Új Szó, 1972. április (25. évfolyam, 78-101. szám)

1972-04-04 / 79. szám, kedd

A MAGYAR NÉPKÖZTÁRSASÁG nagy nemzeti ünnepét, felszaba­dulásának 27. évfordulóját ünnepli ma. A magyar nép számára kü­lönleges jelentőségű ez a nap, újkori történelme nagy, sorsdöntő fordulópontja. Az új élet, a szocializmus építésének kezdete. Hu­szonhét évvel ezelőtt a diadalmasan előrenyomuló szovjet hadse­reg ezen a napon az utolsó náci katonát és bérenceit is kiűzte az országból, s a világ tudomást szerezhetett Magyaromatj felszaba­dításáról. * Az elmúlt 27 esztendő szinte minden napja történelem a ma­gyar nép életében. Az a fejlődés, mely a felszabadulást követő evekben Magyarországon végbement, bizonysága a szocializmus és a szabadságára ébredt nép legyőzhetetlen erejének. AZ ELMÚLT 27 ÉV mélyreható változásai az ország minden részé­ben nyomon követhetők. Az ünnep alkalmából mi a magyarországi KÉPES ÚJSÁG egyik riportjával az Alföldre kalauzoljuk el olva sóinkat. Az egykori zsombékos, mocsaras vidékre, ahol ma korsze rtí mezőgazdaságot találunk, s utolsó napjait éli a tanyavilág. A szembetűnő változások sorában az Alföld, és egykor legmosto- ifább vidéke a Nagykunság ma a változást, a fejlődést dicséri. Azt q fejlődést, melyet a 27 évvel ezelőtti ffi&ncényék indítottak el. Nagykunsága utazás A z Alföldnek, hazánk e sík vidékének kevés rajongó­fa van. Aki magasztalja, rend­szerint szülötte, s mikor vé­delmezi, többnyire Petőfit hív­ja segítségül, a költő csodála­tos hangulatú tájverseinek so­raival érvel. Ám Petőfi nemcsak költésze­tében dicsőítette a tengersík vi­déket. Megtörtént az is, hogy ellentmondást nem tűrő hangon utasította rendre a puszta becsmérlőit. Egy alkalommal — az Alföldön átutazva — a pos­takocsiban egy papot győzött meg a táj szépségéről, amúgy Petőfi módjára. Az incidensről ezt írta Kerényinek: „Szerető­met, és a franciákat és a túrós tésztát és a rónaságot fülem hallatára ne gyalázza senki“. Haj, pedig az a százhúsz év «lőtti Alföld minden bizonnyal rászolgált a tisztelendő atya méltatlankodására. A Karcag és Kisújszállás közötti Kara János gátjára tévedve, ez idő tájt ír­hatta egy elkeseredett utas a következő rigmust: „Négy fül látszik: az két lovunk, / Tollas süveg: az kocsisunk. / Emez káromkodva mondja: / Ez a Ka­pa János gátja! / Ennyit hal­ljunk, semmi többet, / A sár el­lepi fülünket.“ Abban az időben — olvasom 8gy krónikából — igen hasznos közlekedési eszköz volt a csó­nak, vagy miként az öreg ku­nok emlegetik: a hajó. A Kőrös felső vidékéről hozták ezeket a tölgyfából kivájt, kiégetett, négy-öt méter hosszú, nyolcvan •»-kilencven centiméter széles, súlyos alkotmányokat... Vizek járásakor a határba, meg a szomszédos helységekbe, de tá­volabbra is ezen mentek. „Ahol ma zöld akácok kö­zött apró tanyák fehérlenek — írja a tájról Győrffy István —, ott a kövér füvű legelő mező­kön címeres szarvú fehér mar­hák rázták a kolompot. Ahol a legelő szárazabb szikesbe csa­pott át, apró tippanos füvét julinyájak botorálták. Ahol a lábnyom vagy szekérút beleve­szett a haragoszöld rétbe, ott a konda bányászott...“ De nem nyújtott sokkal vi­gasztalóbb látványt az akkori falu vagy város sem. Egy régi karcagi jegyzőkönyv ilyen tájé­koztatót ad a múlt századi ud­var- és városképről: Bucsi Ist­ván a szomszédjára gyanako­dott, hogy „kamrájáról iehánt- ván a tapaszt, a nádat széjjel bizgatta, s ottan bémenvén, az ágasról egy oldal szalonnát le­akasztott, mely is egy kurtács- Jca kötélen lógott: Szabó János szolgalegény pedig egy másik Jegyzőkönyv szerint arról ta­núskodott, hogy „gazdája ökör­óljára Tóth Mihály rakta fel az iziket, a jászlat is megtapasz­totta, a fáját ő ''ózta be Bócsá- ról“. A mai utas villamosított vo­naton, vagy tükörsima betonon guruló gépkocsin érkezik a Nagykunság vidékére, ponto­sabban Karcagra, a jászkun ka­pitányok egykori székhelyére. S ha netán az említett irodalom­ból tájékozódott volna csupán a tájról és annak népéről, bizony kellemesen csalódik. A csónak, a mocsár, a címeres szarvú fe­hér gulya, a sárral tapasztott putri- és ökörjászol immár a múlté. De ha valamit mégis lát­ni szeretne belőle, be kell tér­nie a helybeli múzeumba, ahol Kovács István restaurátor nagy hozzáértéssel és szeretettel menti, konzerválja a régi Nagy­kunság megmaradt tárgyi emlé­keit. Kisújszállást elhagyva, a va- jasi és a hattyasi tanyák még valamelyest a múltat idézik. Ki­csinyek, vedlettek, szomorúak görbére nőtt fáik — akárcsak gémeskútjaik —, úgy tűnik, időtlenül őrzik a sivár vidéket. Ám tessék csak bekopogtatni bármelyik kis tanya ajtaján, nyomban kiderül: az időtlenség csupán csalóka látszat. A füstös konyha helyén gáztűzhely áll; a berendezés városias; a rádió tranzisztoros; búboskemence — a régi tanya szerves tartozéka — nincs; a mai tanyai család városi kenyeret eszik; gázsütő- beu süti a kolbászt meg a fo­nott kalácsot. Odébb pedig már tanyát se látni. Csak afféle tanyaközpon­tot, melyről rendre kiderül, hogy valamelyik termelőszövet­kezet üzemegysége; utcányi szolgálati házakkal, víztorony- nyal, acél- és betonszerkezetű istállóval. A város szélén az öreg teme­tővel átellenben — a gémesku- tak sora után — egy olyan kút következik, melynél gépkocsi­kat és motorkerékpárokat „itat­nak“. Mi is megitatjuk a Zsi­guli névre hallgató szürkét, s amíg kortyolva nyeli a benzint, megkérdem a kezelőtől: „hely­beliek is látogatják már ezt a kutat?“ „Természetesen — hangzik az önérzetes válasz —, hiszen leszálltak már a kunok a lóról“. Erről hamarosan magunk is meggyőződünk: a városba ve­zető úton a leeresztett vasúti sorompó előtt egy karaván autó kórusban tülkölve kér bebocsá­tást a vasúti baktertól. Az utas persze — noha jár­da már mindenütt van —, ma is megátkozza a vendégmarasz- taló fekete sarat. Átkozzuk mi is. De közben a főtér új eme­letes házaiban gyönyörködhe­tünk, s azt latolgatjuk: hon­nét, melyik szögből lehetne azokat a legelőnyösebben le­fényképezni. Hány emeletes is az a téglavörös erkélyes ház? Négy? Vagy öt? Előtte még ott állnak a régi épületek. Az egy­kori Karcag legrangosabb há­zai voltak ezek, de most az új mellett kopottaknak, szegénye­seknek tűnnek. Nagy részük le­bontásra kerül. A szövetkezeti áruháztól a piacig csupa mo­dern házsor épül, megszűnik a régi belváros, a korzó. Még né­hány év és csak a nagytemp­lom és a testes tanácsháza ma­rad Karcag közepéből. És a széle? Milyen ma a vá ros széle? Bizony már nem libalegelő. Van, aki azt állítja, fiatalabb, mint a közepe. Új házak gyűrű­je övezi a várost. Ezt a gyűrűt családi házak alkotják. Tulaj­donosaik egykori tanyai embe­rek. No, és a város szélén, a régi vásártér közelében áll Kar­cag legjelentősebb létesítmé­nye: a négyszáznegyven ágyas városi kórház. Bekukkantunk az egyik öreg utcába is. „Nem utca ez, ha­nem zug — igazit el bennünket egy őslakó. — Mégpedig a Má­nyi-zug. Csak mostanában hív­ják Madarasi útnak“. Mögöttünk a téglás járdán valami jármű közeledik. Talics­ka. Talán kukoricát visznek raj­ta a darálóba. Két nagyobbacs­ka fiú van vele: az egyik tolja, a másik a terhet tartja, ami nem más, mint egy nagyképer­nyőjű, Rekord típusú televízió. A szervizbe viszik. Talicskán, íme, így találkozik egy karcagi öreg utca döcögős kövezetén a múlt és a jelen, a talicska és a televízió. Dizony mondom: szépek ® azok az alföldi témájú Petőfi-versek. De ahhoz, hogy dicsérjük az Alföldet, immár nem kell segítségül hívni a nagy költőt, mert anélkül is „szép vagy Alföld, legalább nekem szép .. (Képes ÚjságJ Az épülő új híd Köszöntünk, sza bad sáq! Több ezer ember kapott új lakást Kútikyban. (Tóthpál Gyula feivételeij Egyesek szerint főleg este nagyon szép Bratislava. Lám­pák ezrei sziporkáznak. Autók százai suhannak letompított fényszóróval a körutakon. A magasban trónoló, kivilágított vár pedig ellenállhatatlanul vonzza magához az embereket. Szép ez a város nappal Is. Nagyon szép. Aki a gázlámpás romantikát, a kacskaringós, macskaköves utcákat, régi épü­leteket szereti, bolyongjon a szabadtéri múzeumhoz hasonló belvárosban, aki a merész épí­tési stílusjegyeket kedveli, lá­togasson el az új lakótelepek­re, melyekből annyi van már, hogy — szégyen ide, szégyen oda — olykor a taxisok is tér­képen keresik az egyikhez, má­sikhoz vezető utat. Kútiky, Zá- luhy, Dúbravka, Strkovec, Ost­redky, Pošeň, Trávniky... — ki tudná felsorolni valameny- nyit. Az új lakótelepeken 51 ezer lakást építettek a második világháború után. Míg 1939— 1945-ig évente átlagban 560 la­kás épült, a város felszabadu­lása után ez a szám először elérte az 1700-at s ma már az építők évente 3000 új lakást adnak át. Ünnepi zászlókat lenget a ta. vaszi szél. 27 évvel ezelőtt ezen a napon Bratislavában elhall­gattak a fegyverek. Felszaba­dult a város. Az emberek előre, a jövő felé tekinthettek. Ter­vezhettek, dolgozhattak, meg­valósíthatták álmaikat. A régi gyárakat korszerűsítették és újakat építettek. Eláll az em­ber lélegzete, ha a szovjet se­gítséggel épült és a Szovjet­unióból távvezetéken érkező kőolajat feldolgozó Slovnaft csőrengetegére pillant. Fejlett országunk iparának szíve do­bog ebben az éjjel-nappal mű­ködő acélkolosszusban. A szlo­vák fővárosban létesített ipari üzemek az ország ipari terme­rülő vegyipari vásárt már min­den földrészen ismerik. Nehéz lenne pontosan felsorolni, hány főiskola, egyetemi tan­szék működik itt. A felszabadulás óta eltelt 27 év alatt jelentősen megnőtt a város területe is. A Csallóköz felöl érkező figyelmes utas ész­revehette, hogy ma már Podu­najské Biskupice (Pozsonypüs- pöki) előtt helyeztek el egy táblát ezzel a szöveggel: Bra­tislava, a Szlovák Szocialista Köztársaság fővárosa. A lako­sok 73 százaléka rendelkezik televíziós készülékkel, 71 szá­zaléka hűtőszekrénnyel, minden negyedik családnak van saját közlekedési eszköze, közel 7500 család rendelkezik kerttel, 3300 pedig nyaralóval. Az e■> kori szűk utcákat szélesíteni kellett, a Duna túlsó partjára vezető egy híd kevésnek bizonyult. Nap, mint nap centiméterről centiméterre hosszabbodik a fölséges ívelésű új híd, mely­nek építői vállalták, hogy au­gusztus 29-én, a Szlovák Nem­zeti Felkelés évfordulóján át­adják rendeltetésének. A szlovák főváros lakosai al- kotóan használták fel a sok­sok ezer emberáldozatot köve­telt, drága szabadságot. Nem­csak ezen a napon, de a mun­káshétköznapok tengernyi te­endői között is gondolnak azok­ra a hős szovjet katonákra, akik 27 évvel ezelőtt harcoltak e város falai között. Nélkülük nem lehetne Bratislava közel 300 ezer lakosú nagyváros. Ezen a napon tisztelettel haj­tunk fejet az elesett hősök em­lékműve előtt és szívünk min­den melegével mondunk köszö­netét azoknak az egykori ka­tonáknak, akik kikergették a fasisztákat e város falai közül és megteremtették egy új, bol­dog élet alapjait. KOMLÚSI LAJOS lésének 14 százalékát adják. Hazai és külföldi megrendelés­re ebből a városból indul el liosszabb-rövidebb útjára a fo­lyékony tüzelőanyag, a szer­szám- és megmunkálógépek nagy része, nagy „spulnlkon“ a jó minőségű kábel, a bratis­lavai üzemek transzformátoro­A Gottwald téren még ebben az évben elkészül a Szlovák Mű­szaki Főiskola építészeti fakul­tásának 24 emeletes épülete. kát, rádiókat, gumiipari termé­keket, műszálat készítenek és ki ne ismerné a Figaro és a többi élelmiszeripari üzem ter­mékeit? Bratislava — mint a múltban — ma is fontos kulturális köz­pont. Itt található a Szlovák Tudományos Akadémia, a Szlo­vák Nemzeti Színház, a kiváló filharmonikus zenekar, a Szlo­vák Nemzeti Galéria, a városi és a Lenin Múzeum. Fesztivá­lokat, kiállításokat rendeznek Bratislavában. Az Incheba né­ven évente megrendezésre ke-

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents