Új Szó, 1972. április (25. évfolyam, 78-101. szám)
1972-04-09 / 14. szám, Vasárnapi Új Szó
Si a ESTE Csöndes utcákon bolyongok dúdolva egy régi nótát, nesztelenül sorakoznak kétoldalt a vén diófák. Az alvó házak tornácán zöld muskátlik bóbiskolnak, a pincék, hűs résein át fanyar szaga száll a bornak. Mint érett alma pirosa, fellobban az alkony fénye, s a táj gűrött ráncaiban eltűnik a mező kékje. Milliónyi csillagnyájjal kitárul az ég térképe, s megáldom e gondtalanul leélt napot, melynek vége. II. Lassú mosolyú emberek jönnek kimért léptekkel, és rám köszönnek. Kéken csöppen a földre vissza ajkukról a szó, mely bölcs és tiszta. Árnyékuk messze siklik a földön - néhány percet jó így velük töltnöm. 1965 Olyan volt a hajad, mint károgó varjak éjfekete tolla, s már csak szemed barnáll hamvas szemöldököd sűrű bozótja közt. Arcod is olyan már, mint szántáskor a föld, mivé gyúrt az idő kegyetlen vasmarkai Gépek vad lármája, dzsesszzene-sikoltás, mozdonyok monoton örök szuszogása nem ér el már hozzád. APÁM Perbe szállnék érted világgal, idővel, hogy maradj legalább holnap is ilyennek, de tudom - hiába. Ég s földdel felesel nagy féltésem bennem, Jaj, ne menj el tőleml Maradj ablakomnak, amelyen nap süt be, s tükrömnek, hogy benne magamat láthassam, s téged, ahogy siltes sapkával fejeden szépnek vélt elvekért, álmokért lelkesedsz. / Nyarak hűvös árnya lenn a gyümölcsösben, a megkopott padkán üldögélve csöndben hadd csipkézze arcod fáradt barázdáit. Csillag szalad fényes csóvával az égen, koponyámban kopog egyre a félelem, s mint parittyakő kiröppen belőlem, ha együtt lehetek, apám, olykor veled. EMBEREK KÖZÉ Hallod-e, idő, ülj le ide mellém, e rám gyűrődö falusi csöndben. Harmincöt évem égő nyarának mennyi emléke süt ki belőlem. Magányra vágytam, most társ kellene, önként kinyíló hű barát szíve. Merre eveznél, magányos hajós, ha elvész a part sziklagerince? Vissza a partra emberek közé. nyugtot a szív csak köztük találhat, ahogy a ringó nádrengetegben a százhangú, víg, füttyös madárhad. DICSÉRTESSÉL Sustorognak már a rügyek, talán holnap kipattannak, égre szökő nyerítéssel kitárulkoznak a napnak. Jön a viráglakodalom, megtelek nagy akarattal: Dicsértessél, fényességes tüzet gyújtó tavaszangyal LEHET-E „VALAMIT MEGENNI” VAGY „MEGINNI” f H Az igekötők (föl-, le-, kl-, be-, meg- stb.) mind a magyarban, mind a szlovákban ugyanazt a funkciót, szerepet töltik be: módosítják az igék jelentését, néha azonban teljesen meg is változtatják, pl.: adni (dať, dávať) sok mindent lehet, de visszaadni rendszerint csak valamilyen kölcsönkért tárgyat vagy pénzt szoktunk tulajdonosának. Az elad (predať, predávať) szóban viszont már nem is érezzük az egykori eredeti jelentést: átad, átnyújt valamit pénzért vagy más ellenértékért, mivel ma az árusítás, az áru értékesítésének fogalma tapad hozzá. Az igekötők használatának módja és az ige mellett elfoglalt helyzetük már nem ennyire egyöntetű. A szlovákban csak az igék előtt állhatnak, és velük mindig egybeírandók: predať, oddať, vydať stb., a magyarban viszont kerülhetnek az ige mögé is: add el, add át, add ki, nem adta át stb., de az igekötő és az ige közé beékelődhet egy harmadik szó is: a szóba ki van festve; el kell mennem; meg akarok fürödni stb. A szlovák olyankor is az igékhez fűzi őket, amikor a magyarban az fölösleges, és fordítva: zagratulovať k meninám — névnaphoz gratulálni; obetovať sa — feláldozni magát; prehovoriť — beszédet mondani; klaknúť si — letérdelni stb. Ahány ház, annyi szokás, ahány nyelv, annyi sajátosság — szoktuk mondani. A szokásnak azonban — tudjuk — óriási ösztönző, befolyásoló ereje van. A többség beszédmódja rendszerint utánzásra serkenti a kisebbséget. Erre most csak két tipikus példát szeretnék említeni. Gyakran hallható, különösen a kelet-szlovákiai tájakon, hogy az egyik barát a másikat így invitálja a vendéglőbe: „Gyere, megeszünk valamit“, vagy „Gyere, megiszunk valamit“. Véleményem szerint ezekben a mondatokban a beszélő a szlovák zjeme niečo vagy vypijeme niečo szószerkezetet utánozza, és fordítja szó szerint. A jó nyelvérzékű magyar ember azonban — ha enni óhajt, vagy szomjas — egyszerűen, szépen, magyarosan így hívogatja barátját vagy társát: „Gyere, együnk valamit; gyere, igyunk valamit.“ (Ha azonban már előtte van a készétel vagy az ital, az ételt megeszi (ha ízlik neki), az italt pedig megissza. A szlovákban az említett szókapcsolatok kifogástalanok, mivel a nyelvszokás szentesítette őket. A magyarban viszont a megeszünk valamit, megiszunk valamit idegenszerűen hangzik, mivel fülűnk ezekben a szókapcsolatokban fölöslegesnek érzi a meg igekötőt. Ez azzal magyarázható, hogy a szóban forgó két ige a valamit szócskával együtt bizonytalanságban hagy afelől, mi lesz az evés vagy az ivás tárgya és mennyisége. Más azonban a helyzet, ha előre eldöntjük, mit és mennyit akarunk fogyasztani pl. egy tányér levest vagy egy pohár bort. Ilyenkor már nyugodtan megmondhatjuk: gyere, megeszünk egy tányér levest; gyere, megiszunk egy pohár bort. Vagy más példa: ez a gyermek mindennap megiszik egy liter tejet. Látjuk tehát, ha szándékunk világos, célunk pedig határozott, akkor a meg igekötő használata már nem fölösleges kölönc, mivel az igével együtt nemcsak a bekövetkezendő cselekvést érzékelteti, hanem sejteti annak befejezését is, vagyis az étel és az ital elfogyasztását. Bevezetőül mondottuk, hogy az igekötő szerepe az ige alapjelentésének a módosítása. — Most a levest megeszem (hangsúlyozom, ha például tegnap nem ettem meg) mást jelent, vagy legalábbis nem teljesen ugyanazt jelenti, mintha ezt mondanám: most a levest eszem (itt nyomatékosan hangsúlyozom, hogy például még nem tartok a húsnál). Míg a megeszem szó az evés folyamatán kívül utal a leves elfogyasztására is, addig az eszem, vagyis az igekötő nélküli alak az utóbbira nem enged következtetni. Az első mondat szerint tehát a leves elfogyasztása bizonyos, a második szerint csak valószínű. Ezt a lényeges jelenségbeli módosítást csupán egyetlen szócska, a meg igekötő kitevése vagy elhagyása okozza, ugyanis mindkét mondat ugyanazon szavakból épül fel, és szórendjük is megegyezik. Az elmondottakból logikusan következik, hogy ha az igekötő a mondaton belül nem látja el feladatát, vagyis ha az ige jelentését nem módosítja, akkor használata indokolatlan. Ez áll fönn a „meg- eszünk valamit“ és „megiszunk valamit“ esetében is. Ezek az igekötős szókapcsolatok se többet, se kevesebbet nem mondanak, mint az igekötő nélkül eszünk valamit, iszunk valamit kifejezések, ezért elégedjünk meg az utóbbiakkal, vagyis a jelen esetekben a meg igekötővel fölöslegesen ne szaporítsuk a szót. KAPÁS FERENC KÖNÖZSI ISTVÁN felvétele FALUSI MOTÍVUMOK című sorozatából
