Új Szó, 1972. április (25. évfolyam, 78-101. szám)

1972-04-16 / 15. szám, Vasárnapi Új Szó

— Proletártehén — mondta Elek a fejét csóválva, és újra nevettek. Felszabadultan, sokáig. S egymásba kapaszkodtak, hogy le ne guruljanak a meredek lejtőn. — Micsoda önirónikus népi szellemesség!

— Űj fogalom: Üj név — toldotta meg Mária, s talpra állította négyéves kisfiát, mert elcsúszott valamilyen libaganéjon. — A népi nyelvalkotó fantázia új produktuma. Kazinczyék sem alkottak volna jobbat.

Az öreg Tejkó Sándortól hallották vagy egy negyed órával azelőtt, amikor a kőfal sarkánál ösz- szetalálkoztak vele. Éppen befordultak a várdomb tövében kígyózó gyalogsövényre, amikor eléjük toppant az öreg, a templom felől jövet. A gyerekek — az ő kisfiúk s az Elek bátyjának és nővérének gyerekei — előttük ugrabugráltak, hol előre futottak, hol visszaszaladtak. Minthogy Bertike volt köztük a legkisebb, s ráadásul alig pár napja érkezett az elképzelhetetlen, távoli városból, ő volt a legkapósabb. Ügy dédelgették, úgy babusgatták, akárcsak Incit, a legimádottabb lényt, álmaik puhaszőrű, doromboló barátnőjét, akit most is magukkal cipeltek. Kapós volt, így hát kézről kézre adták a „nagyok". Akkor éppen Katinka mellett tipegett, a lányka ujjal közé fonva forró kis kezét.

A fiúk előre nyargaltak és cuppogtatva meg- riasztgatták a fityegő tőgyű kecskét. A kecske nagyokat ugrott és néhányszor körbefutott a földbe vert járomszögön, amelyhez korán reggel kiláncolták.

A kisfiút rendkívül felvillanyozta a csodálatos látvány. Ilyesmiben még sohasem volt része.

— juj, szaladjunk! — kiáltotta, amikor megpillantotta az ugrándozó kecskét. Aztán kacagva megiramodott feléje. — Fogjuk meg! Fogjuk meg!

A kecske eközben megállt, és feltartott fejjel panaszosan mekegett.

Béreiké megtorpant. Meredt szemmel figyelte a kecskét és csupa fül volt. Majd értetlenül az anyja hoz fordult:

— Anyuci, miért jajgat a kistehén?

Ezen mindnyájan jót mulattak. Palika még az Incit is megtáncoltatta örömében.

— Nem tehén ez, fiacskám, hanem kecske — Igazította ki az anyja mosolyogva. Ekkor szólt közbe az öreg Tejko:

— Pedig jól mondta a gyerek, nagyságos asszony. Mert csakugyan tehén az, proletártehén. — Mária és Elek elnevette magát, az öreg folytatta. — Valamikor kecske volt, ma tehén. Amióta nem lehet tehenet tartani, majd minden háznál van egy kecske.

— Gyerekkoromban még egy sem volt a faluban — vetette közbe Elek.

— Hát most már van. Nézd meg, hány legel a várdombon kipányvázva. Elszaporodott, mint a gomba. Kinek kell az a semmi, vizes tej, amit a városból lefölözés után visszahoznak! Inkább vesződnek a kecskével. Itt már úgy tisztelik a kecskét, mint Indiában a szent tehenet.

Azután Elek bemutatta neki a feleségét. Beszélgettek még egy darabig a szövetkezetről, politikáról, majd az öreg megemelte csajla kalapját, és jellegzetes, hosszú, lopakodó lépteivel elbaktatott. Ment a lányához ebédelni, mert már nem volt, aki főzzön neki.

— No, gyerkőcök — kiáltotta Elek, nagyot szippantva a tiszta levegőből —, ki szeretne fényképet?

— Én, én, én — harsogták a gyerekek, és visz- szatrappoltak az egykori vizesárokhoz, mely — a déli oldal szakadékos meredélyét kivéve — csaknem körbe futott az egész várromon.

Míg Elek előkészítette és beállította a fényképezőgépet, Mária felsorakoztatta a gyerekeket, úgy, hogy a hátteret a legelésző kecskék, bárányok, libák, a napfényben szikrázó falu és a mögötte nyújtózkodó hegy alkotta. Bertikét Incivel az ölében középre ültette, ő maga pedig mögéjük térdepelt, és hosszú fehér karjával átölelte őket.

— Figyelem! Mosoly! — kiáltotta Elek, és az Exacta elkattant. „Falusi özvegy a gyermekeivel“ — ezt a címet adta később a fényképnek. Azután még készített néhány felvételt külön a feleségéről és a kisfiáról, háttérben az égbe meredő vaskos várfalakkal, a gyerekekről, más-más beállításban, a kél hegy között kígyózó faluról és egy „légifelvé- telt“ a magas kőfallal körülvett árkádos házról, amelyben született.

