Új Szó, 1972. április (25. évfolyam, 78-101. szám)
1972-04-16 / 15. szám, Vasárnapi Új Szó
LEONARDO PA VINCI SZÜLETÉSÉNEK 520. ÉVFORDULÓJÁRA Falfestmény a szénraktárban Az itáliai Vinciben 1452. április 15- én egy Caterina nevű szegény parasztlány világra hozta a jegyzői családból származó Ser Piero természetes fiát, aki a keresztségben a Leonardo nevet kapta. A Párkák aranyszálat fűztek rokkájukba, hogy a legnemesebb, legcsillogóbb anyagból szőjjék az új életre eszmélt ember sorsát. A tájat átölelte a tavaszi csend és csak a pattanó rügyek halk neszezése köszöntötte az érkezőt — Leonardo da Vincit, az emberiség egyik legnagyobb lángelméjét. A reneszánsz stílusárama az évszázadoknak felismerések és tisztuló eszmék által egyre szélesebbre tágított medrében nőtt pompás és sodró erejű folyammá. A forrást a XIII. században kell keresni, amikor Cimabue és Arnolfo di Cambio ösztönösen villanni látták a jövőt és a Pisanók az antik szépségtől elbűvölten oldották fel nem egy esetben a skolasztika hűvös merevségét. A trecentóban Giotto alakított ki újfajta ritmust a figurák és a térformáló elemek kapcsolatából és vált ez által újra, szebbre, jobbra törő reneszánsz ember közvetlen elődjévé. De a reneszánsz nemcsak a művészet fejlődésének egy szakaszát jelenti, hanem Európa társadalmi, gazdasági és kulturális életének megújulását, az újkori polgári fejlődés nyitányát is. Az ember felfedezte önmagát, a ka- tedrálisok ködös, tompa homályából kilépett a ragyogó tavaszba, letépte magáról az egyházi dogmák önsanyargató szöges övét, szeme beitta a virágok színes szépségét, a nők derekának vágyakat ébresztő hullámzását. EBBEN a korban — amit joggal nevezhetünk az emberi fejlődéstörténet mámorítóan gazdag tavaszának — született Leonardo da Vinci. Verrocchio műhelyében tanult és az utókor már a pályakezdés jellegzetesen egyéni és páratlan alkotásaiként tartja számon a firenzei Uffizi Krisztus keresztelése képének egyik angyalát és a háttér tájképét. 1478-ban kezdett önállóan dolgozni és ekkor készült az Angyali üdvözlet, a Madonna, a Női arckép, amelyeken még érezni a Verrocchio-műhely hatását, de a királyok imádása tábláján már szinte teljes művészi fegyverzetben áll előttünk az utolérhetetlen és páratlan, a vívódó, vergődő, türelmetlenül és lázasan kutató Mester. Amikor Lodovico Sforza milánói udvarába került, szobrokat mintázott, de a milánói korszak legynagyszerűbb alkotásai a festmények. A Sziklás Madonna lágy víziószerűsége, a Hermeli- nes nő és végül a Mester életművének egyik legcsodálatosabb alkotása: Leonardo da Vinci: Önarckép a Convento di Sta Maria delle Grazie refekloriumának Utolsó vacsora című falképe. Nem méltathatjuk egy alkotó életművét, ha nem ismerjük korának társadalmi hullámverését és művészetfelfogását. A reneszánsz gondolkodói között megtaláljuk Galileit és Bacont, Nicolaus Cusanust és Pomponazzit, akik a kettős igazság elméletének segítségével megalapozták azt, hogy az emberi észnek joga van az egyház és az egyházi dogmatika tekintélyétől független önálló kutatáshoz. Ebben a korban jelentek meg az első szocialista utópiák is, tükrözve a paraszti tömegeknek és a városi szegényeknek a tiltakozását, akik fellázadtak, s akiknek lázadása (mint Németországban) parasztháborúkba nőtt át. A kor a kiélezett osztályharc korszaka volt: a születőben levő polgárság ekkor intézte első támadásait a feudalizmus ellen és ekkor került sor az „előpro- letariátus“, vagyis a városi szegénység első megmozdulásaira. Leonardo da Vinci életében a kor harcoktól és felfedezésektől feszült. Angliában tombolt a piros és a fehér rózsa harca, a portugálok átlépték az Egyenlítőt, a pápa újjászervezte az inkvizíciót, Kolumbus felfedezte Amerikát ... A reneszánsz művészetfelfogására jellemző, hogy a festészetben egymás mellett éltek a régi és az új témák, típusok és a hagyományos keretek között következett be a képzőművészet elvilágiasodása. A festészet formanyelvében olyan századokra kihaló felfedezések születtek, mint a reális ábrázolás alapjául szolgáló perspektíva kidolgozása és a plasztikus fény- és színkezelés. Mindezt figyelembe véve azt mondhatjuk, hogy a reneszánsz művészetfelfogását Leonardo da Vinci Utolsó vacsorája képviseli a legtökéletesebben. Az alkotó megőrizte a firenzei hagyományokat, de a tárgyilagos előadás helyett forrongó, nyugtalan pillanatot teremtett, az alakok nem mozdulatlan kellékek, hanem riadtan ösz- szehajló csoportok, az arcokról rémület, bizonytalanság, a jövőtől való félelem látszik, csak a Krisztus-fej bölcs, nyugodt és fenséges, mintha mindent tudna és mindent megértene. Hol van már a Királyok imádása lágy tónusa, életnyitó optimizmusa? A csecsemő emberré nőtt, kimondta, amit ki kellett mondani és szembenéz a sorssal. Aki előtt az élet kezdetén királyok hódoltak, koldússzegény és ijedt halászok körében fogyasztja el utolsó vacsoráját. KORTÁRSAM! Ne keresd a falképet — csak romokat találsz. Előbb ajtót vágtak a falba, majd bevonultak a Korzikai csapatai és — szénraktárnak használták a refektoriumot. A fegyver és a művészet soha nem érthetik meg egymást, mert — cum principia negante non est disputandum — azzal, aki az alapelvet tagadja, nem lehet vitatkozni. Márpedig a művészet alapelve: a béke! Ha a jelen embere előtt említjük a Mestert, azonnal a párizsi Louvre- ban őrzött alkotásra gondol, a csodálatos mosolyú női arcra. Az alkotót a modell lelke érdekelte és nem a külső hasonlatosság. A késői utódot lenyűgözi a tetetés nélküli báj, a szem és az ajkak mosolyának harmóniája, az ölben nyugtatott két párnás, telt kéz ihlető, nyugodt szépsége, a háttér és az égbolt szín- értéke. Három évig festette ezt a képet Leonardo da Vinci és nem Firenzében fejezte be, hanem magával vitte Franciaországba, ahol még tovább dolgozott rajta. De Ser Piero természetes fia nemcsak festő és szobrász volt, hanem költő, zenész, fizikus és matematikus, hidrotechnikus és csillagász is. Foglalkozott az anatómiával és vázlatkönyveit egyes orvosi fakultások még ma is szemléltető eszközként használják fel, figyelte a madarak repülését és repülőgépet szerkesztett, 1506-ban Milánóban építészeti terveket készített, Cesare Borgia szolgálatában erődítési múnkák felügyeletét látta el, városok védelmi rendszerét tervezte és különböző mérnöki feladatokat oldott meg. Valóban párját ritkító lángész, igazi „uomo universale“ — „egyetemes ember“ volt, akiben a legtökéletesebben egyesült a test és a szellem harmóniája. Ránk maradt képeinek száma igen csekély, de ezek hatása rendkívüli volt, mert a képfestésnek minden fontos elemét „a maga harmonikus leikéhez alakította, kezdve a kompozíción el egészen a megdolgozás utolsó finomságáig“ (Lyka K.J. Tudós volt? Nem! Művész volt, de — egyetemes ember, reneszánsz művész, aki mindent érteni és tudni akart, mert — saját szavai szerint — „A festő, aki csak a szeme és ábrázolóképessége révén, de szellemének segítsége nélkül dolgozik, olyan, mint a tükör, amely mindent, amit elé állítanak, visszatükröz, de nem tudja, mi is az“. MÉG láthatta Raffaello Sixtusi Madonnáját, Michelangelo Mózesét, még élt, amikor Luther kihirdette 95 tézisét, aztán 1519. május 2-án — abban az évben, amikor Magelhaes elindult világkörüli útjára, a reneszánsz legnagyobb fia örökre lehunyta a szemét. A tájat átölelte a tavaszi csend és csak a pattanó rügyek halk neszezése köszöntötte a távozót, akinek elhomályosuló szemei előtt talán még egyszer felcsillant Gioconda meséket rejtő mosolya. PÉTERFI GYULA FECSÓ PÁL VERSEI EMLÉKEK TERHE Még a pusztulás emlékeit vonszolom izmaimban, kínhalál rezzenései gyilkolnak, s az olthatatlan szomjúságtól cserepes lesz a szám, repülni kéne, mint ezüst havon táltossal vontatott fürge szán, föl a csillagok fölé, mint a rakéta vagy az űrhajó, bolygóneonok csókolta fénytől elmerengni volna jó, hálót szaggatni, mit a múlt szögesdróttal vont körénk, kurjantani józan részegséggel holt emlékek örök sírkövén. Néha úgy érzem, erős vagyok, megolvadtak a múlt börtönrácsai, gyilkos vasból eke s okos gép lett, mert sokat kell még itt szántani, termőfölddé rúgom a parlagot, tíz körmömmel vájom az ugart, majd megdöbbenek; holtnak hitt gépfegyver csöve gyilkos gúnnyal rám ugat. Elfásulok, majd újra kezdem, öltöznöm kell s ez oly nehéz, levetni emlékeim terhét s mint ki bátran szembenéz önmagával, oly bátran hívni a jövőt, emberséget hoztunk embertelen korból, s hitünk az égből az örök földre nőtt. MÉRLEGEN Sose kiáltottam, sose kurjantottam, nem éreztem erőt soha a torkomban, eldadogtam százszor fájdalmát a szívnek, nem leltem rejthelyét csodatevő fűnek, nem leltem orvosát szívem bú-bajának, talaját kerestem egy vándorló fának, ízét és zamatát, értelmét a szónak, egy pici biztatást jó útravalónak, kutattam az embert, magam elvesztettem, borral locsolgattam félrecsúszott kedvem, TANYA Nyomom a pedált, itt nics villamos, az autóbusz más vidékre hord, itt csak sár van, föld és emberek, napsugár, eső, gondgomba rengeteg, rádió, mely csak este szól, hangokat szórva a tető alól, imitt-amott, mint fázó verebek, egy-egy tv-antenna a szélben megremeg, gumicsizma tanítani vágytam, gyermektől tanultam, ezer pofont kaptam, amíg felocsúdtam. Rímbe kovácsoltam vágyam és reményem, félrevágott a sors, de ezt is túléltem; maradtam magamnak, bimbósodó vágynak, hej, most errefelé kemény fagyok járnak, fagyok acsarkodnak, testvér tőre szabdal, hátrányban maradtam egy szép viadallal, s előnyben ... ki tudja, lesz-e még előnyöm, vagy virágzás nélkül érkezik meg őszöm. hervatag virág, lánctalpas fölé kúszik a fűzfaág, csillogó tócsa, felhőtükör, fojtott vágy, mely az égre tör, kérges tenyér és dundi kenyerek, űrhajóst játszó fürge gyerekek, vonuló felhők, egy kis temető s a világ után baktató idő.
