Új Szó, 1972. április (25. évfolyam, 78-101. szám)
1972-04-16 / 15. szám, Vasárnapi Új Szó
Ott ült a kanális partján, s nézte ti víz nyugodt tükrét. A töltés déli oldalán néhány sárga virág bújt elő az elszáradt giz-gaz alól korai didergéssel. A levegőben ideges bíbicek röpködtek, fülsértőn kiáltozva. Néha a szél is neki-nekiszaladt a közeli erdő fáinak, de nyomban bele is fá- ívidt a buzgólkodásba, s elpihent. A férfi nézte a vizet, s arra gondolt, hogy már feljöhettek a csukák, igaz, még korai egy kicsit, de az idő szép, s ilyenkor nem a naptárhoz kell igazodni. Volt úgy, hogy így március elején ez a kanális — s a többi Is — be volt fagyva, most viszont a töltés oldalán már előbújtak a virágok, s odébb a fűzek is kihányták barkájukat. S ha ez így igaz, márpedig így igaz, akkor a csukák is érzik ezt és feljöttek. Na, majd meglátjuk, zárta le a gondolatot magában, meglátjuk, feljöttek-e a csukák. Ha tehette, minden tavasszal eljött Ide a csukák vonulása idején, s mindig megtelt izgalommal, testét átjárta valami jóleső feszültség, s ha az egésznapos csavargástól hullafáradt Is volt, nem állt meg, nem hagyta abba. Ment a csatornák mentén, fejét « víz felé fordította, s figyelte a víz mélyét, a hínár libegését, s a part közelében mozdulatlanul napozó csukákat. Most azonban nem érezte a korábbi évek izgalmát, feszültségét. Fáradtabb volt, levertebb, s a hajnali ébredés és a kóborlás sem frissítette fel úgy, mint máskor. Persze a magyarázat kézenfekvő. Máskor nem egyedül jött, máskor mindig ketten voltak. Most csak a gondolatait cipelte magával hajnaltól késő estig, s a gondolatok nehezebbek minden más te- hernél. A gondolatokat az ember nem dobhatja le a válláról, mint a teli zsákot, a gondolatoknak nem lehet megparancsolni. hogy tűnjenek el. A gondolatok mindig jelen vannak. Éjszaka, hajnalban, a falak zárt négyszögei között, az utcán, s így ilyenkor is, mikor a tavaszi nap kicsalja a töltés oldalából az első sárga virágokat. Valamikor régen, még kölyök korában, apjával járt itt először, az öreg ornitológussal, aki szeretett volna legalább egy aprócska madarat felfedezni ezen a tájon, amelynek vonulását még senki sein figyelte meg előtte. De az öreg madarásznak nem volt szerencséje. Úgy halt meg egy késő őszi napon, hogy a madarak észre se vették. S talán az emberek se. Az emberi életek vonulásában az ő mozgása semmi újat nem hozott. Emlékét az a néhány ezer madár őrzi < sak, amelyeket felgyűrűzött. Ha azóta el nem pusztultak azok is. Apjával rendszerint az erdő melletti kis tanyán szálltak meg, a mogorva Jónásnál. Az öreg Jónás hallgatag nagybajuszú ember volt. A csukák vonulására ő hívta fel a figyelmét, s arra Is ő tanította meg, hogy ho- gvan kell hurokkal kihalászni a pihenő csukákat. Az öreg Jónás is meghalt már, a tanya a fiáé lett, de ő csak akkor jön ki ide, ha a szőlőben akad munkája. így bármikor érkezett, mindig volt szállása. A fiatalabb Jónás még örült is, ha valaki kiszellőztette a szobákat Tavaly nem volt itt, egy év kieseit, de most újra eljött, hogy bejárja az erdőket, a nádas, lapos ősvilágot, a dzsungelt, ahogy az öreg Jónás nevezte. Pihenni szeretett volna, elfelejteni az utolsó két évet, valahogy túljutni mindenen, minden belső kínon, gyötrődésen, értelmetlenségen. Értelmével már túl is volt mindenen, de az emberben van valami, ami mélyebben fészkel az értelem józanságánál; az ember józansága ellenére Is magában hordja az emlékeit, a mozdulatok folyamatosan kötődnek egymáshoz, elválaszthatatlanok, s valahol belül minden összefonódik, mint a drótkötél acélszálai, elszakíthatatla- nul. S