Eiek szeretett hazajárni a szülői házba, noha szülei csak mérnökké avatása napján engesztelőd- tek ki. Sokáig gyűlölték a feleségét, amiért olyan hamar, még másodikos korában „elcsavarta“ a fiúk fejét. „Szoknyabolond lettél! Sohasem lesz belőled ember, fiami“ — mondogatta neki az apja. De most, teljesült egyetlen atyai álma, hogy a fia lett a falu első vegyészmérnöke, nemcsak hogy megbocsátott Máriának, akit eddig be sem engedett a házába, hanem még meg is szerette.

Azután felkapaszkodtak a várhegy legtetejére, a villámsújtotta, máladozó falak közé. Mindenféle kőtörmelék, porladozó sziklaszílánkok. A mintegy tíz-tizenöt méteres platócska egykor a belső pályaudvar volt. Közepén ott állt a várkút, amely most már víz nékül tátongott, s csupán alig tíz méter mély volt.

— Gyerekek, ne menjetek túl közel a kúthoz! — óvta őket Mária.

— Ha bele esek, bent leszek — jelentette ki Palika, megvonva a vállát. — Én már úgyis voltam ennek a kútnak a fenekén. Ha kell, most is leniászom.

— Csak ne mássz le! — szólt rá Elek, felemelve a hangját. — Inkább mondd el Mária néninek, amit tudsz róla.

— Hát... — kezdte kissé meglepődve az alig tízéves fiú — az öregek úgy mesélik, hogy ez a kút valamikor olyan mély volt, hogy nem lehetett látni az alját. És a víz egyszinten állt benne a Karcsa vizével. — A kezét keleti irányba lendítette, ahol mintegy két kilométernyire egy holt folyóágra emlékeztető tó csillogott. — Egyszer az egyik várúr, mivel kételkedett benne, hogy a kutat valóban föld alatti csatorna köti össze a tóval, elhatározta, hogy addig nem nyugszik, amíg végére nem jár a dolognak. Hozatott két fehér kacsát, befestette a szárnyukat, gyűrűt veretett a lábukra és egy nagy kosárban leeresztette a kútba. Két emberét pedig kiküldte a tóhoz, hogy ha megjelenik a két piros szárnyú kacsa a vízen, azonnal jelentsék neki. A várúr haragos ember volt, így a két udvaronc nagyon félt: mi lesz, ha nem találjak meg a kacsákat. De két nap múlva csakugyan megjelent a két piros szárnyú kacsa a tavon. Ennyi.

Palika elhallgatott és lesütötte a szemét.

— Okos fiú vagy — mondta fuvola hangján elragadtatva Mária. — Kitől tudsz ilyesmit?

— Elektől — hangzott a szemérmes szűkszavú válasz.

— És még mást is tudsz?

— Még azt, hogy a várdomb alatt mindenféle üregek meg alagutak vannak. Él a Hecskén egy nagyon öreg bácsi. Már százkét éves. Salamon Istvánnak hívják. Ez a bácsi mondta egyszer, amikor apuval nála voltunk, hogy a vár alatt három titkos alagút van. Az egyik a királyhelineci Csonkavárba, a másik a bodrogszerdahelyi kastélyba, a harmadik meg egészen a sárospataki várba vezet Egyszer el is mentünk apuval Sárospatakra. Igen szerettem volna már látni azt a várat, de leginkább az alagutat. Meg is kérdeztük attól az embertől, aki ott felügyel, hogy hol van a szája az idevezető alagútnak, de azt felelte, hogy ő nem tud semmilyen alagútról. Hogy csakugyan három földalatti folyosó is van-e a hegy alatt, azt nem tudni. De egy van, az biztos, mert Mikivel már jártunk benne.

— Mikor? — kérdezte Elek.

— Tavasszal. A víz kimosta azt a helyet és beleesett egy bárány. Csak a feje és a két mellső lába látszott ki a földből, és keservesen bégetett. Éppen nagyszünetünk volt. Délután kibontottuk a lyukat, és zseblámpával bemásztunk. Egyik irányban sem láttunk el a végére. Vagy ötven métert mentünk, lassacskán tapogatózva a sötétben, de aztán gyorsan kirohantunk, mert a többiek ordítozva, félelmetesen visszhangzott. Még most is ott tátong az a lyuk. Az igazgató léckorláttal körülvétette.

— Hol van? — érdeklődött Mária.

— Ott ni, az iskola sarkánál — bökött a több százéves kastély felé a fiú.

— Lefelé menet megnézzük.

— Másnap — folytatta nekibátorodva, de fegyelmezetten Palika, mintha a tanítónője előtt állna történelemórán, — elmentünk Mikivel Salamon bácsihoz, és megmondtuk neki, hogy rábukkantunk az alagútra. Akkor mesélte el ezt a történetet. Amikor a Latorca mentén a kurucok másodszor megütköztek a labancokkal, a kurucok serege több részre szakadt. Nem volt elég lovuk meg fegyverük.

A fővezér, II. Rákóczi Ferenc az egyik lovascsapattal ide menekült a túlerőben lévő labancok elől. De a labancok ezt megneszelték, és körülfogták a várat. Rákóczi ekkor álruhába öltözött, megfordította lova lábán a patkót és a titkos alagúton a sárospataki várba ment, hogy egyesítse a Sárospatak környékén portyázó kuruc csapatokat.

Azután még Miki is elmondott egy-egy történetet Mátyás királyról, meg az oinpódi zsidó kocsmáros- ról, aki éjszaka le akarta szúrni az álruhás királyt, az Akasztódombról és a szomotori kétszázéves fűzfáról, amelynek olyan vastag volt a törzse, hogy sok éven át egy öreg cigányasszony lakott benne. Mária nagy gyönyörűséggel hallgatta az okos szemű, virgonc kis rokonok elbeszéléseit. Nem csupán azért, mert bölcsészethallgató lévén, ahol csak alkalma nyílt rá, igyekezett „felszippantani“ minden olyan történetet, anekdotát, amely valamiképpen kapcsolatban állt az irodalommal, hanem azért is, mert megmagyarázhatatlan vonzalmat érzett a gyerekek iránt. Jutalom fejében felmászott a két legénykével egy hatalmas kőtömbre és lefényké- pezkedett velük. Sőt ígéretet tett, hogy este majd beszél nekik a tatárjárásról, a törökökről, meg a két Zrínyi Miklósról.

A kőrengeteg mélyéről, a nyugati bástyafalak irányából egyszerre csak előbukkant Zsolti és Katinka. Mindketten puha, macskaléptekkel jöttek, sápadozva. Első pillantásra látszott rajtuk, hogy valami szerfölött felizgatta őket.

— Elek bátya — mondta lélekszakadva, suttogóra fogott hangon Zsolti —, gyere gyorsan! Amott ül a falon egy nagyfejű madár.

— Milyen színű? — kérdezte Elek.

— Szürke. Pontosan nem is tudom.

Elindultak. Furcsamód mindannyiukra átragadt

az izgalom. Észre sem vették, hogy szinte lélegzetvisszafojtva, lábujjhegyen osonnak.

— Ügy megrettentünk tőle, amikor megpillantottuk! — suttogta Katinka. — Olyan mérgesen nézett ránk.

— Vércse lesz vagy ölyv — mondta Elek. — De most már ne szóljon senki egy szót se, hogy el ne repüljön. Te csak, Zsolti, majd mutasd meg, hol van.

Az ég felé törő masszív bástyafal egy hasadéká- ba húzódva ült a madár. Hat, nyolc méter magasan. Moccanatlanul, összekuporodva. Sárgás színezetű, közepes nagyságú madár volt. Bagoly, állapította meg magában Elek, gyöngybagoly. De mit keres itt fényes nappal az éjszaka e rejtélyes rablólovagja? — suhant át az agyán. Valószínűleg ott van a fészke fölött, abban az ágyúlövedék ütötte lyukban. Elég kis testű. Bizonyára fiatal és a többi kiszorította a fészekből.

— Gyöngybagoly — súgta oda Máriának. — Láttál már ilyet?

— Most látok először.

— Akkor e tekintetben egyidős vagy Katinkával.

Mária rávillantotta zöldes fényű szemét. Tekintetében tettetett harag viliózott.

— Gyönyörű feje van — mondta aztán. — És milyen büszkén tartja! Akárcsak egy pompás hattyú.

A bagoly, mintha csak megsokallta volna a suttogást, körülforgatta szép fejét, majd rájuk szegezte ferdén ülő nagy értelmes szemeit, mintegy jelezvén, hogy ő a tökéletes csendet szereti. Ide egyébként is csak véletlenül vetődött. Az tévedés, hogy itt lakik ebben a kietlen szürke lyukban. Az ő tanyája, ha Simon atyának sejtelme sincs róla, a katolikus templom biztonságos öreg tornya. A torony sötét, poros és pókhálós gerenda zúgában érzi ő igazán otthon magát. Onnét indult el tegnap este, amikor már teljesen besötétedett, zsákmányszerző útjára. Könnyedén átsiklott a zsalu deszkái között, ráfeküdt a levegőre és nesztelenül szárnyalt a szunnyadozó háztetők fölött a szélesen elterülő szántóföldek és rétek felé. Egész éjszaka vadászott. Különben, hiába van olyan éles szeme, ő úgyszólván kizárólag hallás után vadászik. Alacsonyan surran a rétek fölött, s ha elcincogja magát a fűben a mezei egér, sorsa megpecsételődött. Pontosan „beméri“ s hirtelen lecsap rá. így fogott az éjjel is egy tucat mezeipockot, néhány cickányt és egy rongyos verebet. Csak hajnalban nem tudott hazamenni, mert üldözőbe vette egy hatalmas héja. Később pedig már ott mozogtak a zsalugáterek körül a kőművesek az állványon (mert manapság még vasárnap reggel sem nyughatnak ez emberek!), így hát kint rekedt. A kicsinyei pedig éheznek. Ö ugyanis nem fiókbagoly, — ó, mennyit tévednek ezzel az emberek! —, hanem egy népes bagolycsalád anyja.

— Elek, fényképezd le — súgta oda Palika nagybátyjának, szinte könyörgő arckifejezéssel. Ugyanez az óhaj remegett a többi gyerek tekintetében is, mely e pillanatban sóváran a fényképezőgépen függött.

Elek lassan továbbtekerte a filmet. Ám a bagoly a neszre ismét felfigyelt, s kissé előre nyújtotta a nyakát. Még egy darabig mozdulatlanul üldögélt, mint egy díszkoszlümös filmsztár a lencse előtt, mintha a csodálatért e felvétellel akarta volna megajándékozni a nézőit. Amikor elkattant a gép, meglebbentette széles szárnyait, s elfojtott, sziszegő bugyborékolásba torkolló nyögésre emlékeztető hangot hallatva, puhán elrúgta magát a falról.

Miki egy hosszúkás szörgombócot talált a fal tövében.

— Nézd, Elek, mi ez? — kérdezte cipője orrával odébbpöccintve a nedves szőrcsomót.

— Hadd lám. — Sokáig nézegette. Majd két fadarabkával szétszaggatta. A szőrgubancok között apró csontszilánkok, vékony állati gerincek, fogak, állkapcsok, és madárcsőrök voltak.

— Ez biztos egy patkánygyomor — vélte Zsolti.

— A patkány nem eszik egeret, se madarat — válaszolta Elek. — Ezt az a bagoly hagyta itt nektek, leckének, fejtsétek meg. Csakhogy ez kemény dió volna számotokra. Ez a bagoly köpet. — Hát a bagoly talán köpködni is szokott? — kérdezte kétkedő pillantással Palika.

— Ha megdobálod, bizony leköp. — A gyerekek kórusban nevettek. — Csak nem olyan piciket szokott köpni,' mint te, hanem ilyen nagyot. Szóval: a bagoly az elfogott zsákmányt megöli, s legtöbbször, szétmarcangolás nélkül, egészében nyeli le. Az egeret, vagy kisebb madarat, amit megevett, néhány óra alatt megemészti. Az emészthetetlen maradékot, a csontot meg a szőrt pedig, ami a gyomrában ilyen nyálkás gombóccá préselődik össze, nyomban ki is öklendezi.

— Hogy meg ne rontsa a gyomrát?

— Valószínűleg.

— Mária néni, tessék velünk játszani. Kint a bárány, bent a farkast — mondta Katinka, amikor már ismét lent voltak az egykori vársáncnál.

— Én? Kint a bárány, bent a farkast? — csapta össze a kezét Mária. — Jézusom, már tíz éve is van talán, hogy nem játszottam.

— Tessék játszani velünk — ragadta meg a kezét a kislány.

Körbe álltak. Katinka lett a bárány, Miki a farkas. Sokáig üldözte, de nem tudta megkaparintani. Amikor már-múr rávetette magát, a bárányka beugrott a körbe, neki pedig elvágták az útját.

— Én már nem játszom — jelentette ki unottan Miki, azzal végigdőlt a gyepen, kinyújtózkodott, és üsszefonva karját a feje fölött, elkezdett hengeredül lefelé a lejtőn. A libák gágogva rebbentek szét az útjából.

A nap az ég közepén állt, s áttetsző sárgás fátylat vont a mélykék júliusi égre.

— Elek, gyertek ebédelni... delni... élni... niii.. .1 visszhangzott a sima várfalakon a nővére hangja.

Eleknek úgy rémlett, mintha a hang valahonnét nagyon messziről jönne, s mintha ugyanazt a kiáltást egyszer már hallotta volna.

— ... delni .... delni.... delni ... i-i-i-i... — verődött vissza a hang az idő egyre távolabb csúszó falairól. Sokáig töprengett rajta, honnét érkezik a távoli hang. Csak amikor a hang fokozatosan felerősödött, s egy Ideig harsogva zengett a fülében, értette meg, hogy a szomorúan reszkető visszhang az első vakáció hangja.

KÖVESQI JÁNOS: