Új Szó, 1972. április (25. évfolyam, 78-101. szám)

1972-04-09 / 14. szám, Vasárnapi Új Szó

EGRI VIKTOR E lfogulatlanul és minden szerénykedés nélkül ál­líthatjuk, hogy indulásunk kezdetén, az ötve­nes évek elején a CSEMADOK eredményesen kezdte el teljesíteni küldetését. Pártunk intencióinak megfe­lelően, a kulturális tevékenység sokrétű formáival él­ve elvégezte az ugartörés, majd a mélyszántás mun­káját, a szocialista hazafiság és proletár nemzetközi­ség szellemében nevelte dolgozóinkat, és tagsága ak­tív közreműködésével elérte, hogy köztársaságunk nemzetei és nemzetiségei, magyarok és szlovákok közt megszilárdult a testvéri barátság. Érdemei fal- vaink szocialista átalakításának munkájában is elé­vülhetetlenek. Nem árt ezt most újra leszögezni, amikor eszten­dők megtorpanása és tévelygései után, egy terméket­len korszakot lezárva, belefogtunk új munkánkba. Bátran kerülhetünk minden hangzatos szólamot és jelzőt, amikor kultúrpolitikai teendőink megnőtt fel­adatkörét vesszük számba; a munka gondos, körülte­kintő előkészítése már önmagában is elég beszédes, s itt elöljáróban csupán azt a megjegyzést fűzöm hozzá, hogy a meginduló új munkát ugyanolyan fele­lősségteljesnek kell éreznünk, mint amilyen a kezde­té volt. A z ötvenes évek első felében a színjátszó mozga­lom mutathatta fel a legnagyobb eredménye­ket, és ez érthető, hiszen évek némasága után lélek­emelő élményt jelentett régi és épülő művelüdési házaink kis színpadain anyanyelvűnkön megszólalni. Egy-egy előadás nemzeti öntudatunk újjáébredését és szocialista hittel átitatott megerősödését jelentet­te. Nyelvében tisztult és eszmeileg művelődött a szín­játszó, de művelődött és nyelvében tisztult a hallgató is. A műkedvelő színjátszás gyakran az iskola szere­pét is kiegészítette, hogy irtotta a szóban és írásban fel burjánzó hibákat. A színjátszásnak ebből a hősinek nevezhető korá­ból szívesen emlékezünk vissza a komárnói [komá­romi) csoportra, amely Gergely Sándor Vitézek és hősök című drámáját oly emlékezetes nagy sikerrel vitte színre a prágai fesztiválon, és megérdemelten annak első díját nyerte el. Háromszáznál is több cso­portunk sűrűn játszotta a hazai szerzőket is, és ez­zel nem kis mértékben hozzájárult a szlovákiai ma­gyar drámairodalom kibontakozásához. Nem hallgatom el, hogy színjátszóink címére — olykor felesleges éllel — megálljt is kiáltottunk, ami­kor a könnyű siker hajszolása, az anyagi fedezet jel­szava folytán színpadjainkon elburjánzott az ope­rett. Idővel ez a jóhiszeműségből is eredő hiba sze­rencsére jórészben szinte észrevétlenül kiküszöbölő­dött; a megrendezésre kerülő járási vetélkedőkön, majd az évi munkát összefoglaló Jókai Napokon pél­dásan szép, színvonalas előadásoknak lehettünk a ta­núi. A kőszívű ember fiai, a Bor, a Csongor és Tünde előadásaira mindig jól esik visszaemlékezni. Tucat­nyi hasonló nagy sikerű előadást említhetnék, de en­nek a visszapillantásnak nem célja az aprólékos rész­letezés. Táviratstílusban körvonalazom csak, milyen ered­ményes lett ének- és tánckari mozgalmunk, melyről ezreket és tízezreket egy családdá összeforrasztó évi országos rendezvényeink oly beszédesen adnak szá­mot. Az 1967-ben alakult Csehszlovákiai Magyar Ta­nítok Énekkara is ugyanúgy a CSEMADOK munkájá­nak eredménye, mint az ötvenhétben hivatásos veze tőkkel elindított Ifjú Szívek, a megszűnt hivatásos együttes, a Népes örököse. Elért hazai és külföldi si­kereik ismeretesek, újságjaink bőven adtak hírt ró­luk. ha számba vesszük a népszerű tudományos előadá sok és vitassték ezreit, az író-olvasó találkozások százait, a szaktanfolyamok és művelődéspolitikai sze­mináriumok, emlékünnepélyek tucatjait, a honisme réti körök tevékenységét — elmondhatjuk, hogy mun­kánk sokrétű, hasznos volt és eredményes. Néha meg haladta erőnket, teherbírásunkat, de ritkán volt ter­méketlen. Igj fejezetet nyitunk és erről az új fejezetről a ” CSEMADOK járási bizottságainak ez évi munka tervei bőségesen adnak számot. Alkalmam volt n munkatervek legtöbbjébe bepillantani, összbenyo­másom egyben-masban hiányos, mégis levonhatok né­mi tanulságot. Az első az, hogy ezek a munkatervek m mmmms A CSEMADOK áprilisi országos közgyűlése elé ' ' • . ' ■ - ; '■ • - ' , . ■ a kiadott irányelvek alapján készültek, rögzítik a po­litikai, szervezési, népművelési és népművészeti mun­ka területén elvégzendő feladatokat, és felkérik a helyi szervezetek vezetőit a munkatervbe foglalt fel­adatok gondos és folyamatos elvégzésére. A rožnavai (rozsnyói) járás munkaterve példás abban a tekin­tetben, hogy az elvégzendő feladatokat nemcsak meg­szabja, de megnevezi az egyes helyi szervezetekhez beosztott aktivistákat is, javaslatokat tesz a helyi szervezetek vezetőségi, ugyanígy a járási bizottság üléseinek tárgysorozatára, és aprólékos gonddal — a pontos dátum megadásával — kidolgozta a járási bi­zottság üléseinek tervét is. Nem feledkezik meg az iskolázásról, szemináriumokról, a népművelés terüle­tén elvégzendő munkáról, mindenütt körvonalazva a szakbizottságok, a politikai tudományokat népszerűsí­tő albizottságnak, az ipari és mezőgazdasági, az ál­talános ismereteket terjesztő szakbizottságnak és az irodalmi albizottságnak feladatait. Talán felesleges, hogy a további terveket így rész­letezzem. Elég megjegyezni, hogy a szervezés inten­ciói helyesek, mindegyik terv figyelembe veszi a nép­nevelő munka minden ágát. De néhány észrevétel ide kívánkozik. A rim. sobotaiak (rimaszombatiak] nem részletezik annyira tervüket Az általános műveltsé­get fokozni hivatott 18 rendezvényük közt van folk­lórszemle, kiállítás, irodalmi kirándulás, előadás a darwinizmusról, a zootechnika köréből, de író és ol­vasó találkozó hazai szerzővel mindössze egy, ami csak azért nem tűnik kevésnek, mert a terv Prágát is készül bemutatni az irodalom tükrében. K utatom, hogyan állunk a könyv esztendejében a könyvvel való munkával. A lučeneci (loson­ci) járás tíz szervezeténél tervez előadást szovjet írók műveiből és tizenötben Petőfi Sándor életéről és költészetéről. Ugyancsak 15 előadás szerepel a tervben Móricz Zsigmondról halála 30. évfordulója alkalmából. író-olvasó találkozót csak az év első két hónapjára terveztek, a továbbiakra nincs tervük, alig­hanem a számban túlzottnak tűnő tíz előadás és har­minc emlékest miatt. Komárno (Komárom) úgyszólván minden mozgal­mat és feladatot figyelemmel kísér, ám a könyv esz­tendejében író-olvasó találkozók megrendezésével a jelek szerint nem számol, az első félév munkáját al­kalmasint a Jókai Napokra összpontosítja, ami a színjátszó mozgalom hathatós megsegítését jelenti. Levice (Léva) már nem ilyen szűkmarkú, ígéri az iro­dalom népszerűsítését, a könyvvel való munkát, és megnevezi a szervezeteket, ahol író-olvasó találkozó megrendezésére kerülne sor. Košice (Kassa) az ál­talános irányvonalat szögezi le, kevés pontot részle­tez, s ennek tulajdonítom, hogy tervében egyetlen irodalmi est vagy találkozó megrendezésére nem ta­lálok pontosabb utalást. A dun. stredai (dunaszerdahelyi