Új Szó, 1972. április (25. évfolyam, 78-101. szám)
1972-04-23 / 16. szám, Vasárnapi Új Szó
Néhány hét választ el bennünket mindössze Nixon május 22-én esedékes moszkvai látogatásától, s a világ joggal teszi fel a kérdést: mit várhatunk a tanácskozásoktól, s a föld két leghatalmasabb országa, s egyben a szembenálló két társadalmi rendszer legerősebb államai mit döntenek a nemzetközi élet bonyolult problémáiról. Pekingi látogatása idején Nixon a meghatott apa szerepében tette fel az érzelmekre ható kérdést: „Vajon, milyen világot hagyunk örökül gyermekeinkre? Vajon, arra vannak kárhoztatva, hogy meghaljanak a gyűlölködés miatt, amely megosztotta a világot, vagy pedig- életre hivatottak?“ ... A kérdésfeltevés jogos, a világ problémáihoz való amerikai hozzáállás azonban — mint azt az események azóta is igazolták — szemforgató, félrevezető és hamis. Sajnálkozni ugyanis a világot megosztó gyűlölködés miatt — ma már kevés! Több kell ennél, a gyűlölködés okainak láthatóan. belpolitikai konjunkturális manőverekkel függnek össze, kétségtelenül megnehezítik ezeknek az elveknek a megvalósítását, az SZKP főtitkára a közelmúltban» Nixon közelgő látogatásával kapcsolatban ismételten leszögezte: „... mi hasznosnak tartjuk a szovjet—amerikai kapcsolatok kiszélesítését olyan területeken, amelyek lehetővé tehetik, hogy politikai elveinket fel nem adva, megteremtsük a kölcsönösen előnyös együttműködést a két ország népeinek, az egyetemes béke megszilárdításának érdekében. Már régebben is kijelentettük és most megerősítjük: lehetséges a Szovjetunió és az Egyesült Államok kapcsolatainak megjavítása. Sőt ml több, kívánatos is, de... nem más, harmadik országok, vagy népek kárára“. Bár a nyugati sajtó Nixon moszkvai ' útjával kapcsolatban — éppen a pe- - kingi úttal összefüggésben — új „trč* poláris", vagyis három pólusú nagyENYHÜLÉS megszüntetése, az erőszak kiiktatása, s a háborús öldöklés felszámolása. Nixon pekingi útja előtt behatóan tanulmányozta a kínai helyzetet, a Mao-költeményeket, s távoli országok sinológusaival is konzultált, hogy „felkészülten“ érkezzen Pekingbe. Nixon nak moszkvai útja előtt azonban nincs szükség ilyen „előtanulmányokra“. Bár kétségtelenül most is igénybe fogja venni a „kremlinológusok“, a „szovjetszakértők“ tanácsait, nem lesz azonban szüksége arra, hogy e politika „váratlan“, meglepő fordulatait, lehetőségeit tanulmányozza, mivel a szovjet külpolitika kezdettől fogva nyílt, következetes és egyértelmű. Évtizedekre visszamenően kimutatható a nagy nemzetközi kérdésekben az az elvi szilárdság, mely a XXIV. kongresszuson kimunkált szovjet békepolitikát is jellemzi. Philippe Devillers francia tudós az európai biztonság kérdéseit fejtegetve tette fel a közelmúltban a kérdést: „Békét akar-e a Szovjetunió vagy sem? S ha igen, milyen legyen ez a béke? Védekező, vagy támadó politikát folytat-e?" ... És a válasz: „Á szovjet külpolitika objektív és mély elemzése azt bizonyítja, hogy a Szovjetunió béke-nagyhatalom, és az általa követett politika lényegét tekintve védekező Ezt a felismerést aligha kell bizonygatni. Hadd idézzük mégis az SZKP XXIV. kongresszusán a Központi Bizottság beszámolójában megfogalmazott elvet a két nagyhatalom együttműködését .illetően. „Elvi álláspontunk a kapitalista országokra, köztük az Egyesült Államokra vonatkozólag az — mondotta Leonyid Brezs- nyelv —, hogy következetesen és teljes mértékben gyakorlatilag megvalósítsuk a békés egymás mellett élés elvét, kibontakoztassuk a kölcsönösen előnyös kapcsolatokat... Számításba kell vennünk azonban, vajon ténylegesen olyan törekvéssel van-e dolgunk, amely a kérdéseknek a tárgyalóasztalnál való megoldására irányul, vagy pedig olyan kísérletekkel, hogy erőpolitikát folytassanak". Bár az Egyesült Államok külpolitikájának gyakori cikcakkjai, melyek hogy nem engedhetjük meg magunknak azt a luxust, hogy helytelen szá- mítgatások vagy az érzelmek miatt utat veszítsünk“. Roosevelt volt az első amerikai elnök, aki szovjetföldön járt. A második világégés végnapjaiban, 1945 februárjában az ismert jaltai konferencián találkozott a „három nagy“ képviselője: J. V. Sztálin, F. D. Roosevelt és W. S. Churchill. Európa elrendezésének háború utáni problémái szerepeltek napirenden. Ám, a tinta alig száradt meg a megállapodásokon, az amerikai elnök halála után a hivatalos Amerika már a Szovjetunió elleni támadás gondolatát rendezgette. hatalmi konstellációt emleget, a valóság mégis mást mutat. Senki sem vonja kétségbe Kína nagyhatalmi helyzetét, s e hatalmas kiterjedésű ország nagyszerű távlatait a jövőt illetően, a történelmi, tehát osztályszempontú mérték szerint azonban a világ bipoláris, vagyis az erőcsoportosulást a kapitalista vagy a szocialista világhoz tartozandóság szabja meg. Az időszerű nemzetközi kérdések alapvető problémái megoldását illetően pedig nem a kínai értelmezésű „szuperhatalom“ vád igazolódhat (mely szerint ezeknek a hatalmaknak privilegizált joga>- ik vannak a világ felosztására), hanem az ENSZ alapokmányában foglalt elvek, melyek kis és nagy nemzetnek egyaránt azonos jogokat bia- tosítanak. Ezeknek az elveknek alapvető jelentőségük van a szovjet—amerikai kapcsolatok alakulása szempontjából is. A két nagyhatalom egymásrautaltságát. A. Harriman ismert amerikai politikus Amerika és Oroszország című könyvében így fogalmazta meg: „Egyetlen ország vagyunk, melyek képesek egymást és ezzel együtt a világ nagyobb felét elpusztítani. Es ez rendkívül nagy feladat elé állítja országainkat, hogy megtaláljuk azokat az eszközöket, melyek révén a nézet- különbségek ellenére is élhetünk ezen a nem is nagy bolygón ... Bármilyen konfliktus, mely köztünk keletkezhet, következményeiben oly súlyos lehet, Nixon főtanácsadójára. Kissingerre figyel Nixon elnök, aki korábban, alelnök- sége idején már járt a Szovjetunióban, most azokkal a tapasztalatokkal érkezik, melyek azt bizonyítják, Washington az „erőpolitikájával“ nem ért célt. És ma már teljességgel tehetetlen a világ akut kérdéseit a szocialista közösség országai kikapcsolásával megoldani. S bár Nixon elismeri a világban végbement erőviszony-változásokat, ennek ellenére az amerikai külpolitika sok esetben még ma is az erőviszonyra épít, s agresszivitását „erőegyensúllyal“ kendőzi. A világon végbement változások viszont azt mutatják, hogy az erőpolitika megbukott. A Szovjetunió több mint félévszázados fejlődése és a szocialista világrendszer negyedszázados fennállása alatt nemcsak politikai, ha. nem katonai és gazdasági vonatkozásban is a világ fejlődését befolyásoló és meghatározó erővé vált. Olyan tényezővé, mely eleve kizárja, hogy az ultimátumok vagy az erő nyelvén tárgyaljanak vele. Mint ismeretes, az imperializmus agresszív politikájával a Szovjetunió szembehelyezi a béke aktív védelmének és a nemzetközi biztonság megszilárdításának politikáját. A világ különböző tájain élő sokmilliós neptome1- gek támogatják ezt a politikát, a béke és a népek közti barátság és együttműködés eszméit. S ezt a moszkvai út előtt álló és a választásokra készülő Nixon elnök aligha hagyhatja figyelmen kívül. A nemzetközileg megoldásra érett bonyolult kérdések sorában az első helyen ma a vietnami konfliktus, illetve a közel-keleti kérdés szerepel. A Szovjetunió kezdettől fogva a felszabadító harc aktív és következetes támogatója volt, s az is marad mindaddig, míg az agresszop nem távozik. Az Egyesült Államok hiába próbálkozott az indokínai háború „vietnami- zálásával“ stb., csődöt mondott a Ni- xon-doktrína, s épp az elmúlt hetekben a hazafias erők megújuló támadásai igazolták, hogy a naponta ledobott több száz tonnányi bomba ellenére sem lehet az indokínai népek szabadságvágyát elfojtani. S ma már egyre nyilvánvalóbb az amerikai politika csődje, s aligha marad más választás, mint a régtől esedékes kivonulás. Ez a sors vár előbb-utóbb azokra is, akik a Közel-Keleten a békés rendezés helyett az arab területek megszállásának állandósítására törekszenek, s a politikai megoldás keresése helyett a fegyverek erejére támaszkodnak. Aligha kétséges, a Szovjetunió elsődleges érdeme a fegyvernyugvás és az, hogy a térség nem borult ismét lángba. Az európai béke kérdése ugyancsak a fontos kérdések között szerepel. A Szovjetunió több mint másfél évtizede szorgalmazza már a rendezés ügyét, s támogatja az együttműködés és az enyhülés elvét. Ennek a következetes, de kompromisszumokra is képes magatartásnak az eredményeként született meg a szovjet—nyugatnémet, majd pedig a lengyel—nyugatnémet szerződés, mely aztán lehetőséget teremtett a nyugat-berlini négyhatalmi megállapodásra is. Bár a szerződések ratifikálásáért most ádáz harc folyik az NSZK-ban, a szovjet diplomácia ügyességét dicséri, hogy a szerződések egyik fő védelmezője ma az NSZK kancellárja, s az Egyesült Államok sem léphet fel nyíltan ellene. S kérdéses ugyan, hogy a ratifikációs eljárás milyen eredménnyel jár, az azonban nyilvánvaló, hogy a szerződések elvetésével a nyugat-berlini megállapodás is érvényét veszítené. Az európai enyhülés kérdésében — gondolva a biztonsági értekezlet ösz- szehívására, melyet szovjet javaslatra ma már a NATO-országok is elfogadtak — érdekelt az Egyesült Államok: is. Elsősorban azonban az amerikai „ellengőznek“ köszönhető, hogy a sokoldalú előkészítés késik, s Washington úgy próbálja rendezni kártyáit, hogy a jövő évre, az elnökválasztások utánra tegye a biztonsági értekezletet, hogy kötöttségek nélkül (értve ez alatt a választási kampányt) a „keményebb“ vonalat képviselhesse. A tanácskozások szempontjából kedvező előjelnek számít a baktériumfegyverek eltiltásáról kötött nemzetközi egyezmény, melyet a szocialista országok javaslatára a genfi lesze. relési bizottság terjesztett az ENSZ- közgyűlés elé. Jelentőségében ez az egyezmény az atomstop- és az atoan- sorompó-egyezmény mellé sorakozik. A SAI.T-tárgyalások hetedik fordulóján pedig a védelmi célokat szolgáló stratégiai fegyverrendszerek korlátozásával kapcsolatos átfogó egyezmény megkötését remélik, közvetlenül a moszkvai út előtt. Se szeri, se száma tehát a rendezésre váró problémáknak. Szovjet részről a tárgyalások legfőbb célja lesz azonban, hogy a két ország közötti kapcsolatok elmélyítését szolgálják, anélkül, hogy ennek harmadik fél vagy más nemzetek látnák kárát. Bár nem táplálhatunk illúziókat az Egyesült Államok politikájával kapcsolatban, mely — mint a hindusztáni válság is mutatta, a véres kezű diktatúrák támogatásától sem riad vissza — az imperialista érdekek kifejezője, mégis aligha mondhatunk mást, mint azt, ha Nixon valóban az amerikai polgárok érdekei szerint kíván cselekedni és „történelmi fordulatot" elérni az Egyesült Államok és a szocialista országok kapcsolatában, akkor erre elsősorban Moszkvában lesz lehetősége. A szovjet nép vezetői készek a kölcsönösen előnyös, s mindkét nép javát, valamint az emberiség békéjét és biztonságát szolgáló megegyezésre. Ez a magatartás a Szovjetunió józan, tárgyilagos, szilárd, de ugyanakkor rugalmas külpolitikai törekvéseiből fakad. Kérdéses azonban, milyen útipoggyásszal érkezik Nixon, s a politikai mesterkedések és a kétes takti- zálás helyett hajlandó-e tudomásul venni a megmásíthatatlan realitásokat, s a szükséges tanulságokat levonva, a világ és az emberiség javát szolgáló lépésekre kötelezni magát. Ez dönti el végsősoron azt is, hogy „a szembenállás időszaka“ után az Egyesült Államok politikájában elkövetkezik-e a régtől reklámozott „tárgyalások korszaka“. FÖNOD ZOLTÁN Ä? SpKP^CXIV: kongresszusán Leonyid Brezsnyev meghijdeti a szovjet békeprogramot ERÓPOUTIKA?
