapra kent fényérzékeny rétegre egyetlen és sokszorosít- hatatlan felvétel került) megtekintése után ült neki a költő arcképének. A korai piktorok közül Jankó János például a segesvári csata idején tizenöt éves volt, s csupán a negyven fele Közeledő Barabás Miklósnak és Jakobey Károlynak ülhetett modellt. A legtöbb ábrázolást Orlai Petrich Somának köszönhetjük, aki a Petőfi családnak nemcsak barátja, hanem szegről-végro) rokona is volt. A kiegyezés után divat lett Petőfi-portrét festeni, a nyomda- technikai fejlődés is megkövetelte, hogy arcképét a nép kezébe adják. 1870-ben például Klösz György, a XVII. századi, híres bártfai nyomdászcsalád Pestre származott sarja ismét megpróbálkozott a Benczúr-látta dagerrotípiá- val. Az akkor már jó harminc esztendős ábrázolás fakó vonásait fényképezte le, de annyit kellett rajta javítani, hogy az már nem volt hiteles képmásnak tekinthető. Ma már tudjuk, hogy egyetlen festmény sem hiteles: Akár ismerték alkotóik Petőfit, akár nem, csupán egyetlen dologbán egyeznek, éspedig abban, hogy színeik közé szeretetüket, tiszteletüket és csodálatukat is belefestették. A felszabadulás után a szabadság- harc centenáriumára való lázas készülődés során egyre gyakrabban kérdezték, vajon milyen Petőfi igazi arca. Milyen volt a világirodalom egyik légcsőMilyen volt a nagy költő arca? • Az egyetlen hiteles ábrázolás egy évszázadig lappangott i Az öreg fotoriporter bravúrja dálatosabb lírikusa? Meddig kell várni, míg az utókor szembenézhet igazi, nem eszményített képmásával? Nos, nem szeretném a kedves olvasó figyelmét tovább csigázni, Petőfi egyetlen hiteles képmását tisztelői határokon innen és tűi egy öt esztendővel ezelőtt elhunyt fotoriporternek köszönheti. Tudjuk, hogy Petőfi lelkesedett a technikai haladásért. Az első magyar vasútvonalon, Pest és Vác között például szívesen és többször utazott (lelkesedő verset is írt róla), de lencse elé szinte kötéllel sem lehetett vonszolni. A negyvenes években Pesten már négy „fényíró-mester“ működött (az első Marastoni Jakab, Pozsonyból áttelepült olasz volt, aki a szabadság- harcban nemzetőrszázados lett), egyik sem volt távolabb lakásától taéhány- száz lépésnyire. Sokat tehát nem kellett volna fáradnia. A diót a „feleségek feleségéinek, Szendrey Júliának sikerült megtörnie, aki 1847-ben jegyajándékul dagerrotípiát kért a költőtől. Petőfi kötélnek állt, de soha többet be nem tette a lábát „fényírdába“, ahogy a műtermeket akkor nevezték. Az egykori dagerrotípia sorsáról any- nyit tudunk, hogy Szendrey Júlia haláláig őrizte, majd fia, Petőfi Zoltán birtokában volt. Az ő halála után nyoma veszett. Ez lehetett hát az az ábrázolás, amely • Benczúr kezében járt és ezen dolgozott Klösz György is. A budapesti Nemzeti Múzeum kutatóinak a véletlen sietett segítségére. Valakinek a kezébe került egy levél- töredék, amely arról adott hírt, hogy a Petőfiről készült felvétel halványodik, feketedik és nemsokára tönkremegy. A levélről sikerült megállapítani, hogy egy bizonyos Beliczay-család volt a címzettje. Valóságos detektív- munka indult meg, hogy a szóban forgó családot felleljék. A szerencse a múzeum munkatársai mellé szegődött. Az egyik öreg Beliczaynak eszébe jutott, hogy nagyapja mesélt valamit a Petőfit ábrázoló dagerrotípiáról. Nosza, átkutatták a házat a pincétől a padlásig. Nyakig porosán, minden szekrénynek, sublótnak a fenekére néztek. Végül rábukkantak a hétszer tíz centiméter nagyságú, összetört üveglap alatt levő dagerrotípiára. Am csalódottan állapították meg, hogy az ezüst- felület feketére színeződött és nem lehet megállapítani, kit ábrázol. A Nemzeti Múzeum restaurátorai megtisztították az akkor éppen százesztendős ezüstlemezt, de akkor sem láttak többet. És ekkor kapcsolódott be a fotoriporterek nagy „öreg“-je, Escher Károly, akinek — mint látni fogjuk — nemcsak tudására, hanem szívósságára is szüksége volt, hogy Petőfi igazi képmásával megajándékozza a művelt világot, amely most készül a költő születésének százötven esztendős évfordulójára. Tulajdonképpen mérnök volt, a proletárdiktatúra alatt a Vörös Riport operatőrjeként járta az országot (ez volt akkor a heti filmhíradó), majd a baloldali Est-lapok munkatársaként bukkant fel érdekes események színhelyén. Nos, az akkor már hatvanadik éve felé közelgő, ősz hajú Escher e sorok írójának is bosszúsan panaszkodott, amikor a dagerrotípiáról olvasott. — Sír az ember egyik szeme — mondogatta. — Van hát dagerrotípiánk és a múzeumi tisztviselők ülnek babérjaikon. Pusmogott, füstölgött és nem tudott belenyugodni. Az öregurat nem olyan fából faragták. Megszokta, hogy amit lencsevégre akart kapni, az ellen nem volt apelláta. Nyakába vette hát a várost. Nem hagyta nyugodni az újságíróvér. Végre megtalálta az illetékes múzeumi hivatalnokot és elmondta, mi a szándéka. De süket fülekre talált. A .hivatalnok hallani sem akart róla, hogy az ereklyét Escher kezébe adja. Hogy- is ne. ahhoz felsőbb engedély kel 1! £s ha nem sikerül az eljárás? Mit szólnak a felettesek, ha tönkremegy az ezüstlemez? És ha a próba végképp és visszavonhatatlanul csütörtököt mond? Az öregúr vitatkozott: Mit is veszíthetünk? Olvasható képünk tulajdonképpen nincs is. Az is csak feltételezés, hogy a megfeketedett ezüstlemezen Petőfi képmása van. De ha sikerül, minden irodalomtörténész megnyalhatja mind a tíz ujját! Escher addig nyúzta, fúrta-faragta a tisztviselőt, míg végül — felsőbb engedéllyel persze — kötélnek állt. Átadott neki egy másik, egy nagyon rossz állapotban levő dagerrotípiát. Az öreg boldogan távozott, de lelkét — mint mesélte — marta a kétely, hátha nem sikerül. Jól tudtuk, mennyire kiváló fotoriporter az öreg, de hogy laboránsnak is kiváló, most szereztünk tudomást. Az öreg ismerve a dagerrotípiák kémiáját, gondos tisztogatás után nekiállt a fekete lemezt előhívni. Rögzítés után elámultan vette kézbe az ábrázolást: Kossuth Lajos ismeretlen képmása nézett vissza rá. Taxival rohant a múzeumba. A hivatalnokon azonban semmi öröm sem látszott és új aggodalmakkal rukkolt elő. „Ki tudja, milyen tartós lesz a Kossuth- kép?“ „És ha a restaurálás után végképp tönkremegy?“ Szerencsére az öregurat az újság- íróskodás megedzette és nem engedte lerázni magát. Mégiscsak az a fontos, hogy előkerüljön az egyetlen hiteles Petőfi-kép, a mai modern eszközökkel annyi felvételt készíthetünk róla, amennyit csak akarunk. Milliószámra sokszorosíthatnánk és mindenki megismerkedhetne Petőfi igazi arcvonásaival. A múzeumi tisztviselők gondosan eltették a Kossuth-ábrázolást és évekig figyelték. De az nem változott. Nem lett szürkébb, sem feketébb, ezüstös- opális csillogásából semmit sem vesztett. Végre — majd tízéves késéssel — 1957-ben megérkezett a megbízás. Az öregúrral madarat lehetett volna fogatni. És az Escher-féle eljárás másodszor is kiállta a próbát: le sem lehet írni örömét, amikor százesztendős lappangás után először nézhetett szembe legkedvesebb költője igazi arcával. A többi már a tudósok dolga volt, akik az enyészetből visszahívott felvételről gyorsan megállapították, hogy Petőfi Sándort ábrázolja. A dagerrotípia azonos azzal az ereklyével, amelyet Szendrey Júlia és Petőfi Zoltán oly féltve őrzött, s amelyet az egykori kassai diák, Benczúr Gyula és Klösz György is láthatott. Escher még majdnem tíz évet élt és sokat beszélt barátainak — e sorok írójának is — kirándulásáról a fényképészet őskorának, a dagerrotípiának rejtélyes birodalmába. Még szerette volna bejárni kis képmezős kamerájával Petőfi vándorlásának színhelyeit, Késmárktól és Eperjestől Szebenig és Segesvárig, Pozsonytól Zágrábig. A szikár, magas, ősz hajú öregúrnak erre már nem volt ereje. A halála előtti esztendőben a „Magyar Népköztársaság Érdemes Művésze“ lett, amiben benne- foglaltatott az is, hogy ő ajándékozta meg a Petőfi ünneplésére készülő világot a költő egyetlen hiteles arcképével. SZÜTS ISTVÁN DARVAS SZILÁRD:
