Új Szó, 1972. április (25. évfolyam, 78-101. szám)

1972-04-04 / 79. szám, kedd

ILLÉS BÉLA: Vég és kezdet A BRATISLAVAI FŐTÉR S zombat. Heggel nyolc óra. Nem akármilyen szombat van ma, hanem tavaszi, szabad szombat. Az ember ilyenkor dönthet: otthon ma­rad-e s elvégzi azokat a teen­dőit, amelyeket hétközben el­mulasztott, vagy tényleg sza­bad napot tart és ha más nem jut eszébe, hát legalább becsa- varogja a várost. Gyorsan Jelöltözik és gyalog indul el a város felé. Méghoz­zá azon a gyalogúton, amely a kertek között kanyarog. Ä ker­tekben már megkezdték a tava­szi munkákat s míg ballag a langyos napsütésben méhzüm- mögés és a sarjadó növények jó illata között, eszébe fut, hogy neki se ártana meg egy ilyen kert. A hídhoz ér, aztán gondol egyet és bemegy a ligetbe. Pe­tőfi Sándor szobra mellett ha­lad el, s eszébe jut, hogy né­hány héttel ezelőtt ícoszorúzták meg ezt a szobrot, ö a sok munkája miatt nem vehetett részt az ünnepségen. Kicsit sajnálkozik, de megvi­gasztalja a lába előtt zöldülő pázsit. A rügyek is kipattanlak már a fákon és a jázminbokro­kon. Kiér a Dunapartra. Érde­kes módon csak most veszt észre, hogy a vendéglő a kert­tel együtt, ahol valamikor tán­colt is, eltűnt. A vendéglőt nem sajnálja. Elég régen épült ah­hoz (még a monarchia idején), hogy lebonthassák. Legrövidebb az egyenes út — gondolja — azaz legjobb lenne most séta­hajóval bemenni a városba, épp csak annyi a hiba, hogy még nem közlekedik. Elindul hát az öreg híd felé. Ez itt a vidámpark. Gyere­kek kedvelt szórakozási helye. A levegőben vagy három méter­nyi magasságban egy-egy hosz- szú vasrúd végén játékrepülő­gép. Néhányszor már kedvem lett volna felülni rá, de mindig féltem, hogy elszédülök. Egy kicsit arrébb már működik a körhinta, amott a hullámvasút és zakatol a kisvonat. Az öreg hídra örek. Az első vaspilléren tábla hirdeti, hogy a hidat, amelyet a menekülő németek felrobbantottak, 1945- ben építették újjá. Ügy tudom, tíz évet szántak neki, holott már 1972-őt írunk és az öreg veterán még mindig tovább szolgál. Aki csaÉk nagyritkán jár gyalog a hídon, talán észre sem veszi, mennyir» remeg, reszket a súlyos motoros jár­művek terhe alatt. Persze az eltelt huszonhét év alatt már jónéhányszor javították ezt a hidat, hogy elbírja viselni a megnövekedett forgalmat. Körülnézek, látom, hogy a Duna-híd jobb oldalán már mű­ködik a teherkikötő s az egyik hosszú uszályon egy sereg vado­natúj személygépkocsi pompá­zik. Csehszlovák kocsik, vajon hova viszik őket? Ezt a modern hajóállomást, amely a Danubius hangzatos nevet kapta, néhány évvel ezelőtt valamelyút buda­pesti vállalat építette. Eszembe jut, hogy tavaly Itt kitűnő presszókávét ittam. Gyorsan fel is megyek az emeletre. Kedves hely ez a kávéház, nagyszerű kilátással a Dunára. S míg nézem a hullámzó vizet, szürcsölöm a kávét, a zenegép a legújabb slágereket ontja ma­gából. A természet csodákat művel. Alig néhány héttel ezelőtt még jégtáblák zajlottak ezen a ví­zen, a várost meg hő borította. Most meg már kajakozók, sportcsőnakok úsznak lefelé. Pirostrikós lányok és fiúk. Bi­zonyára valami versenyre ké­szülnek. Élvezik a friss víz hul­lámait, amely karcsú csónakjai­kat úgy dobálja, mint valami gumilabdát. Haja], ebben a pil­lanatban az egyik csónak fel­borul. A lány alig bír kiúszni alóla. Március vége, azt hiszem az ilyen korai fürdés még egy edzett versenyző számára sem lehet a legkellemesebb, örülhet, ha nem végzi tüdőgyulladással. Tovább indulok a parton. A padokon nyugdíjas nénik, baj­szos öregek sütkéreznek. Gye­rekkocsit toló csinos fiatalasz- szony halad el mellettem. Emitt virágágyak, az ember szinte ér­TAVASZ a fővárosban zt a fekete föld sóhajtozását, miközben szüli a füvet, a ren­geteg tulipánt, s a sok szebbnél szebb virágot. A fák alatt né­hány szerelmes pár. Hallgata­gon ülnek egymás mellett. Fiatalság: bolondság? Hirtelen azt veszem észre, hogy az új híd előtt állok. De hiszen ez már majdnem kész. Nem lesz ez akármilyen híd. A maga nemében páratlan a Du­nán. Aszimetrikus, függő acél­híd, egyetlen tartópillérrel. A pillér tetején kávéházzal. Ked­vem lenne átmenni rajta, de inkább megvárom a teherpró- bát, nehogy úgy járjak, mint ismént az a kajakozó lány. Köz­ben azt is megállapítom, az épí­tők igyekeztek összhangba hoz­ni a hidat a várral. A túloldali hatalmas Eifel-toronyszerü tar­tópillér legalábbis ezt bizonyít­ja. Harmonikusan illeszkedik a környezetbe. Az új híd elké­szülte után, úgy hallani, a Du­na jobb partján egy hatalmas lakótelep épül majd. Visszafelé jövet megbámulom a Dunapart nem is régi, mégis egy kissé már patinásnak ható eklektikus-stílusú épületeit. Ez volt a hajdani „palotasor", de a „paloták“ felét épp az új híd miatt lebontották. Nemrécj feje­ződött be a Koronázó templom restaurálása. A bearanyozott korona tündököl a tavaszi nap­fényben. Ez itt a Nemzett Galé­ria. Hirtelen kedvem kerekedik újra megcsodálni a képtárban őrzött remekműveket: A kapu sajnos valamilyen okból zárva. Viszont a Nemzeti Múzeumba, ami ugyancsak itt van egy lé­pésnyire, nem megyek be. Ott már voltam jónéhányszor a fiammal, s most nem tud ver­senyre kelni a tavasszal. Üjra itt vagyok az öreg híd­nál. Habozás nélkül indulnék át az úttesten, de aztán meg­torpanok, mert megpillantom a pirosat jelző „villanyrendőrt“. Egyébként ez a főváros legfor­galmasabb útelágazása. Csúcs- forgalom idején még a felnőt­teknek is gondot okoz az átke­lés. Elég sokáig tartott ugyan, de végre megjavították a belváros (Tóthpól Gyula felvétele) utcáit, már amennyire lehetett. Az utak eléggé szükek, szélesí­teni azokat nem igen lehet, de a csúszós macskaköveket vég­re felszedték, az utcák javaré­szét leaszfaltozták. Az új lakó­telepeken ez nem jelent problé­mát, azokat már széles utcák kai, sugárutakkal tervezik. A „villanyrendőr“ egy kicsit idegesít. Ügy vettem észre, sok kai inkább az autósoknak ked­vez, mint a gyalogosoknak. Elő­fordult már, tíz percig is vár­tam, hogy zöldet mutasson a lámpa, de még az úttest köze­pére se értem, máris pirosra váltott. Ilyenkor az emberek ijedten futásnak erednek. A Kazaöok-bisztró, alig két­éves múlttal büszkélkedhetik. Nagyszerű orosz nemzeti étele­ket adnak itt. Körülötte gondo­zott part, virágágyakkal, szö- kőkúttal, Bártfay híres Marína- szobrával. Csodálkozom, hogy szabad szombaton is ekkora a forga­lom a városban. Ha egy-egy vil­lamos megáll a KazaCok előtti megállón, valóságos autókara­ván sorakozik föl mögötte. Ez egyrészt azt mutatja, hogy nem­csak a főváros lakóinak a szá­ma kétszereződött meg a felsza­badulás óta, hanem az autók száma is szinte napról napra emelkedik. Itt egy belvárosi utca. Szinte minden épületben üzletet talá­lunk. Az utóbbi években áru­hiányra nem panaszkodhatunk. Az üzletek tele vannak szebb­nél szebb hazai- és külföldi áru­cikkekkel. A kirakatok elren­dezése ízléses, sokszor szelle­mes. Igen lényeges dolognak tartom, hogy ugyan mégcsak koratavasz van, de a zöldséges boltokban a déli gyümölcsök legkülönbözőbb fajtái: narancs, citrom, banán, de ami még en­nél is fontosabb, már a kü­lönféle korai zöldségfélék is megtalálhatók. Már hetek óta kaphatunk zöld paprikát, pa­radicsomot, uborkát. Fő­városunk lakót talán attól ilyen frissek, mozgékonyak, nem pa­naszkodhatnak vitaminhiányra. Sok arcú, érdekes város Bra­tislava. A város felszabadulása óta állandóan nagy ütemben épül. Egyre több iskolát, tudo­mányos kutatóintézetet, köz­épületet, üzemet, gyárat látok. Rohamosan épülnek az új lakó­telepek: Strkovec, Ostredky, Trávniky, Pošeň, Kútiky, Zálu- hy. Az ember alig győzi szá- montartani. S amire néhány év­vel ezelőtt móg elég sok volt a panasz, ma már az új lakótele­pek üzlethálózata is eléggé megfelelő. Rendelkeznek elég bölcsődével, óvodával, iskolá­val. Főleg az utóbbi négy év­ben, amióta újra főváros lett, fejlődik Bratislava ugrássze­rűen. Elfáradtam. A Palace-ban ebédelek. A szomszéd asztalnál németül beszélnek. Valószínű­leg osztrák turisták. A, város idegenforgalma igen nagy, kü­lönösen nyáron. Sok minden vonzza iide az embereket. A tör­ténelmi műemlékek éppúgy, akárcsak a város erdős, kissé romantikus környezete, vagy a messzeföldön híres szlovák konyha. És, hogy valóban olyan ' jó-e, mint a híre, most é'n is kipró­bálhatom, mivel nemcsak elfá­radtam, hanem meg is éheztem. DUDÁS TERÉZ Részlet a szerzőnek a felsza­badulásról irt pillanatképeiből, amelyek összefoglaló címe: Uj Esztendő. —— Február 4-én Budapestre köl­tözködtünk. A szerkesztőség és a kiadóhivatal, no, meg a ki­egészítő részek — összesen százegy ember. A szovjet főparancsnokság az előző év szeptemberében ma­gyar napilapot létesített. Ami­kor februárban Pestre költöz­ködtünk, Budán még németek voltak. Egyikünk sem hitte vol­na, hogy bárom esztendőt és három hónapot fogunk ott töl­teni. Nem szégyelljük ezt az időt. Ügy is mondhatnám, hogy büszkék vagyunk rá. Ennek a napilapnak különös sajátossága volt, hogy csak minden másnap vagy harmad­nap jelent meg. Decemberig. Ja­nuárban, februárban, amikor Budapestért folyt a harc, nem találta a helyét. De Budapest felszabadulása után egyszerre nagy szerepet játszott. Ami ak­kor Magyarországon szinte pél­dátlan volt, napi kilencvenezer, majd százezer, végül száztíz- ezer példányban fogyott el. Az újság, amely most már nem­csak névleg volt napilap, ha­nem tényleg is az volt, min­dennap megjelent. Garasin Ru­dolf kiadóhivatali főnöksége alatt Jugoszláviában és Romá­niában is nagyon elterjedt. Ga­rasin már a polgárháború ide­jén kitűnően verekedett, és most ismét megmutatta, hogyan kell a rábízott munkát elvégez­ni. Mint már mondottam, február 4-én költöztünk Pestre. Budát akkor nem láttuk, csak hallot­tuk: szakadatlan ágyúdörgés, gépfegyvertűz. Este kilenc-tíz óra körül a városparancsnok- ságtől megkaptuk a napi jelen­tést, éjjel három-négy között rádión Moszkva a szovjet la­pok számára adott információt. Ez sokkal részletesebb volt, mint a hivatalos jelentés. Két hadseregcsoport harcolt Budapesten, a 2. és 3. A 2., amely felszabadította Kelet-Ma- gyarországot, elfoglalta Pestet is. A 3., amely Jugoszlávián át­haladva északnak, felszabadí­totta Nyugat-Magyarországot, és harcolt Budáért. Kilenc na­pig voltunk Pesten, amíg ez a harc 13-án végképp eldőlt. Érdekes, amikor Buda elesett, nemcsak nem láttuk a harc megszűntét, de nem is hallot­tuk. Itt-ott még a német had­sereg leverése után Is folyt a harc, egy-egy házban, egy-egy utcasarkon. Moszkvából tudtuk meg, hogy a budapesti harc befejeződött. Amikor Budapest szabad lett, még mindig foglalkoztunk a lakosság élelmezésével is. Ügy, ahogyan mondottam: nem nagy sikerrel, de bizonyos eredmé­nyekkel. Most megkezdődött a rendszeres élelmezés, ami már nem a mi feladatunk volt. Mi­lyen szép volt, amikor Buda­pest utcáin krumplit vásárol­tak, és mindenki annyit, vagy majdnem annyit vehetétt, amennyire szüksége voltl Egypár apróság a Buda fel- szabadulása utáni napokból... Átmentem Budára, 15-én vagy 16-án, meglátogassam Ily- lyés Gyulát. Közel tizenegy esztendeje, hogy nem láttam. Most megüzentem egy motor­biciklis szerzsánnal, hogy más­nap tizenegy órakor ott leszeb nála. Nem tudtam, hogy Buda any- nyit szenvedett. Sok-sok ház romokban hevert. Holttesteket százával láttunk, ezrével is. Még vitték a foglyul ejtett né­meteket, azokat Is ezrével, sőt tízezrével. Voltak terek, ahol száz-száznegyven tönkrelőtt ágyú volt, és voltak olyan ké­pek, amelyekre nem vagyok hajlandó emlékezni. Másnap tizenegy órakor ott voltam Illyés Gyulánál. A há­za — villája — minden oldalon holtakkal körülvéve, s különös­képpen a ház mégis szabad volt. Ahogyan egymást átölelve tartottuk — nem tudom, má­sodpercekig vagy percekig tar­tott, és felesleges letagadni: mind a ketten sírtunk. Buda­pestet sirattuk. Hazafelé menet, szemben a Gellértheggyel még több romot láttam, mint idefelé, és még több holttestet. De egyre több élőt, egyre élőbbeket. Törtem a fejem, teljesítsem-e a hoz­zám intézett kérést, Illyés Gyu­la kérését, vagy sem. Teljesí­tettem. Egy jelentékeny magyar költőtársát meg kellett menteni az internálástól. Igazam volt-e vagy nem, mindenesetre teljesí­tettem a kérést, biztosítottam a költő szabadságát. Azután sok év múlva, 1956 késő őszén ezt mondotta nekem: — Azt hiszed, hogy hálás vagyok neked azért, mert in­terveniáltál értem? Nem va­gyok hálás, de szégyellem, hogy egy ilyen ember segített nekem. Még egy különös irodalmi kapcsolatot fedeztem fel. Azt mondtam: irodalmi. Talán he­lyesen. A második szovjet va­sútépítő dandár parancsnoksá­gán dolgozott Mikszáth Kálmán unokájának a férje. Különös dolgok történnek » háborúban és a békében is. Másnap, látogatásom utáni délután Illyés Gyula ott volt a New York-palotal lakáso­mon feleségével. Eleinte na­ponta csak tíz-tizenkét ember, de — hála a marsallnak — ké­sőbb húsz-harminc ember, már­cius végén már ötven-hatvan ember kapott nálam ebédet és vacsoracsomagot. Írók, művé­szek, újságírók jártak hozzám. Nem tudnám megmondani mindnek a nevét, de egyik­másikra emlékszem. Azért me­rem Illyés Gyulát említeni, mert ő többször nagy nyilvá­nosság előtt emlékezett rám. A kenyeret osztó magyar—szov­jet tisztre. Aztán — mivel nagyon hideg volt — fát is szállítottunk, és később bakancsokat szereztünk. Különös dolgokkal foglalkozik egy katona. Bizonyára vannak nagyon so­kan, akik többet és szebbet tudnak ezekről a napokról el­mesélni. Nekem nincs több mondanivalóm. —+— Az utcán plakát jelent meg. Egy magyar művész készítette a szovjet—magyar barátság je­gyében. Ék Sándor rajza. Gurkin őrnagy — akivel jog­gal elmondhatjuk, hogy a mar­sall segítségével nagyon-nagyon sok ember életét mentettük meg — azt mondotta: — Na, Béla, ne légy már gyerek. Nem kell azt szégyel* leni, ha örömünkben sírunk, 1965 JÁN KOSTRA: B r ci i i s ,1 a v a S tavasz 0, milyen tavasz volt! Nem feledhetjük soha már! Kertekbe gránát hullott s a távol visszazengett. Ibnlyaillat és füst szaga kerengett és akit sír takart, még az is talpra állt harmadnapra, midőn orosz beszédet hallott s boldogan látta, hogy bimbózó fák alatt előre zúdult a felmentő csapat s nyomán a lhld tavaszba hajlott. Virágok pelyhe szállt, íle korok méhéből rtég láng sziszegett, hasadozott a jég. Ágyúk lomha füstjéből játszi, kék madárdal zendiilt, mosolygó, tarka kép. 1972. IV. 4. (Fordította: Dénes György)

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents