Új Szó, 1972. április (25. évfolyam, 78-101. szám)
1972-04-30 / 17. szám, Vasárnapi Új Szó
GELLÉRI ANDOR ENDRE: gf 11 — Gyerünk tovább! Ne tessék ácsorogni! További — kiabáltak a rendőrök az emberekre. De az igazán kíváncsi, az nem vitatkozik a rendőrrel, hanem illedelmesen arrébb megy száz lépést, aztán visszatér. S ha ezt a Hybern utcában és a Hav- licsek utca sarkán ugyanígy csinálja néhány ezer ember, és ha végül a villamossíneken is már oly zsúfoltan állnak, hogy a kocsik csak fülsiketítő csöngetés, csörömpölés árán tudnak egy-egy métert előrehaladni, akkor már lehetetlen a rendfenntartás. A rendőrség már tehetetlen volt. öt óra után ideért az első szervezett tömeg: a zsizs- kovi Fegyvergyár százötven munkása. Ütemre dobbanó léptekkel vágtak át a Hybern utcán és a csődület sokkal készségesebben nyitott neki utat, mint a villamosoknak. S a fegyvergyári csapat az átjáró előtt egyszerre csak szemben találta magát egy arasznyira a rendőrök arcvonalával. Fölkészületlenül a támadásra, hirtelenül összetorlódott és megingott. — Visz- sza! — ordította a félig megvilágított úttestről a négysoros kordon mögött álló rendőrtiszt. — Különben lövünk! — A felháborodás vihara zúgott fel. A rendőrlegénység erősebben markolta meg egymás kezét a csatárláncban. Kiáltás. Kiáltások. A Fegyvergyár bizalmi embere átkiáltott a rendőrtisztnek, hogy hat órára a belügyminisztérium rendelkezése szerint gyűlést hívtak össze a Népházba és be kell, hogy engedje őket. A tiszt valamit visszafelelt és a munkások máris lángoló szemekkel hadonásztak a rendőrök orra előtt és szenvedélyesen bizonygatták, hogy ők — a rendőrök — is ugyanolyan proletárok, mint ők, és az uniformis az ő családjukat sem menti meg a nyomortól. A rendőrök merev arca sápadozott, ujjaik görcsösen kapaszkodtak össze, s megint valami zsivaj és kiáltás: „hej rup!“ és hátulról egy rövid, de hatalmas nyomás, mell mellnek feszült és „hurrá!“ a négysoros kordon máris szétszakadt s az élharcosok dübörgő léptekkel rohantak át a keskeny járdán, nyomukban a tömeg. Az emberboly elözönlötte a Népház udvarát, az utcáról magával sodorva mindenkit, aki velíik akart tartani. „Hurrá! Hurrá!“ A kinnrekedt s a kíváncsiskodó sokaságba vegyült műnk; sok üdvrivalgással üdvözölték a sikert, magukra vonva az ellenséges polgárság figyelmét s a járókelők bámész tekintetét. Az áttört rendőrkordon megint fölzárkózott és újból elállta a járdát. A rendőrök arca hamuszürke volt. Gúnyos megjegyzések és nevetés hangzott föl a tömegből. Közben a Stransky Zsigmond-féle ruhakereskedés fényes kirakatain nagy robajjal húzták le a redőnyöket s így az utca kissé elsötétedett. A másik áttörés röviddel ezután a Daftovka vasasainak sikerült. És aztán érkezett a Kolbenka. Százötven kolben- kás egyesült útközben a Fegyvergyár második csapatával Élükön Tóni, Maiina Péter és Vorlu Ede. Már messziről hallatszott, hogy jönnek. Indulót énekeltek. Kétszáz férfitorok zengte a „Vörös lobogót“ s a hangjuk és dübörgő léptük megremegtette a földszinti ablakokat. — Le a zsarnokokkal, le az árulókkal! — üvöltötték a háztömbök között. — A győzelem napjai jönnek, rabságunknak vége már! — zengett az esti égbolt alatt és közeledett viharszerűen. Az utcacsődület meghunyászkodó tisztelettel tért ki eme félelmetes és egységes erő előtt. S a kétszáz fekete, kormos kezű, elszánt tekintetű vasmunkás csapata oly ellenállhatatlanul szelte, ketté a tömeget, mint ahogy a kés kettészeli a kenyeret. A rendőrtiszt a járdáról megint kiáltott valamit. Hátulról, az összetorlódott utcai csődületen át könyökéve! is segítve, egy fiatal diák tolakodott. Jan- dák Járda. Egyenesen a menetelők felé rohant. Tómhoz ugrott. A szeme villogott. — Áttörünk! Vigyél magaddal! — kiáltotta Tóni mellett loholva. — Gyere! — felelte Tóni nyugodtan s tovább tartotta a lépést és az éneket is csak erre az egy szóra szakította félbe: — Gyere! — Mi ketten elsőnek, Tónikám! — s a fiú hangja megremegett. — Kell, hogy bejussunk! Fontos hírt kell közölnünk a benti elvtársakkal: a rendőrség megszállta a Havlicsek utcai mozit és előadás után a hátsó ajtókon át akarja megostromolni a Népházat. Húsz lépésnyire voltak a rendőrkordontól s e pillanatban jandák Járda két ugrással előreszökkent, hívólag intett jobbjával és felkiáltott: — Hurrái — Aztán kitágult szemekkel, üvöltő ajakkal és lendülő ököllel repült előre. Háta mögött a tömeg égzengető — Hurrááá! — kiáltással tört át a négyszáz bakancs tizenöt ugrássá] utánadobbant, összecsapásra nem került sor, mert a rendőrük négysoros lánca megcsuklott és szétszakadt s a keskeny járdán át, mint a hordó nyílásán, ha kirántják belőle a dugót, vadul ömlött be a Kolbenka a Népház félhomályos udvarába. Rá sem hederített a rendőrökre, akiket a hömpölygő áradat félrelökdösött és hátraszorított. — Hurrááá! — viharzott az udvaron a Fegyvergyár és a Daňovka üdvrivalgása s mindazoké, akik ide besodródtak. Felharsant az Internacionálé. Dallama reménységgel telten és diadalmasan zengett. De Jandák Jarous csak félhangon türelmetlen szórakozottsággal énekelt velük s alig halt el a dal utolsó akkordja, máris felkiáltott: — Meg akarnak támadni benneteket a Haylicék- utcai mozibóll Erre a munkások azonnal barikádok építésébe fogtak. Tolókocsikat, talicskákat és hordókat görgettek a kertbe és elbástyázták a moziba vezető rég nem használt kapukat. Ugyancsak torlaszt emeltek a rendőrség hátába mindkét kapuboltozat alatt hordókból, rotációs tekercsekből. Miután az utcát fedező rendőrök sorait, meg az udvar végébe szorult kisebb 'rendőrcsapatot így elvágva a külvilágtól ártalmatlanná tették, már senki sem vette őket komoly ellenségszámba. Ezek pedig a túlerő láttán igyekeztek jó arcot vágni s végül már az épülő barikádok felé mosolyogtak. De a rendőrtiszt kint az utcán, meggyőződve, hogy a legénység kint Is, bent is tehetetlen, egy civilruhás detektívet elszalasztott telefonálni, hogy kérjen erősítést a városba összpontosított csendőrségtől. Fordította: Szőke István. Hat óra felé kibújtam a téglaszárítóból. Körülnyaltam szikkadt számat, ujjaimmal kijésül- tem hosszú hajamból a téglaport ... s elindultam ingyenes éjjeli szállásomról a Bécsi útra nyíló gyárkapu jelé. A mázsáló- házikónál egy vízvezeték csöve kunkorodott ki: derékig meztelenül alágörnyedtem, s nevetnem kellett, mikor a didergő víz lecsurgott a nadrágomba. Kívül voltam a gyáron, s fölfrissülve leültem az úton véqig- húzódó árok partjára. Olajosnak nézett ki a fenekén lassan to- vaömlő szennyes víz. A Nap egyre gömbölyűbben állt fölébe a kivájt agyagbányá- nak, s a dróton lógó csilléket teleöntötte fénnyel. Gondoltam, később lemehetek a Dunához, ■de egyelőre jó az árokpart, mert hátha lesz fölvétel bányamunkára. Addig is unaloműzőnek van egy öreq szerencse- fillérem. Előkotortam, megforgattam, megnéztem az élét, gurítottam mutatóujjam csúcsáról tenyerem völgyébe ... oldalt tőlem eqy cipősarokkal megtaposott „ÍAl Est hevert...“, idehúztam lomhán s félszemmel olvasni kezdtem: „A román ... király ... visszament...“ aztán baráti birtokba vettem néhány züllött, kormos fejű gyufaszálat, s máris rásandítottam a kutyatej sárga virágaira. Kis féreghalak úsztak alattam; csöpp ormányukkal finom redőket verve, s mintha ez lenne ébredése a fűnek: lepkék lebbentek. Játszva hajtogatni kezdtem kivénült ujjakkal a megtiport újsáqlapból a papírhajót. Sokszor megakadtam, mint az öreg hajóácsok: hogy is kell? Aztán ide-oda dűtögetve az ólombetűs oldalakat, kész fregattomat letettem a fűszálak közé. — Fillérkém, kincsecském — mondtam a pénznek —, kapsz két gyufaszál-lábat, egy qyufa- szál-fejet kormos hajjal, a kabátomból kitépek eqy kis cérnát, s azzal odakötlek a kutya- tej-vitorlához, mint eqy Odisz- szeuszt! — Fillérkém — búcsúztam tőle —, menj... hess! Ott állt a fillér úr a vizén; a sárqa vitorlába belefújt a szél, s a fregatt lassan cammogott ... c3, legjobb lenne utánavetnem maqam a kusza hajónak, s elmerülnöm utolsó kincsemmel a pocsolya fenekén. Hirtelen rám rivalít a gyár első dudálása. Fejem fölött megmozdultak a csillék: az üresek napfénnyel a bányába indultak; a teltek meq agyaggal jöttek a téqlaprésekhez. Tompa dörrenés szállt, dinamittal robbantottak, Óriási darabokra törve alázúqott eqy-eqy magas agyag fal. Átuqrottam az árkon, s lefutottam az irodáig. Tudtam, mi lesz kiírva, mégis egész közel mentem az üvegablakhoz, és úgy bámultam: MA MUNKÁSFELVÉTEL NINCS. Két karom azonnal zsebre dugtam: minek fáradjanak a ló- bálásban. És szívesen bedugtam volna elgyöngült lábaimat egy óriás zsebébe, csüggedt életemmel együtt, ő, szívesen fölnyaltam volna nyelvemmel egy konyhát, a nyelvemmel, csak már munkát kapjak. Gondoltam, erőszakkal bemegyek a műhelybe, odaállok a satuhoz, veszem a re szelőt, s elkezdek dolgozni. Ha valaki rám szól bámulva, ha el akar küldeni, oda se neki, csak reszelek, reszelek, késő éjjeliq. Majd csak adnak érte valamit. Mentem, sovány árnyékomat nézve: úgy tűnt néha, hogy jobbra és balra renqeteg ilyen árnyék van velem, s azok közül néha a szél fölfújt egyet- eqyet a sötétes felhőkbe: Azok meghaltak — qondol- tam könnyedén. A Friss Újság hirdetései felé vettem az utam. A híd mögöttem volt már, s a fénylő királyi vár is. Milyen jó lenne — gondoltam — egy lámpának lenni a királyi várban! egy trónszéknek vagy ... hisz ez lehetetlen ... egy szakácsnak! S eszembe jutva a reggeli étkezés, önkéntelen tépdesni kezdtem a kávéházi teraszok zöld leveleit. Volt, amelyik nyálasán morzsolódott össze, volt, amelyik száraz s kissé keserű volt; néha-néha édesebb fűszál is akadt. Nem sokat törődtem velük: téptem, kiköptem, átbámulva homályos tükrükbe. Túlságosan nyúlánk voltam bennük, öklömnyi fejű és rágcsáló. S bekukkantva a dologban álló kereskedősegédre, összefa- csarodott a szívem. Csak a sok zaqyva gondolat jön munka helyett, s ez már így megy ötödik hónapja! Milyen szívesen nyögnél bármilyen nehéz súly alatt... ebben a tétlenségben már megőrülök! Talán nekidőlök eqy fának, s ha kérdik, miért áll itt hónapokon át: odasúgom: — Várom, míg gyökeret eresztek! Milyen utálatos így ötletet ötletre zavarni. De mit tegyek: ha becsukom ezt a lelki cirkuszt, ha leoltom benne a különös sárga lámpákat: előttem a Duna vagy egy fa száraz ága a Hűvösvölgyben. ... Már tikkadtan dűlök a falnak, s vizsgálom a Friss Újság hirdetéseit. Néha-néha belém böknek, kicsit visszalökök, s megtartom kényelmes pozíciómat, végül is lemondóan le- gyintve a kezemmel, elfordulok a hirdetéstől, és keservesen köpök eqyet, aztán még kettőt. S befejezve ezt, megállók, magam elé bámulva, hogy most már mit csinállak? Összerezzenve lepislantok, mert nálamnál tökmagabb ala- kocska feketére sült képpel rángatja az ingem: — Köpjön csak — mondja komolyan. Isten neki. — Miért köp zöldet? — kérdi, s összehunyorítja macskaszemét. — Zöldet? Jaj! — s a fejemre ütök. — Mert füvet rágtam a teraszokról. — Nézzen csak ide, kolléga — mondja a tökmag —, hókuszpókusz — s varázslón gomolyog a kezével és köp. Hát maga miért köp sárgát? — kérdem fölvihongva. Fölhúzza a vállát. — Hókuszpókusz, mert én meg fát rágok. — Aj, haj — sóhajtom —, magának sincs állása? — Régen. És maga mióta luftot? — Régen. — Csak már a kormány bukna meg — mondom. — Csak legalább hosszabb stimpfliket találnék az utcán — dörmögi. — De azért nem utolsó do- lag betörni eqy bankba, mi? — kérdem. — Hiába, elkapják rögtön az embert. — Persze, több a detektív, mint a léqy. — Hopp — mondom tegezőn —, a füleden is ül eqy. — Hopp — mondja —, a te orrodon is ül egy. — Szervusz!... Szervusz! Kettesben ballagunk tovább. Ő néha lehajol, fölkapni egy- egy cigarettacsutkát: én meg szeretnék eqy jó villamosjeqyet találni, bedőlni eqy kocsiba, s kicsit kiutazni látogatóba a sörgyárakhoz, Kőbányára. — Nincs valami pénzed? — kérdi hirtelen. — Volt egy fillérem. — Hol van? — kiáltja izgatottan. — Csináltam neki egy hajót, s ő lett a kapitánya. Adtam neki két qyufalábat, egy gyufafejet meq kutyatej-vitorlát. — De hol van? — kérdi makacsul — azt mondd meg .. mert nekem is van egy fillérem ... s kettőért már egy egész Drámát kapok! — A Bécsi úton — mondom mesélőn —, messze ... egy árokban úszik, ha már le nem merült — A Bécsi úton? — faggat — a téglagyári ároknál? — Igen ... igen — lebigy- gyesztem az ajkam —, de miért izgulsz? — Te ló — kiáltja mérgesen —, mert kimegyek érte... Ha megtalálom, eqy egész Drámát szíhatok... , S egyedül kószálok már. A kis Misi /mert úqy hívták/ elindult Óbudára a fillérért: „Hátha találok útközben is egyet..." — mondogatta és elment ... Nem naqyon bánom. Amit a köpésről mondott, az jó vicc, de máskülönben eqy kis paraszt, aki leenné a felemről a szőrt. S dél van. Újrakezdem a kávéházi teraszok fosztogatását. De most már megfigyelem a nyállövedékemet. Zöld, zöld ... s Isten felé elbámulva, sóhajtva kérdem: — Uram, mikor köpök én már sonkásat, halasat, krémeset? Egy poros padra ereszkedek. Ott pihenek át eqy harangszóközt, aztán gyufaszálakkal ráírom a padra: Itt járt G. A. E. 1930. fúl. 4. Ml lenne, ha ilyen padra írnám a búcsúlevelem? ... el fújná a szél? vagy ráülne valaki?
