Új Szó, 1972. április (25. évfolyam, 78-101. szám)
1972-04-30 / 17. szám, Vasárnapi Új Szó
(Regényrészlet) Délután négy órakor, abban a pillanatban, amikor a katlanok a homokformákba öntötték a forró, vörösen sistergő olvasztott vasat, a Kolben-gyár frontszakaszán felharsant a támadást jelző riadó. Nedela fűtő a fehér csarnokból átugrott a szürke műhelybe Tónihoz. A szeme lángolt: — Krouszky, a rendőrség megszállta a Népházat! Tóni teste kiegyenesedett, a szíve megdobbant s úgy rángatóztak ujjai, mintha puskát keresne: — Mit tudsz még? — Semmit! Hogy a Kolbenka menjen segítségére! Tóni keresztül rohant a szürke öntőcsarnokon, át a szerszámok és a tüzes vasrudak között s az olvasztókemence mellett felkapaszkodik a csigalépcsőn. — Edus! A Népházat elfoglalta a rendőrség! A Kolbenka segítséget viszi Lármázd fel az udvart! Én végigszaladok a csarnokon! És repül le a lépcsőn és be a műhelybe és az emelő alól kiáltozza fölfelé: — Péter! Péter! De Péter a vas csörömpölésétől nem hallotta, hogy mit mond Tóni s ezért kihajolt kocsijából és tenyerét a füléhez tartotta. Tóni felugrott egy öntőmintára és úgy ordította, túlharsogva a munka zsivaját: — Leállni! Leállni! Elvtársak! A Munkásotthont elfoglalta a rendőrség! Senki sé menjen haza! Odamegyünk! A munkások egyszeribe körülsereglették. Azok is abbahagyták a munkát, akiknek semmi közük sem volt a dologhoz, hallani akarták, hogy mi történik. Az olvasztókemence mellől a mester rohant Tóni felé és paprikavörösen rivalt rá. — Megbolondult, ember?! Leállni? ... Maiina Péter fenn a tetőn csak ekkorra értette meg, hogy miről is van szó. Azonnal leállította az emelődarut s a műhelyben hirtelen nagy lett a csönd. — Hé, Tónikám! Segítenünk kell? — Igen! Maiina Péter erre kihajolt a gépéből és úgy kiáltotta, hogy megremegtek a szürke öntőműhely vastraverzei és végigzengett a fehér csarnokon és az acélöntőkön is: — Leállni! A Népházat megszállta a rendőrség! Előkerült a mérnök. A mester hadonászva ordítozott fel Péterhez: — Legyen eszük, emberek! — Egy hatalmas izmú fekete vasöntő hozzáfurakodott és villámló szemekkel förmedt rá: — Mit avatkozik a mi dolgainkba? — És megfordult: — Hagyjátok abba a munkát! Tóni leugrott az öntvényformáról. Száguldott a fehér műhelyhez és az ajtón bekiáltotta a jelszót. Száguldott az acélöntödékbe: — Leállni! Segítséget a Népháznak! S eközben Vorlu Ede körülszaladta az udvarokat, a malmokat, raktárakat és az iparosok műhelyeit s mindenütt csak egy pillanatig időzött, addig, amíg fölriadózta az elvtársakat. Igen, igazuk volt és a Kolben-gyáriak izgalma nem volt oktalan: december 9-én a rendőrség valóban megszállta a Népház épületét. Mert ősz végére a helyzet megérlelődött. A párt 80 százalékában kommunista lelt és mindnyájan, munkások és vezetők egyaránt tudták már, hogy a pártszakadásnak be kell következnie. És miután hetekig tartó, hasztalan pro és kontra cikkezés után a párt központi lapja végül kifejezetten forradalomellenes álláspontra helyezkedett, a prágai gyárak bizalmi emberei a cselekvés terére léptek. Egy októberi este Šmeral, a leendő pártvezér összehívta őket a Záb- ransky-vendéglő tornatermébe. Munkaruhában jöttek, egyenesen a gyárakból, nyugodtan és komolyan, jól sejtve, hogy miről lesz szó és felkészülve minden eshetőségre. A gyűlés rövid volt. Beszámoló. Nem valami hangos taps, néhány beleegyező hozzászólás. Tóni is beszélt s az ő „Elvtársak!“ szava megint úgy zengett, mint az ütés a kovácsüllőn, amikor a pöröly még kettőt szökken utána. Aztán a prágai gyárak bizalmi emberei kitódultak a munkáskocsma terméből és a rohamosztag az estéli utcákon át a Népház felé menetelt. — Körülbelül kétszáz ember nyomul a Népház irányába — jelentette a rendőrkapitányság telefonon a szerkesztőségbe Nérnec Antalnak —, óhajtják az urak, hogy védelembe részesítsük önöket? — És az öreg Némec Antal szíve, végeredményben mégiscsak munkásszíve, rémülten összeszorult. Hová fejlődtek az ügyek? A munkások ő ellene? — Nem, köszönjük! — felelte a rendőrségnek. És Stívin Józseffel együtt, dúlt lélekkel hagyta el annak a lapnak a szerkesztőségét, amelynek bölcsőjénél maga is ott állt. A prágai gyárak bizalmi emberei zavartalanul szállták meg a Népház épületét, a Právo lidu szerkesztőinek nagyobb része maga is kommunista volt s a munkások bevonulása a félhomályos udvarokon át s fel a lépcsőkön, a házbeliek közt csak kisebbfajta izgalmat váltott ki. A szedőben, a rotációsban, az expedícióban és az irodákban még nyugodtabban folyt le a megszállás. Mintha amazok ketten, akik az előbb eltávoztak, sohasem lettek volna itt. Ámbár a Népház palotája törvény szerint és formálisan is a párt elnökét, Némec Antalt illette meg, de vajon nem a munkások spóroltak-e le annak idején a vacsorapénzükből, nem ők mondtak-e le cigarettájukról is, csakhogy utalványt vehessenek a bizalmitól, ami egy újabb téglát jelentett a jövendő Népház számára. Nem ők rendeztek-e gyűjtéseket akkoriban, amikor nehéz idők jártak az újságjukra, nem ők agitáltak ajtóról ajtóra, nem ők hordták-e reggelenként a lapot, mielőtt munkába mentek volna? Csak azt foglalták el, ami amúgy is a saját tulajdonuk volt. Két hónapon át tartották az épületet. A Ptávo lidut átkeresztelték; „Rudé právo“ (Vörös jog) lett a neve. Két hónapon át folytak a tárgyalások a szociáldemokrata képviselők és a kormány között, hogy a nyomdát szolgáltassák vissza jogos tulajdonosának. De egyre nyilvánvalóbb lett, hogy ezt fegyveres erőszakkal lehetne keresztülvinni. Vajon célravezető lenne-e az, hogy maga a szociáldemokrácia fogjon fegyvert a munkásságra? Biztos, hogy nem! Ez a párt halálát jelentené. De merre van itt kiút?... Azt is megtalálták. Megbukott a kormány. A szociáldemokrata Tusár lemondott a miniszterelnökségről és átadta helyét az öreg osztrák bürokrata Cernynek. aki még a háborús években szerzett nagy jártasságot hasonló dilemmák megoldásában. Tehát ma, december 9-én történt ez és a Kolbenka csak röviddel a munka befejezése előtt tudta meg: a rendőrség elfoglalta a Népházat. Simán, hivatalos úton ment minden. Fél négykor a félig üres épületben megjelent egy városi fogalmazó és a nyomda igazgatójának kikézbesítette a hivatalos írást. Prága kir. város pecsétjével és azzal az utasítással, hogy a nyomdát pecsételjék le. Zajtalan hivatalnoki teljesítmény, a legmegfelelőbb időpontban. A lap esti kiadása már megjelent és a reggeli kiadáshoz még hozzá sem fogtak, a nyomdagép alszik, a helyiségek félig üresek, a sötétedő utcákon éppen kigyulladóban vannak a kirakatlámpák, ilyenkor legkevesebb a járókelő és a családok körében is így karácsony felé többet gondolnak a mazsolás kuglófra és a gyerekek ajándékaira, mint a forradalomra. A hajdani munkásvezérek jól ismerték az erődítmény gyenge pontjait, amely ellen most idegen kézzel vezettek támadást és ismerték a védőrséget is. És mégis, a közömbös tisztviselő száraz hivatali ténykedése, amelyet nyugalmas délutánon kifejtett, lázba hozta az egész államapparátust. A katonaság készültségben állt. A legmesszebb környékről is Prágába összpontosították a csendőrséget. A rendőrkapitányság reggel óta teljes permanenciában volt. A Népház telefonjait is figyelték. Abban a percben, mikor a magisztrátusi fogalmazó átnyújtotta a nyomda lepecsételésére vonatkozó parancsot, Cerny miniszterelnök a dolgozószobája karosszékében ült, háta mögött hűséges munkatársával, Podhradský miniszteri osztályfőnökkel és mindkét tapasztalt ausztriai hivatalnokkreatúra — szivarral a szájában és nyugodt, legalábbis látszólag nyugodt arccal — a telefoncsöngésre várakozott. A szociáldemokraták ügyészének magánlakásán ugyanis összeültek a párt vezetői. Sápadozva és izgatottan. Ez volt az első eset, hogy munkásvér kion- tásáról kellett határozniuk. Az öreg Némec Antal szemgolyói nyugtalanul futkostak az aranykeretes szemüveg mögött. Nem, dehogyis, sohasem akarta megengedni, hogy az ellentétek idáig fajuljanak és nem értette, hogyan is történt, hogy egyáltalán itt van, hogy itt ül és várakozik. Talán bizony hozzá van kötözve az ügyvédekhez és miniszterekhez és már semmilyen visszaút sincsen? — Nem, nem! — kiáltotta a lemondott Habermann miniszter s a hangja az idegességtől és a sírástól csukladozott. — Nem szabad, hogy munkásvért ont- sanakl Hívd fel még egyszer Černyt és mondd meg neki, ha csak egyetlen csöppnyi munkásvér ömlik is ki, a saját kezemmel lövöm őt agyon. — És szörnyű messzeségből felrémlettek előtte imbolyogva a négyéves börtön fehér falai és az a, már reggel óta a fejében motoszkáló gondolat, hogy vajon mindez valóban nem azokkal az amerikai íróasztalokkal és öreg originálokka] pazarul berendezett irodákban kezdődött-e? — Megígérte nekem és én el is hiszem, hogy aránylag csöndben fog lezajlani — felelte a volt miniszterelnök. — De a tegnapot már nem lehet visz- szacsinálni és egy dolog világos: a kormány jelenleg Cerny kezében van. A Népházból a vállalati igazgató telefonálni akart a vároái tanácsba. De csak az altiszt jelentkezett, hiszen a hivatalos órák már befejeződtek. Felhívta léhát a rendőrkapitányságot. A főkapitánynak nagyon kevés érzéke volt a politikai argumentáláshoz s pláne az intő figyelmeztetésekhez, mégis hajlandónak mutatkozott, hogy a beszélgetésről referál legfőbb felettesének. Egy perc múlva a Népház irodájában megszólalt a telefoncsengő és a kagylóban a belügyminisztérium jelentkezett. Azt tanácsolta, hogy a felek kíséreljék meg békés úton megoldani a helyzetet és kijelentette: ő sem óhajtja, hogy az ügy nyilvános politikai botránnyá fajuljon és tudomásul vette, hogy hat órára összehívják a Népházba a munkásbizalmiak gyűlését, mely a kérdésről tanácskozni és dönteni fog. — Be fogja engedni a rendőrség a bizalmiakat? — kérdezte a nyomdaigazgató, mire a vonal túlsó végén hosszúra nyúlt a csend. — A miniszterelnök úr nincs itt — felelte rövid idő múlva valaki. — De jelenteni fogom neki. Ha valóban csak a pártbizalmiakról lesz szó, talán. Valószínűleg. Podhradský miniszteri osztályfőnök volt az, aki beszélt. A bőrfotelben, a másik hallgatót tartva, keresztberakott lábakkal ült Cerny miniszterelnök és Podhradský kérdő tekintetére biccentett egyet a fejével. Fs miközben ezek a meddő tárgyalások folytak, háromszáz rendőr megszállta a félig üres Népházat. Az udvarokon rajvonalba fejlődtek és a szemben levő utcákat többsoros kordonnal zárták el. Az erődítményt, amelyet abban a pillanatban leptek meg, amikor a legkevésbé várta, elzárták a világtól és áttörhetetlenül körülvették. Lélek az ajtón se be, se ki! Már csak a telefonok működtek. Néhány munkásfunkcionárius birtokolta őket, akik véletlenül maradtak az épületben. Ezek most egész Prágát fel- iá rmáztá k, és sietve, ahogy tudtak, kapcsolást kereslek a gyárakkal: — A Népházat megszállta a rendőrség! Lehetőleg rögtön jelentsétek a többi gyárnak is! A Daňovkának, a Kolbenkának, a Csehmorvának, a Ringhofferieknek, a Fegyvergyáriaknak! Hat órára tűzték ki Nagy-Prága gyári pártbizalmijainak a gyűlését a Népház kerthelyiségében. Azonnal vigyétek szét a hírt a gyárba és jöjjön, aki jöhet! — De a rendőrség a telefonközpontot is figyelte s amikor rájött, hogy milyen utasítások futnak ki a Népház- ból, a beszélgetéseket félbeszakította és a telefonok is elnémultak. A Népházat tökéletesen elzárták a világtól. Úgy állt egyedül a decemberi alkonyaiban a város házai közé ékelve, mint egy idegen test, mint valami tőlük különböző és a törvényeiken kívül álló egység. A Hybern utcában kíváncsi járókelők kezdtek ösz- szeverődni. Az utasok, akik a szemközti állomásról jöttek ki, megálltak bámészkodni, hogy miért zárta el rendőrkordon a Népház kapuját s miért van az utcán annyi rendőr. Lényegében tudták is, hisz az újságok már egy hete írkáltak a bolsevista veszedelemről. ■ ßcicskai Béla: Sztrájk tnyomdafesték rajz) ÍMMtUMWIÜ