itt ez a lápos, nádas, erdős ősvl- lág minden talpalatnyi darabja őriz valamit, a boldogság egy-egy percét, örömöt, élményt; közös örömöt, közös élményt, vagy a magános kóborlások emlékét, amikor mindig tudta, hogy az egyedüllét csak órákra szól, amikor volt hova és volt miért menni. Más volt akkor a csukák vonulása, más volt a hajnali ébredés, mikor őzbakkra, vaddisznóra indult. Mindez volt, s mindez már nincs. Csak a táj maradt meg érintetlenül, a borókás, ahol az őzek pihennek, s ahol a fácánok szállnak alkonyaikor hangos kiabálással a sűrű fakoronák közé. S itt ezek a kanálisok, amelyek ezüst szalagként szelik át és át az egész vidéket le a Dunáig. Ide szállnak a vadkacsák inni, s ide jönnek fel a Dunából tavasszal a csukák. Felállt, a puskát a vállára akasztotta, s elindult a híd felé. Korán volt még, a nap alacsonyan állt, meg kellett várnia, hogy feljebb emelkedjen, mert így sugarai még nem érték jó szögben a vizet, s a part széle árnyékot vetett. Az árnyékban pedig nincs szem, amely a pihenő csukát felfedezte volna. Átment a hídon. A híd mellett szalmakazal állt. Téglalap alakú összepréselt szalmabálákból építették a nyáron. A szél az egyik oldalát ledöntötte, a szalmabálák szanaszéjjel hevertek. Letette a puskát, s egy bálát lecipelt a töltés mellé. A bálától számítva kimért száz lépést, két botra egy félbehajtott újságpapírt erősített, s visszament a puskához. A puskát a szalmabálára fektette, s lehasalt mögéje. Hátrahúzta a závárt, majd előre tolta és lefordította. Megcélozta a kifeszített újságpapírt és elhúzta a ravaszt. A golyó a papír jobb szélétől mintegy fél métere vágódott be a töltés oldalába. Ojra töltött, célzott, s újra lőtt. A golyó most is ugyanott csapódott be, mint az előbb. A magasság jó, állapította meg, majd igazított a távcső rögzítőcsavarján. Most már közelebb csapódott be a golyó. Ojra állított a távcsövön, s újra lőtt. Jó kis parádét csapok, gondolta, felállt és odaballagott a kifeszített újságpapírhoz. A papíron két lyuk volt. Az egyik egészen a jobb oldalon, a másik a közepe táján. Visz- szament a szalmabálához, s még négy golyót eresztett az újságpapírba. Mind a négy golyó a papír közepét verte át egy tenyérnyi körben. Állt a papír felett, s nézte a golyóverte lyukakat. Egész elviselhető, állapította meg magában, majd zsebéből gyufát vett elő, lehajolt és meggyújtotta a papír alsó szálét. Megvárta, hogy a papír elégjen, s mikor a feketére égett újság szétesett, visszament a szalmabálához, ráült és elszívott egy cigarettát. Nagy csend volt körülötte, már a bíbicek se kiabáltak, s a szél is végleg elpihent. A nap elé néha tenyérnyi felhő úszott, de árnyékot alig vetett. A férfi újra a csukákra gondolt. A tavaszi vonulásukra. Miféle erő hajtja őket ide, s miféle erő hajt bennünket is mindig más és más utakra? Miért találkozunk, s miért válunk el, miért van a találkozás öröme, s az elválás fájdalma? S vajon mindenki ugyanezt érzi, ugyanezt éli át? A csukáknak nincsenek emlékeik, mégis minden tavasszal elindulnak emlékek nélkül, s emlékek nélkül mennek el. Csak az ember őrzi meg az emlékeit, mindent, jót, rosszat, s cipeli magával, mint csiga a házát, vagy mint teknős a páncélját, azzal a különbséggel, hogy az embert az emlékei nem védik, hanem kiszolgáltatják a világ kénye-kedvére. Az emlékek nem kemény páncélból valók, az emlékek, mint a porcelánváza, törékenyek. Zsebéből kést vett elő, s a kanálisparton álló fűzfához ment. A puskát a földre fektette, kiválasztott egy hosszú fűzfavesszőt, meghajlította, s a kés élét rászorította a meghajlított részre. A vessző pattant egyet, s leha- sadt a törzsről. A végét a késsel lekerekítette, majd a vastagabb felétől előrehaladva lebotolta az ágat. Vagy negyed óráig bíbelődött a fűzfavesz- szővel, simára tisztította, hajtogatta, azt próbálva, mit, mennyit bír el. Mikor minden tekintetben jónak találta, a puska mellé fektette a földre. Zubbonya felső zsebéből karikába hajtott vékony rézdrótot szedett elő, szétbontotta, s egy félméteres darabot letört belőle. A drót végét visszahajtotta, kis kampót formált belőle, s a fennmaradt részt ráhajtogatta a hosszabbik szárra. Kis karika keletkezett így, amelyen a drót hosszabb végét áthúzta. Az áthúzott drótot ki kerekítette, s így mintegy tiz centi átmérőjű hurkot nyert. Felemelte a földről a letisztított fűzfabotot, s a hurkot szorosan ráerősítette a vékonyabbik végére. Közvetlenül a hurok felett a drótot elhajlította, hogy a drót végén lévő karika ne mozdulhasson el. Az öreg Jónás is mindig így készítette elő a hurkot a csukák vonulása idején, azzal a különbséggel, hogy az öreg képes volt egy órát is elpiszmogni vele, közben mindenfélét mesélt az erdőről, a variak szokásairól, meg arról, hogy hogyan kell a napozó csukára ráhúzni a hurkot. De előbb mindig megjegyezte, hogy nem ez a fő dolog. A csukát meglátni a víz szélében, az az igazi tudomány. Ahogy elkészült a hurokkal, megnézte a nap állását. Már jó magasra kapaszkodott, sugarai élesebb szögijén érték a kanálist, s a part széle nem vetett árnyékot a vízre. Ha a csukák feljöttek, akkur már biztosan talál néhányat belőlük. A puskát átvetette a vállán, úgy, hogy a szíj került előre, így mind a két keze szabadon maradt. Ez fontos volt, mert ha a csukát ki akarta emelni a hurokkal, erősen meg kellett rántania a botot, s ehhez az egyik kéz ereje kevés volt. Viszont a hurkot egy kézzel kellett ráhúzni a pihenő csukára, óvatosan, a fejétől, s csak akkor volt szabad megrántani, amikor a hurok túljutott a kopoltyúkon, pontosabban, amikor a kopoltyúk és a hátuszony közé. ért. így egy erős rántással a csuka kirepült a partra. A nap sugarai jobbról estek a vízre, ezért átment a kanális jobb partjára. A másik oldalon a fény megtört, s a fénytörésben a csukák nyugodtan pihenhettek. leereszkedett egészen a víz széléig, a botot, végén a hurokkal, jobb kezében tartotta, s lassan elindult a parton. A víz tetején növényi maradványok úsztak, néhol egy egy kiálló sás felfogta a hordalékot, s ezeken a helyeken hiába meresztgette a szemét, semmit se látott. Tudta viszont, hogy a csukák ezeket a helyeket kedvelik. A tiszta, sekélyebb részeken egész halrajok cikáztak a vízben, de a halak olyan aprók voltak, hogy nem volt érdemes rájuk pazarolni az időt. Ahogy nézte a halrajokat, az jutott eszébe, hogy talán ezek miatt jönnek fel a csukák, vagy pontosabban ezek miatt is, mert a vonulás fő oka az ívás. Már vagy negyed órája ment a kanális mellett, de még egyetlen csukát sem látott. Lehet, gondolta, hogy még nem érkezett el az idejük, lehet, hogy még nem jöttek fel, de hát az se baj, végigjárom ezt a partot, az időmből lelik, van még két hosszú napom, két rettenetesen hosszú napom. Ment tovább és figyelte a vizet, a hínár lassú mozgását a víz láthatatlan áramlásában, és gondolkodott. Mindig eszéte jutott valami. Hol az öreg Jónás egy-egy mozdulata, egy- egy mondata, hol az apja. aki órákon át képes volt egyhelyben ülni, s távcsővel figyelni a madarak útját. S más is eszébe jutott, olyasmi, amit pedig szeretett volna kiverni a fejéből, de hiába volt minden igyekezete, nem sikerült. A ké|>ek makacsul visz- szatértek hozzá, néha a vízből emelkedtek ki, néha a nap elé szálló felhők idézték fel, vagy a part egy darabja, a kopott, szélverte nádas zize- gése, a fűzek, az erdő. Volt ebben a délelőttben valami különös, valami szokatlan, valami, amit még sohasem érzett. Pedig sokszor végigjárta ezeket a partokat a csukák vonulása idején. Csakhogy akkor még minden más volt. Nem kint, mert a vidék, a táj nem olyan, mint az ember, nehezebben változik, s a változás nyomait talán ha évtizedek múltán észreveszi a tekintet; bent, benne változott meg sok minden. Egyedül maradt, végzetesen és visz- szavonhatatlanul. Az egyik oldalon a halottak, a másikon pedig ... Hirtelen megállt. A kanális vizét menekülő kishalak borzolták fel. Olyan lett a víz színe, mintha hirtelen forrni kezdett volna. Vonulnak a csukák! Ez volt az első gondolata. Ahol a kishalak menekülnek, ott csuka rabol. Mégiscsak igaziam volt, gondolta, jó lesz alaposabban figyelni. Leért az első zsiliphez, körüljárta, mert tudta, hogy itt mindig akad egykét csuka. Nemsokára meg is pillantotta az elsőt. A víz szélében pihent, olyan volt mint egy vízbedobott bot. De kicsi volt, alig lehetett húsz centi hosszú. A zsilip túlsó oldalán aztán meglátta a másikat. Ez már szép állat volt, komoly, barnafejű ragadozó. Mozdulatlanul pihent egy buzogánytő mellett. Na, pajtás, gondolta a férfi, most elválik, melyikünk az ügyesebb. A botot felemelte, s balra fordította, hogy az árnyéka ne keresztezze azt a részt, ahol a csuka állt, majd óvatosan lemerítette a hurkot a víz alá, s megközelítette a csukát. A hurkot lassan áthúzta az állat fején, s mikor a drót túljutott a kopoltyúkon, hirtelen felrántotta a botot. A csuka, mint valami ezüst nyíl, emelkedett ki a vízből, s egy másodperc múlva már a parton vergődött. Dobálta magát, menekült volna vissza a vízbe, de a hurok nem engedte. Szép, nagy csuka volt, lehetett vagy háromkilós. A férfi lehajolt, leoldotta a csukáról a hurkot, majd a közeli fűzfáról letört egy ágat, s a csukát felfűzte rá. Ha az öreg Jónás élne és itt lenne, gondolta a férfi, akkor most tüzet raknánk, leülnénk és megsütnénk nyárson a csukát, mert az öreg szerint az első csuka megérdemli ezt a tiszteletet. Az apja pedig észre se vette volna. A csukák vonulása se érdekelte őt soha. Nemsokára újra felfedezett egy csukát, s azt is sikerült kiemelnie. Most nem gondolt semmire, csak a csukát látta, ahogy áll a part közelében, s minden idegszálával mozdulatait irányította, mintha ettől függött volna az élete. Csak mikor a második csuka is a parton volt már, akkor ötlött fel benne a gondolat, hogy kinek és miért is szedi ki ezeket a csukákat. Ösztöneiben még mindig ott voltak a többiek, a két-három év előtti megszokottság, hogy egy nem elég, mert többen vannak ... Le^ oldotta a csukáról a hurkot, s a csukát visszadobta a kanálisba. A csuka egy ideig bódultán körözött előtte a vízben, de aztán elsuhant, mint a ki^ lőtt nyílvessző. A férfi levette válláról a puskát, letette a földre, s melléült. A fűzfabotról leoldotta a hurkot, s a botot a víz szélében a földbe szúrta. Talán gyökeret ereszt, gondolta, s egyszer szép, erős fűzfa lesz belőle. Biztosan gyökeret ereszt, és kihajt. Jó lenne, gondolta, |ó lenne, ha az ember is ilyen könnyen gyökeret tudna ereszteni, jó lenne, ha úgy találna otthonra, mint egy ilyen fűzfavessző. A nap melegen sütött, csend volt körülötte, csend és mozdulatlanság. A föld Itta a nap sugarait, vonultak a csukák, s a kanális mélyén libegett a hínár lombja. Egyedül volt, teljesen egyedül, csak egy halott csuka feküdt mellette a száraz tavalyi fűben. rí ü S' i 10 co co CT) T— J o CA < 1— Z < N CO c :0 ■a O .v <u CD