J járásban a könyv­vel való munka az elmúlt esztendő utolsó hónapjai­ban nem hanyagolódott el, és idei tervében számos találkozó szerepel. Ha ebben a kiegészítésre szoruló felsorolásban a könyvvel való munka hiányosságaira mutatok rá, el­sősorban azért teszem, mert ma kulturális munkánk­ban csökken színjátszó mozgalmunk szerepe. Nem a magunk hibájából — általános tünetről van szó — nem érhetünk el itt a régiekhez hasonló eredménye­ket. Szerepkörét jórészben átveszik a tévétől erős ösztönzést kapott irodalmi színpadok. Erről az utolsó esztendőkben megrendezett Jókai Napok meggyőzhet­tek, és az idei seregszemlén sem várhatunk határo­zott javulást a színjátszás vonalán. Mindenképpen célszerű volna, ha az idei munká­ban lényegesen nagyobb hangsúlyt kapnának az utol­só három esztendőben annyira háttérbe szorított, sok helyütt teljesen elhanyagolt író-olvasó találkozók. Ma ismét küldetést teljesíteni hivatott az eleven kapcso­lat, az élő szó, ha ezt a szót forradalmi haladó ha­gyományaink tisztelete, kulturális értékeink megbe­csülése hatja át. Dózsa kaszás jobbágynépe, Esze Ta­más talpasai, napjaink feddhetetlen életű munkás­mártírjai őrzik a hagyományok olthatatlan tüzét, máglyák égnek, sortüzek dördülnek, az ember iga­záért elhangzott szavak visszhangoznak benne, de él bennük az az örökség is, amely átfogja Balassin és Berzsenyin, Petőfin és Aranyon át Ady, József Attila és Radnóti élő, halhatatlan szavát. Kell a szó, amely emberség és gyújtás, féltés és ölelés, intés a jóra, a szépre, és egymás tiszteletére, megbecsülésére tanít. Itt, az Üj Szó hasábjain, több mint húsz esztendővel ezelőtt azt írtam, hogy az írás szolgálat. És most Ju­hász Ferencnek a Radnóti Miklós díj átvételekor közre adott írásában ezt olvasom a szolgálatról, az író hivatásáról: „Nem lehet rossz ügyek, vélt veszélyek, gonoszsá­gok, rettenetek, reménytelen gyarlóságok, árulások és bűnök, ostoba gőgök és szégyenmegadások szolgá­ja a Költő, legyen szó Hazáról, Emberről, Társadalom­ról vagy Szerelemről, Hitről vagy Világegyetemről.“ A közösség ügyét átérző költő hitével kell ma fi- gyelmeztetnünk hatalmas kulturális öröksé­günkre, és szólnunk a magunk gondjairól is az elődök nevében, akik oly nagy hittel éltek a Közösségért. Hittel és önzetlenül. Szólni a Petőfiért rajongó, Jókait és Mikszáthot olvasó öregekhez, de még inkább a fia­talokhoz, akik a helyükre állnak, hogy megerősítsük bennük a szocialista embertudatot, magyarságunk egészséges tudatát. Kell az eleven kapcsolat, az élő szó megterméke­nyítő ereje, amely minden félelmüket leoldja, és erős­sé büszkévé tesz — mert van erős forradalmi hagyo­mányunk és van előre mutató példázat. Ezért kívánom, hogy terveinkben és egész kulturá­lis munkánkban több teret kapjon a felrázó, a hitet és erőt sugalló szó; a gondolat emberének ölelő ta­lálkozása a jövő várományosaival. Kf éprajzi szempontból Chotín (He­■’ tény) nem tartozik az „érde­kes“ községek közé. Lakásberendezése, népviselete mindig olyan volt, mint a többi községé — Martost, Naszvadot és Izsát kivéve —, a komárnoi járásban mégis említést érdemel az egykor házi Iparként űzött „hetényi subrikálás“. Ez a kezdetben házi használatra szánt, áttört, vagy magyarosan „vagda- lásos“ kézimunka a kalotaszegi varrot- tas egyik forméija volt. A subrikálást az 1890-es évek táján a Nagyalföldről hozták a faluba, és eleinte házi hasz­nálatra szánt fehérneműket díszítettek vele. Később abroszaikat, ágyneműiket is ezekkel a mintákkal tették díszeseb­bé, és a leányok udvarlójuk zsebken­dőjébe is ilyen virágmintákat hímez­tek. A mintákat maguk tervezték. Ezek elnevezései: apró mesterkés, hamis var­rás, hamis búzaszem, búzaszemeskoc- kás, tyúkláb, egypókos kockás, négy- pókos, ablakoskockás, cipós stb. Anyaguk kezdetben vászon és sifon volt. Később seiyemvászonra, krepde- sinre, selyemre, gyolcsra, batisztra is hímeztek. Használták még a tuszort és a rumburgi vásznat. Keddit színük a fehér volt. de a citromsárga, világos­kék, szürke, lila, rózsaszín, jíít a hal­ványzöld színeket is gyakran használ­ták. Az anyagokat nagyobb mennyiség­ben közvetlen a gyárakból rendelték. Kicsiben a komáromi üzletekben vásá­rolták. A varráshoz cérnát vagy rárni- tot, a selyemanyaghoz pedig színes ko­ronaselymet, a minta beszövéséhez DMC-pamutot használtak. A leggyakrabban készített ruhadara­bok a következők voltak: korc, zseb­kendő, ing, hálóing, kombiné, lajbi, ingnadrág milió, futó, abrosz szalvé­tákkal, kis- és nagyvánkos, paplanhu­zat és teljes ágynemű. A subrikálás folyamata abból állt, hogy a kelmének a szálait kihúzták, és a keresztszálakból, amelyeket ezál­tal szabaddá tettek, többet összefog­va. cérnával többszörösen körülcsavar­tak. és így likacsos minták keletkez­tek. Voltak családok, ahol többen is varrtak „árulóra“ vagy „kész helyre“. Az előző esetben az anyagot maguk határozták meg, és más vidékre vitték eladni. Az utóbbi esetben a megrende­lőtől kapták az anyagot. Ilyenkor a megrendelő a mintát is megadta. Ha sürgős volt a munka, akkor éjjel és nappal is dolgoztak, sokszor többen is egy petróleumlámpánál, ami bizony szemüket nagyon megerőltette. Nappal többen is összejöttek, és vidám beszél­getés, mesélés mellett varrtak. Es:a esik a család dolgozott együtt. A szá- lalást leginkább fiatalabbak végezték. Varrás előtt és közben többször is meg­mosták a kezüket, hogy az anyag, ,,a varró“ tiszta maradjon. A kész munkát az eladás-átadás előtt ugyanis nem volt szabad kimosni, csak kivasalni. Fontos volt hát, hogy tisztán dolgoz­zanak. A munka megkönnyítésére a mintá­kat kék ceruzával vagy cinkanállal le­vonták egy irkába. Minden varrónak „mintás“ és „szövéses“ irkája volt. Az előbbi alapján „húzták ki“ az egyes alakokat, az utóbbi pedig a kihúzott és besodort nagyobb felületekbe való beszüvendő mintákat tartalmazta. A subrikálás két nélkülözhetetlen szerszáma a dob és a dobszíj volt. A dob szitakéregből készült. A dobra fe­szesen rásimuló széles szíj a gyolcsot, illetve az anyagot szorította le. Köz­vetlen a szíj alá használt rongydara­bokat csavartak, hogy az anyag be ne piszkolódjék. De kellett még a varrás­hoz egy finomhegyű kisolló, nagygom- bú szálalólű, gyűszű, és egy nagyon vékonv varrótű. A „dobon való varrás“, mint ahogy a subrikálást később elnevezték, na­gyon sok családnak hozott rendszeres jövedelmet. A hetényi azsúros, toledós munka a 20—30-as években egész Szlo­vákia területén és Magyarországon is ismertté vált. Pöstyénben, Pozsonyban és Prágában a kézimunka-üzletekben is árulták ezeket az azsúros és toledő- mintás abroszokat, ágyneműket, fehér­neműket. Kár, hogy a hetényi fiatalok már nemigen ismerik ezt a kézimunka­fajtát. Az idősebbek azt mondják: „Nem kell ez már a mai fiataloknak“. Azt mondják, hogy nem divatos. Nin­csen türelmük hozzá. Pedig milyen szép, díszes. Tessék megnézni, hát nem csodás? VAVROVICS ILONA A hetényi toledó Hetényi kézimunka (Bíró Béla felvétele) *>•!f. e K/fi

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents