Új Szó, 1972. április (25. évfolyam, 78-101. szám)

1972-04-19 / 92. szám, szerda

viti az ön. egyenjogú nemzetek rendszere fennállásának lehetőségét és biztosítékát; ezek a maguk módján forgácsolják a kapitalista világot. E folyamat közvetett mutatója például az, hogy a nemzetközi kapcsolatok rendszerében burzsoá államok „semlegessége“ alakul ki szilárd és kibontakozó Irányzatként, amely egyidejűleg gyengíti az Egyesült Államoknak való alárendeltségüket. Fejlődésének dinamikája a szocialista világrendszer szilárdításától függ. Erre vall például az a tény, hogy a hatvanas években kialakult az „el nem kötelezett“ országok nemzetközi politikai ereje. Az „el nem kötelezettség“ mint antiimperialista külpolitika megvalósulási formája, mint tipikus tömegjelenség minden problematikussá- ga ellenére a két rendszer fennálló ellentéteinek és a szocializmus erőinek javára kirajzolódó minőségi fordulatnak az eredménye.

A szocialista világrendszer nemzetközi pozícióinak szilár- dulása, a világfejlődésre gyakorolt erősödő befolyása teljesen új elemeket, formákat és módszereket visz az imperialista államok közötti kapcsolatokba. Az előző szakaszokhoz viszonyítva erősödnek az imperialista államok osztályegyüttműködésének elemei. Az imperializmus politikáját, főként külpolitikáját, mindinkább a szocialista világrendszer, a nemzeti felszabadító forradalmak és a munkásmozgalom elleni közös harc osztálycéljai határozzák meg.

A szocialista rendszer fejlődése és szilárdulása a proletár és szocialista internacionalizmus elveire épülő új típusú nemzetközi kapcsolatok kialakulását jelenti. Ilyen államközi kapcsolatok bővülése és tökéletesedése tulajdonképpen a szocializmus részéről a nemzetközi kapcsolatok egész rendszerére gyakorolt befolyás fő eredménye. Az egyes országokon belüli szocialista viszonyok tökéletesítésével, a gazdasági, katonai és politikai potenciál növelésével a szocialista világrendszer egyre nagyobb mértékben befolyásolja a nemzetközi kapcsolatok egész rendszerét.

A stratégiai erőviszonyok nem adnak lehetőséget az imperializmusnak arra, hogy tartósan fékezze a szocializmus és a kommunizmus felé irányuló társadalmi világfejlődést. A szocializmusért vívott osztályharc fő frontját alkotó szocialista rendszer a többi forradalmi erővel szövetkezve fölényben van az imperializmussal szemben. Ez a fölény azonban bizonyos feltételek között érvényesül. A stratégiai erőviszonyoknak a szocializmus és a haladás javára történt alapvető megváltozása nem eredményezi ugyan az imperialista politika lényegének megváltozását, de korlátozza az imperializmus lehetőségeit.

A szocialista államok külpolitikájának lenini alapéival, a háború és a feäs kérdései, valamint a békés egymás msljett élés kérdései a jelenlegi

A néptömegek békevágya legalább olyan régi, mint maga a háború. Minden háború elkerülhetetlen következménye emberek pusztulása és gyötrelmei, az emberiség alkotta anyagi és kulturális javak megsemmisülése.

A nemzetközi forradalmi mozgalom és szervezetei voltak az elsők, amelyek a legfőbb külpolitikai alapelvnek nyilvánították a népek közti békéért és az igazságtalan hódító háborúk ellen vívott harcot. Így aztán elmondhatjuk, hogy a háború, főként a világháború kiiktatásához szükséges társadalmi és történelmi feltételek megteremtése világméretű kibontakozással és fejlődéssel függ össze.

Háborúk keletkezésének alapja a magántulajdon, a társadalomnak antagonista osztályokra osztódása, és ezzel összefüggésben a piacokért folytatott harc. Ebből az következik, hogy a háborúk konkrét történelmi feltételekkel, osztálytár- sadalom létezésével függnek össze. Az osztálytársadalom azonban törtrne’rnlleg korlátolt; bizonyos fejlődési fokon keletkezett és meg is fog szűnni. A szocializmus elutasítja a kizsákmányoló társadalmi rendszert és vele együtt a háborúkat is. „A szocialisták, mint barbár, állati dolgot, mindig elítélték a népek közötti háborúkat.“ (Lenin Müvei, 21. kötet, 301. oldal, Szikra kiadás Budapest, 1951.)

A háborúk jellege, sem céljaik nem azonosak. A történelemből ismerünk egyrészt igazságos, másrészt igazságtalan háborúkat. Az igazságos háborúk olyanok, amikor a nép az osztályelnyomás ellen, a szabadságért és a nemzeti függetlenségért harcol, ezek lényegében forradalmi háborúk. A kommunisták ezeket teljes mértékben támogatják és mindenkor a nemzeti felszabadulásért és a szociális helyzetért küzdő harcosok első soraiban állnak. „A szocialisták mindig az elnyomottak oldalára állnak, tehát nem ellenezhetik az olyan háborúkat, amelyek célja az elnyomás elleni demokratikus vagy szocialista harc.“ (Lenin Művei, 23. kötet, 209. oldal, Szikra kiadás Budapest, 1951.)

Az igazságtalan háborúk — ezek lényegében hódító háborúk. A kizsákmányoló osztályok a forradalmi mozgalmak el* fojtására, agresszióra és idegen területek megszállására használják ki őket. A forradalmi erők elutasítják ezeket a háborúkat és küzdenek ellenük. A tudományos szocializmus alapítói az igazságtalan háborúk kiküszöbölésének lehetőségét a világ munkásai harci szövetségének megalakításában látták. Azzal, hogy a munkásosztály belépett a történelembe, harcot Indított a kizsákmányolók ellen, reális erő tűnt fel, amely bizonyos feltételek között képes véget vetni a háborúknak. Ez a nemzetközi munkásosztály, melynek eszköze az állammá szervezett szocializmus. Marx Károly harcba szólította a dolgozókat a békéért, a munkásosztály erőit szétforgácsoló háború ellen, a béke érdekében a külpolitikai kérdésekbe tör* ténő aktív beavatkozásra buzdította őket.

Már az első szocialista állam megalakulásakor külpolitikai alapelvekként fogalmazták meg a béke és a különböző társadalmi rendszerű államok békés; egymás mellett élése politikájának elveit. A szovjet állam egyik első dokumentuma a Békedekrétum volt. Ezeket az elveket akkor fogalmazták meg, amikor a történelem közvetlenül felvetette azt a gyakorlati kérdést, milyen külpolitikát fog folytatni a győzelmes szocialista forradalom állama olyan helyzetben, amikor vele együtt tőkés államok is léteznek.

A szocialista forradalom előbb egy országban való győzelmének lehetőségéről szóló lenini tanításból következik a különböző társadalmi rendszerű államok egymás mellett élésének szükségessége. A szovjet állam és az SZKP gyakorlatilag és elméletileg kidolgozta a munkásosztálynak a háború és a béke, a békés egymás mellett élés kérdéseiben folytatott politikáját. Ennek alapvető tézisei:

— mivel elkerülhetetlen a világon szocialista és kapitalista államok egyidejű létezésének időszaka, a szocializmus érdekében ki kell használni békés egymás mellett élésük lehetőségeit;

— a békés egymás mellett élés lehetőségeinek megváltozása a valóságban a békeszerető és az agresszív erők kölcsönös viszonyától függ és feltételezi az összes szocialista, forradalmi és demokratikus erők és a néptömegek egységét és aktív harcát a népek közötti békéért és az államok tevékeny együttműködéséért;

— a különböző társadalmi rendszerű államok kapcsolatainak jellegét a gazdasági verseny/a kereskedelmi kapcsolatok, a kölcsönös kulturális kapcsolatok, a politikai és az eszmei küzdelem konkrét történelmi feltételei határozzák meg;

— a békés egymás mellett élés nem jelenti a tőkés rendszer és a kolonializmus örökkévalóságát és semmiesetre sem érinti a kizsákmányolók és a kizsákmányoltak, az elnyomók és az elnyomottak kapcsolatait.

Lenin tanításából következik a békés egymás mellett élést lehetővé tevő alapvető gazdasági és politikai tényezők megfogalmazása. E tényezők között különleges jelentőségű:

—■ a szocialista állam lényege; benne nincsenek olyan osztályok vagy társadalmi csoportok, amelyeket érdekek fűznének a háborúkhoz;

— a szocializmus növekvő gazdasági, politikai és katonai ereje és tekintélye;

— az imperialisták és a monopolisták közötti orvosoihatat*

.14