Új Szó, 1972. április (25. évfolyam, 78-101. szám)

1972-04-17 / 90. szám, hétfő

T avasz van. A iákon gyöngyfűzérekben lóg a fény. A kerfben hosszú szárakon zöld cseresznyebogyók himbálóznak. Lassan már felső részük vörösödik is. Értik a ter­mészet parancsát. Virág Kata a kertben ül a cseresznyefa alatt. Jólesik neki ülni. 3rül a mozdulatlanság­nak. Fehér keze az ölében nyugszik. Szép sima a bőre. Haja a vállán pihen két kígyó­fonatban. Néha beletúr a szel­lő, felborzolja, mint a barna vizet. Szeme, mintha kék felhő­darab lenne, mozdulatlanul ül a pillák alatt. Nézi a haragos füvet. Érzi, hogy a fű veleérez, mert zöld. Kata hirtelen nyugtalanságot érez bőre alatt. Nem tud bele­nyugodni a valóságba, amely apró kockákban sorakozik hom­loka körül, mint az olajos ke­rítés fekete lécoszlopai. A világ megy a maga dolga után. Mit is törődik most az ő leikével valaki. Az anyja, apja, meg a barátnői is lassan és hangtalanul csordogálnak meg­szokott életük partjai között, mint a kert mögött a folyó, mely hol feketén hömpölyög, hol meg szürke habokkal sír- dogál csendesen lefelé. Elmerül magában. Nem érzi már azt sem, hogy van keze meg lába, csak azt, hogy min­den tagja undorodik tőle, me­nekülne előle, ha tudna. Min­denütt csak árkot lát maga körül, melyben az ő teste vo­naglik segítségért. De nem fut feléje senki, pedig gyenge, ró­zsaszín húsa van, amely hul­lámként csap homloka mögé. Kata fájdalmat érez, szemei lecsukódnak, s látják újra azt, ami anélkül történt meg vele, hogy akarta volna. Kata az érettségi előtt három hónappal hagyta ott az isko­lát. Apja szerette volna őt el­helyezni valamiféle irodában, de Kala nem akart betűmoly lenni. Szerette mindig a változatossá­got, az életszerűséget, amely, mint forró ölelés, tűzbe hozza egész testét. Anyja féltette őt, az egyetlen leánygyermekét, de ő férfias makacssággal mindig túltett anyja kétségbeesésén. — Az emberek között akarok dolgozni a mezőn, ahol apró porliszt gomolyog a traktorok után, vagy akár a disznóetető­ben. Anyukám, ne haragudj ezérti Az én világom a falu vi­lága. Ne törődj te azzal, hogy mit mondanak rólam. Szeretem a falut és mindazt a kényel­metlenséget, ami vele össze­függ. Nem tudok önmagammal megalkudni. Gyengék a keze­im? Majd megvastagodnak. Erőtlen a lábam? Sose félts te engem! A derekamat csak el­bírja! Gondolta, hogy ártatlan ér­veivel meggyőzte anyját, de azt mindig tudta, hogy a látszóla­gos nyugalom veszélyt nevel magában. — Sebaj — gondolta magá­ban — legalább az álmom va­lóra válik. S már érezte is, hogy a zsendülő búza illatától van tele a levegő. Az ezres hizlalda a falu vé­gén volt. Az új épület mögött ködösen gőzölgött a trágya­domb. Kata sohasem vette ész­re az émelyítő bűzt, amely ko­ra reggelenként megcsapta az orrát. A hizlalda gépesítve volt. Hárman látták el a disznókat. Egy púpos hátú öreg, aki örök­ké felhúzva tartotta az orrát. A két szeme között világító sze­mölcs nőtt, amely olyan volt, mint augusztusi éjszakákon a hold. Kata egy kicsit nevetsé­gesnek találta az öreget, és kérte őt, hogy szólíthassa egy­szerűen Anti bácsinak. Tisztelte is az öreget, mert ő mutatott meg első nap mindent Katá­nak. Azt is, hogyan kell a trá­gyahordó csilléket tovább hú- zatni, meg azt is, hova folyik le mosatás után a víz, meg azt is, hogy melyik csatornára kell ügyelnie, ha a barna lé meg­makacsolja magát. Anti bácsit valójában minden­ki csak Tóninak szólította, öz­vegy ember volt, felesége a vi­lágháború alatt halt meg méh- rákban. Egyedül élt. Mosott, fő­zött. Nem volt Igényes ember, nem is látta hát szükségessé­gét, hogy újra megnősüljön. Gyakran a pohár fenekére né­zett. Ilyenkor úgy érezte, hogy az »Tkoííol zsibbasztó ölelésé­ben mellette van a felesége. Élete szürke volt és egyhangú, mint kamrában az egéré. Min­denki csak így beszélt róla: — A Tónika este az árokban aludt! , — Egyél, mert jön a része­ges Tónika és elvisz. — Hallotta szomszédasszony, hogy tegnap mit csinált Tóni­ka ... 1 — Nem üt abba a ménkű se! SZITÁS! FERENC: VIRÁG KATA Anti bácsi erről persze mit sem tudott, meg mit is érdekel­te őt a mások nyelve. Volt elég baja saját magával. Élte a mindennapok életét, felkelt, evett, dolgozott, mosott, ivott. A világ csak annyiban izgatta, amennyiben őbenne élt. Egy do­log azonban jólesett neki: hogy Virág Kata vele dolgozik, és még szerencsének is könyvelte el, hogy nem az ötszázasba osz­tották be. Életet, frisseséget lá­tott benne. Gyakran gondolt arra, hogy Katának mondjon valami szépet, de érezte, hogy ő ilyet már nem tud. Csak a disznók röfögését értette, azt a csodálatos imát, amellyel az istenadták enni kérnek. A harmadik munkatársat Dé- kány Gábornak hívták. Har­mincéves volt. Szőke haja miatt Kata sokkal fiatalabbnak hitte. Nem a szavak embere volt. Csak dolgozott és nagyokat hallga­tott. Arcára volt írva a felesé­ge és a két gyermeke. Felesé­ge az etetés után mindig a por­tán várta őt. Kata etetés után el ei nézte a disznókat, ahogy nagy békes­ségben elnyúltak a hideg kövön mozdulatlanul, minden lázadás szikrája nélkül. Csodálta ellip­szis alakú kék szemük ártat­lanságát. Látta, hogy meg-meg- billen szemükben az istálló mennyezete, de tudta, hogy a jámbor állatok ezt úgysem tu­datosítják. Kata örült, hogy szőke bőrük alatt vastagodik a szalonna. Ügy érezte, hogy Anti bácsit is kedveli a szótlanságáért. Nem­egyszer szemében észrevette a fellángoló tüzet, mely olyan volt már, mintha az alkonyi egek kéken lobogtak volna. Irigyelte, hogy Dékány Gá­bor a feleségéhez tartozik, aki biztos szereti őt. Ez az érzése azonban csak a magányosság­ból fakadt. Alkonyaikor már vége volt az etetésnek. Anti bácsi haza­ment. Gábort már várta a fele­sége. Lassan szemerkélni kez­dett az eső. Apró gombjai a hiz­lalda ablakára verődtek. Majd egyre sűrűbbek voltak a kopo­gások. A telepen fénylett az asz­falt, mintha tükörré változna, melyben az álmos ég nézegeti magát. Kata ügyeletes volt, neki kel. lett a kulcsokat átadni az éjjeli­őrnek. Végigszemlélte még egy­szer az istállót, minden rend­ben volt. Kiállt az ajtóba és nézte az esőt. Nézte és közben a gondolataival játszott: — Az érzelem nem játékszer. Gábornak gyerekei vannak. Fe­lesége ki is kaparná a szemét. Az lenne aztán a szégyen Ugyan, nem is tetszik. Hess, te fekete gondolat. — Anti bácsi ráncos arcában ül az üresség. Igen, a trakto­risták ... Milyen könnyedén ugranak ki a traktorok nyer­géből. Leállítják a motort. Fut­nak. Nem szeretik az esőt. Siet­nek a kocsmába, várja őket a sárga sör, meg az asszony .. . — Lehet, hogy nem is kellek senkinek. Mélyet lélegzett, szájából pu­ha páragomolyag szállt felfelé. Az alkony hamujában lassan elmerül az egész telep. Virág Kata csak nézett, mindent látni szeretett volna egyszerre. Blú­za alatt a két máglya szaporán lobogott. Az eső nem szűnt, egyre han­gosabban énekelt. Anti bácsi sonkát vágott, ke­nyeret fogott mellé. Vacsorá­zott. Kése fehéren villogott. A disznókra gondolt, meg Virág Katára. Evés közben megivott fél üveg bort, amely nyugta­lanságra lódította a vérét. Sze­me lecsukódott. Egy tüskés vi­rágbokor jelent meg előtte. Fe­hér és lila virágok repkedtek szempillái alatt. Azt gondolta már, hogy a halál játszik ve­le. Szeméből virgonc könny sza­badult el, amely egészen az aj­káig siklott. Hallgatott. Érezte, hogy megszólal a csönd és Vi­rág Katáról beszél. Puha húsá­ról, ábrándos szemeiről, vékony ujjairól, sima homlokáról, amely mögött új világ épül kacérko­dás nélküli őszinteséggel. Bezárta az ajtót és biciklijé­re ült. Nem is vette észre a zu­hogó esőt, mely élesen vagdal­ta az arcát. A sötétség nyálkássá vált, a házak közé fekete homok ra­kódott. Ment, hogy láthassa Virág Katát. Már előre érezte a lány tehetetlenségét. Kimondhatatlan öröm lebegett benne. A tudat, hogy Kata az övé is, megdup­lázta erejét: — Hozzám tartozik, igen, csakis énhozzám. Nincs a vilá­gon senki, csak Virág Kata. A kerekek szaporán foroglak. Kata még az istálló előtt állt. Érezte, hogy az eső őt is tisztává mossa. Észre sem vet­te, hogy az öreg a falhoz tá­masztotta a biciklit. Kata megriadt. Tóni bácsi bement az istálló­ba. — Kata! — szólt vissza. Kata nem sejtette az öreg indulatait. Bement az istálló­ba. Az öreg hirtelen visszafor­dult és megfogta Kata derekát. — Ne, Anti bácsi, ne! ... Az öreg hallgatott. Nem vet­te észre, hogy Virág Kata sír Könnyei nem a szeméből, ha­nem a leikéből hullottak. Kint megélénkült a szél. A disznók kinyújtott lábakkal aludtak, nem is vették észre, hogy történt valami. Huszór Tibor felvétele GÁDOR BÉLA: EGY flVESZETT KISFIÚ NYOMÁBAN KÖNNYFAKASZTÓ RIPORT Este volt. Éppen az emberiség sorsán tűnődtem. Szeretem az embereket. Éles csengetés hasított bele az előszoba és agyam süket csöndjébe. Ajtót nyitottam. Idős, feketébe öltözött asszony állt előttem. Azonnal rájöttem, hogy egy anya. Kérges, tétova keze, egy anyának a keze. Roggyant lába: anyaláb. Resz- keteg, ősz feje, tipikus anyafej. Ilyenkor mindig Gorkij jut eszembe és Tolsztoj. Az asszony megszólamodott, hangja gyen­ge, mint az idei juhtúró. — Segítség! — sikoltott, és középen elválasztott ősz haja eszelősen csillant meg a lám- pafényben. — Elveszett a kis­fiam ... Pistike ... Fiam . .. Kis­fiam ... Magzatom ... Én nebu- lócskám ... Két súlyos könnycsepp gör­dült le az okkersárga anya- szemből, legurult a lépcsőn, és a földszinten leverte lábáról a házmestert. Elindultunk. Kint esett. Fújt. Sütött. Torkomban dobogott a fekete fájdalom. Miért van ez így? Miért? Miért nem élhe­tünk, kéz a kézben, békésen vagy Gyulán?... Miért? H. Pistike ma ötig volt a napköziben. Hatra már jönnie kellett volna. De nem jött. És mi mentünk. Én és az anya, aki anya. Bele a vad éjszaká­ba. S már látom Pistikét egy autó alatt. Kunkori szőke tin­cseivel játszadozik a pajkos szellő, csöpp szája kinyílik, mint a rózsa kelyhe. Azt súg­ja: „Jöjj, édesanyám ... Jer, szerkesztő bácsi.. A mentőorvos ötvenegy éves, alacsony ember, szomorúan in­gatja hosszúkás fejét, amikor H. Pistike után érdeklődünk. — Há, Há, Há ... — mondja elgondolkozva. — A név isme­rős, de ma nem hoztak be. Hát, Efet, és Gét hozták be al- koholmérgezéssel. Tovább. A rendőrség sem tud semmit, a folyamőrség sem. A postán sem tudnak semmit és GÁL SÁNDOR: A tavasz fordulása Mór pirkad a föld, újra tavasz van, otthon készülődik apóm, kapót reszel, fényesen villant az éle, apró vasmorzsát pörget a ráspoly, az ablakok is lassan kinyílnak, csak úgy, a maguk kedvére, szárnyas üvegükre rácsap a napfény. Megrogyott a szőlősorok púposra fedett takarása, apró erecskéket mosott rá a hóié, s a kert végén, a temető külön birodalmában tuja- s ecetfák tövében pattog a fű, apró. fehér virágok lándzsája mozdul, s a holt avar néma tetemén friss élet lobban. Messziről nézem ezt a tavaszt már, józanul, mint a kitaposott utak, és csendes mosoly buggyan ajkam szegletén fanyarkeserűn. Hát idejutottam! Az idő nekem se kegyelmezett. Menekültem ettől a perctől, de lám, amit kimért a sors, az idő betölti lassan! Észrevétlenül növekszik bennem a világ, o tegnap, kitárul, s befogadja emlékeimet, helyére rakja tetteimet, megmérve mindent, és nehéz értelmet ad a szónak s minden mozdulásnak. S a szavak nem zümmögnek könnyű ritmusokban, egyre ritkábban fut a papíron a toll is, mintha nehezülne a kéz, pedig a gond több csak tavasz múltával, s távolabbra néz o szem, az ismeretlent kutatja, s próbálja felfedni, amit a ködök suta közönye takar. Más a szerelem is, nem perzsel úgy, csak csendesen lobog, nem öi, de megtart, hasonló lett a földhöz, a szőlőtövekhez, szőlőbogyókhoz. Megértünk valahogy együtt a múló időben, s holnap nyomainkat a szél könnyű kezével betakarja. a Sakk-körben sem. Senki sem tud semmit. Csak én tudok riportot írni, mert van szívem. Hajnali háromkor térünk ha­za reményecstiggedten. H-ék a Hógolyó utca 7-ben laknak. Om­ladozó házmester nyitja ki a málladozó kaput. Szuvas kezét nyújtja a kapupénzért. Az ud­var kopár és üres. Sehol egy uachtkaszli, sehol egy zongora. Bent a foghíjas szobában ke­ressük Pistike gyöngyöző ka­caját. Nincs sehol. Csak pe­nész a falakon és a bútorok helyén. Az egyik sarokban baktériumok, a másikban víru­sok vannak felhalmozva ször­nyű rendetlenségben. A földön, szalmazsákokon tizenegy H.« gyerek fekszik felstószolva. Mind beteg. A legkisebb sü­ketnéma, a legidősebb náthás. De mind éhesek és sírnak. Sor­ra letörlöm könnyeiket, de mire a legnagyobbhoz érek, a legkisebb már újból könnyes, és kezdhetem elölről. Nyílik az ajtó! Az anya örömsikolytól fénylő szemek­kel repes az ajtó felé. — Pistikém... egyfiam . .„ kis bugyutám . .. A szoba egyszeribe megtelik gyermekkacajjal, napfénnyel és pálinkaszaggal. Pistike egyik kezében speiszert, a másikban pálinkásbutykost szorongat. Gyermeki gyámoltalansággal tántorog édesanyja ölelő kar­jaiba. — Hágy éves a kicsike? — kérdem kíváncsian. — Negyvenkettő múlt az őszön... — mondja büszkén az anya, és öleli, csókolja kis­dedét. — És még mindig napközi­be jár? — kérdem egyre nö­vekvő érdeklődéssel... — Dehogy járok ... — mond­ja Pistike, és megtörli őszes bajuszát. — Páncélszekrényt szállítottam oda... De ki ne írja a nevem az újságba, hall­ja-e ... így szólt, és pajkosan felém bökdösött a speiszerrel. Gyor­san távoztam, mert éreztem, hogy én már megtettem köte­lességemet. Pistike megkerült, hála az emberek jóságának és az anyuszív csodálatos ere jé nek. Kint a kékes hajnal már pitymallott. Az égen felhők dalmadoztak. És az én köny- nyem csak most buggyant ki. Sírtam bőségesen és szaksze­rűen. És sírni fogok egészen a következő cikkemig, hogy ki ne jöjjek a gyakorlatból. 1972. IV. 17. Huszár Tibor felvétele

Next

/
Thumbnails
Contents