Új Szó, 1972. április (25. évfolyam, 78-101. szám)
1972-04-16 / 15. szám, Vasárnapi Új Szó
múlt év végén s ez év elején tömegjelle- gű munkásmegmozdulásokról érkeztek hírek Spanyolországból. Barcelonában a SEATO autógyár húszezer munkása lépett sztrájkba, majd tízezer asztúriai bányász és 70 ezer madridi építőipari munkás követte őket. Mozgalmuk közös nevezője: elégedetlenség a fennálló rendszer bélés szociális politikájával, harc az elemi létjugokért. Ám nemcsak a munkásság mozdult meg: felemelték szavukat az egyetemisták is. Tüntettek, bojkot- tálták az előadásokat. A feszültség a legmarkánsabban az orvosi egyetemen érződött: az orvostanhallgatók megmozdulása azért is jelentkezett komolyabb akciókban, mert a spanyol kormány iskolapolitikai intézkedései bizonyos nehézségeket jelentettek az orvosi egyetemen: a tanulmányi idő meghosszabbítását, a vizsgarend megszigorítását, ami mindenekelőtt a vagyontalan főiskolásokat sújtotta és lemorzsolódásukat okozta. A diákzavargások miatt több egyetemet bizonyos időre be is zárattak a hatóságok. A tömeghangulat azonban hirtelen akkor forrósodott fel, amikor nemrégen El Ferrol városban, egyébként Franco generalisszimus szülővárosában, a rendőrség sortüzet adott a sztrájkoló hajógyári munkásokra, s ennek következtében hárman életüket vesztették. Spanyolországban tömegakciók folynak a közélet demokratizálásának kiharcolására, ám a hatalom jelenlegi urai nem akarnak és nem is mernek ujjat húzni a mindenható rendőrséggel. A hatóságok nyíltan értésére adják a közvéleménynek: Spanyolországban szó sem lehet demokratizálódásról, azaz a hivatalok nyelvén „balratolódás- ról“, s minden ilyen kísérlet ellen hivatali szigorra! kívánnak fellépni. Maga a 79 éves államfő is így nyilatkozott és cáfolta azt a hiedelmet, hogy korára való tekintettel és a jövőre gondolva megosztja a hatalom gyakorlását, s „betanítja“ kijelölt utódját, Juan Carlos trónörököst az országlásba. Franco sietett meggyőzni a közvéleményt, hogy Juan Carlos csak az államfő távollétében — ami nagyon ritka eset — helyettesíti őt. eszmei felfogásából, útmutatásából következett. I Egyik fontos intelme éppen ez volt: „Rejtsd ei éle- j tedet!“. Nem véletlen, hogy Balaguer szervezetét rövidesen a katolikus egyház múltbeli két nagy militáns támasza — a domonkosok és a jezsuiták utódjának tekintették, majd később — módszerei miatt — rövTden „szent maffiaként“ emlegették. Ezzel ösz- szefüggésben több fogalom tisztázásra szorul. Először is az Opus Dei lényegében világi szervezetként alakult meg, legfeljebb katolikus cégérrel. A két szerzetesrendre tett utalás, illetve összehasonlítás viszont korabeli szerepe jelentőségének illusztrálására szolgál. Másodszor, az Opus Dei szervezeti életében vannak olyan megnyilvánulások, amelyek a múlt század szabadkőműves páholyaira emlékeztetnek, politikai szereplésében pedig erősen érvényesülnek a konspirativ elemek. A Vatikán sokáig fenntartással kezelte az Opus Dei ügyét és csak 1941-ben erősítette meg hivatalosan mint katolikus jellegű világi szervezetet. 1946-ban a pápa fogadta Balaguert és hosszas beszélgetést folytatott vele. Már ekkor nyilvánvaló lett, hogy az Opus Dei az elsőbbségre törekszik az egyház harcos szervezetei között és odavetette a kesztyűt nevezetesen a jezsuitáknak. 1947-ben a Provida mater ecclesia kezdetű pápai enciklika szentesítette az Opus Dei szabályzatát, majd 1950- ben megmásíthatallanul az egyházi áldással tevékenykedő katolikus szervezetek közé sorolták. Balaguer szervezete éveken át a Franco-dikta- túra katolikus ellenzékének a szerepében tetszel- gett. Ám az ellentét közte és a Franco-rendszer között nem annyira politikai, illetve elvi kérdésekben, mint a módszerek szemléletében nyilvánult meg. A lényeg: az Opus Dei konzervatív világnézetének érvényesítése mellett elvetette a hatástalannak tartott tompa, ostoba, faragatlan francoista diktatúrát és modernebb nyugati, kifinomultabb módszerek alkalmazásával kívánta biztosítani a burzsoázia osztályuralmát. A „ki mit tud“ bizonyítására a maga részéről 1969 októberében nyílott alkalma, amikor Franco zömében az Opus Dei technokratáiból alakított kormányt. nők említendő. Ö nevezte az Opus Deit „Spanyol- ország jövőjének“, és szeretné, ha az Opus Dei kozmetikáló kísérletei révén Spanyolország a „főkapun“ léphetne be teljes jogú tagként a NATO-ba. Az amerikai vezetők Juan Carlos királyságában és az Opus Dei modernizáló kormányzásában látják spanyolhon jövőjét. Nem így a nép. A rendszerrel szembeni ellenállás tömörülésre, egységmozgalomra serkenti a nemzet erőit. Ilyen szellemben került sor munkásértelmiségi találkozókra. Nemrégen a katalánok és a baszkok tettek lépéseket széles körű demokratikus egységfront kialakítására. A rendszerrel már az a klérus is dacol, melyet Franco sokáig a rendszer támaszának vélt. „Igazságosság és béke“ néven nemrégen „papi engedetlenségi szervezet“ létesült, mely szintén konkrét társadalmi reformokat követel. MIMI ífiwpii iffi mm imííwmíhí NIXON ROSSZ JÓSNAK BIZONYULT • ZSÁKUTCÁBAN A „SZENT MAFFIA“ • A DOLGOZÓ TÖMEGEKÉ LESZ AZ UTOLSÓ SZÓ Kié ci hotelom? A Franco-diktatúrában már évek óta bajok vannak a hatalom gyakorlásával, illetve az utódlás kérdésével. Amikor annak idején Franco Juan Carlos herceg trónörökössé való kinevezésével hitett tett a monarchia visszaállítása mellett (halála után), ezt úgy képzelte el, hogy tetszetősebb, szalonképesebb formában folytatódik a jobboldali diktatúra uralma. Ám még az agg diktátor is tisztában van vele, hogy ez a „minta érték nélkül“ forma megvalósíthatatlan a régi gárdával. Juan Carlos viszont egyelőre csak konzervativizmusáról tett bizonyságot, kormányzási képességekkel nem jeleskedik, származása révén azonban jó összeköttetései vannak a nyugati világban. Bár a tábornok nem szándékozik átengedni a gyeplőt kijelölt utódjának, a régi falangista gárdával sem ő, sem kijelölt utódja még látszateredményeket sem volna képes elérni. Ez szülte azt az ötletet, hogy a tábornok megpróbálkozott a falange megreformálásával. Taktikai okokból. Ezzel azonban csak viszály támadt a tábornok és régi fegyveTtársai közölt. A falange legkonzervatívabb szárnyán álló'„kékinges“ tábornokok felvették az odadobott kesztyűt. Konspiráltak Franco ellen, egyesek rejtélyes öngyilkosságot követtek el, de a régi gárda csak fokozatos nyugdíjaztatását érte el. A fiatalabbak megoszlottak, a legrugalmasabb falangisták pedig cimboráim" kezdtek egy új erővel, melyben Spanyolország megmentőjét vélték felfedezni. Ez az új erő az Opus Dei szervezet volt. Az ő emberei alakították meg 1969 októberében a technokrata kormányt, ö a hatalom ura, noha a bevezetőül említett spanyolországi események egy éppenséggel nem „kegyes csalás“ politikájának csődjét leplezték le. Az Opus Pel kőiéiről 1928-ig ismeretlen, szürke ember volt az előkelő származású Jósé Maria Escriva de Balaguer katolikus pap, a saragosaai egyetem tanára. A társadalmi fejlődéssel, szociális kérdésekkel kapcsolatos nézeteit 1928-ban El camino (Az út) című könyvében fejtette ki, s ezeknek az elveknek szellemében szervezetet, illetve helyesebben szellemi közösséget alapított Opus Dei, azaz teljes nevén magyarul „Szent Kereszt Papi Társasága és az Űr Műve“ néven. Kezdetben nem sok tagja volt a szervezetnek, de tagsága rohamosan gyarapodott. Mennyi tagja van? Ezt nehéz volna megmondani, mert titokként kezelik. Csak egyes kiemelkedő személyiségek tagságáról tudnak. Nyilván megfontolt okokból nem dicsekszenek a taglétszámmal, de az is valószínű, hogy e szervezet életében nem a számok dominálnak, befolyását más mércével mérik. Nem vitás, hogy a szervezet tagjainak megválasztásában bizonyos „elit-elmélet“ dominál, s ennek gyakorlati értelme az, hogy az állam politikai, gazdasági és szellemi életének minden befolyásos posztján érvényesültön az Opus Dei befolyása. Az Opus Dei kezdettől fogva félig titkos, amolyan „rejtett tagságú“ szervezetként épült ki. Ez nemcsak szervezeti életéből, hanem alapítójának Erősödik az osztályharc A spanyol kormányban 1969 óta az Opus Dei prominensei töltik be a vezető posztokat. Az Opus Dei politikai „agyvelejének“ Lopez Rodo jogászprofesszort tartják. A salamancai egyetem tanára Franco ellenzékéhez tartozott, s ezért 1965-ben örökre kizárták az egyetemről. Az ő nevéhez fűződik a szervezet gazdasági koncepciójának kidolgozása. Az Opus Dei másik kimagasló személyisége Lopez Bravo, a jelenlegi külügyminiszter. Viszonylag fiatal, elődeihez képest határozott diplomáciai sikereket ért el Madrid szolgálatában. A hajlékony, rugalmas módszerek híve, s ezt azzal is megmutatta, hogy hasonló gondolkodású minisztertársaival 1970-ben szembeszegült a baszk hazafiak ellen rendezett perrel, s nyilván befolyással volt arra, hogy Franco végül is megváltoztatta a halálos ítéleteket. Az Opus Dei politikusainak vezető garnitúrájához tartozik még Carrero Blanco miniszterelnök-helyettes, hivatalosan Franco helyettese a kormányban. A régi vágású tábornok közül csatlakozott az Opus Dei-hez, felfogásában azonban megmaradt konzervatívnak. Híven szolgálja Francót, s bizonyos reformkövetelésekkel kapcsolatban kijelentette, hogy „senki se várjon balratolódást“. A reformokat tehát a Fratico-rendszer politikailag lényegtelen „megkozmetik^lásában“ látja. Ezek csupán a kiemelkedő személyiségek. Az Opus Dei szervezeti előnye azonban az, hogy nem kötött tagságú, befolyását jobban érvényesítheti. Elsősorban az értelmiségre épít, rá terjeszti ki befolyását. Nem egy esetben bizonyos, anyagi előnyök biztosításával vagy az érvényesülés reményének megcsillogtatásával. így kerítette hatalmába az Opus Dei a pamplonai katolikus egyetemet, más főiskolákat, intézeteket, hivatalokat és nem utolsósorban gazdasági szervezeteket, például az ország legnagyobb bankját. Mindezek ellenére Lopez Rodo jelszava, a nemzet felvirágoztatása üres frázis maradt; a spanyol nép zöme, mint a legutóbbi események is mutatták, már nem hisz az ilyen ígéretek beváltásába, ezért érvényesíti a harc összes lehetséges formáit. Feltartóztathatatlan bomlás Az a tény, hogy a spanyol néptömegek, sőt a forradalmi érzelmű értelmiség ellentétbe került a jelenlegi kormánnyal is, az Opus Dei politikájának csődjét bizonyítja. Franco, aki szembefordult a rendszerét szülő, egykor félelmetes falangeval, s kényszerítette, hogy Nemzeti Mozgalommá (Mo- vimiento Nációnál) alakuljon át, minden reményét az Opus Dei technokrata kormánvba helyezte, de mint az események bizonyítják — az sem menti meg a bukásra ítélt diktatúrát. A nép szemben áll az Opus Del kormányával, amelynek azonban befolyásos külföldi támogatói vannak még a diktátor ultrakonzervatív híveivel szemben is. Köztük első helyen Nixon amerikai elKét baszk püspöknek az El Ferrol-i események után kiadott pásztorlevele kimondta az erkölcsi ítéletet az Opus Dei kormány fölött: „Van ugyan karhatalommal megteremtett közrendünk A közrend azonban még nem jelenti a társadalmi békét“. A püspöki kar pedig társadalmi kérdéseket érintve óvatosabban fogalmaz, mint a múltban. „A munka világában felmerülő problémákat nem lehet úgy megoldani, hogy állandóan „felforgatást“ emlegetnek.“ Ma már a Vatikán is fenntartásokkal él Francóval szemben, s az egyházmegyék kormányzásával a megüresedett püspöki székekben adminisztrátorokat bíz meg, hogy ne kelljen Francoval egyetértésben neki megfelelő személyeket nevezni ki megyéspüspököknek ... Hosszan lehetne sorolni a Franco-rendszer bajait. A 79 éves diktátor azonban még nem akar letűnni a politikai színpadról. Unokáját legutóbb egy Bourbon-ivadékhoz adta feleségül. Ezzel kapcsolatban sokan dinasztikus törekvésekre gondolnak és azt sem tartják kizártnak, hogy Franco utódlása még nincs eldöntve. Hátha a diktátor veje kiütheti a „szépfiú, de nem uralkodásra termett“ Juan Carlost a trónszékből. Spanyolország jövőjét illetően a végső szót csak a nép mondhatja ki és fogja is kimondani. L. L, A
