Új Szó, 1972. március (25. évfolyam, 51-77. szám)
1972-03-12 / 10. szám, Vasárnapi Új Szó
A Föld ficsi GÄL SÁNDOR VERSEI: Ahonnan elindultam Közeli világ, a lehoitott fejűek, a csüngő vóllúok arasznyi világa, a félig kinyílt tenyerek, bőrkeményedések, kaszanyélre szabott csontok és inak magánya, a csendben kérődző éhség, a mindig nincsre nyíló ajtók, kopott küszöbök roppant éhsége: szülőföld! Szülőföldem! Bokáig ölel a sár és a por! Takard el most az arcod, emlékezet. emeld fel most az arcod, szebbik szemed! Itass tenyérből, lágy csobogás, ringass kebleden, föld, szél, suhogás. Emeld fel arcod, a világ kitárul, nevel a nyár tengernyi békét. A csend ölel, magához szédít, boglyák nőnek a réten az égig, Madarak szállnak köröket írva, gubbaszt a tarlón a csend buboréka. Piheg a hárs izzó sárga lombja, szőlőtövek állnak szikár verssorokba. ö, ez a némaság, ez az időben végtelen! Harminc éve nézem, tapintja két szemem. Hajnali ködben, felszakadt ég alatt kutatom a sárba írt fagykemény lábnyomot, magamét, másét, ki merre lépett, kinek a testéből szakadt ki e lélek. Apám és anyám, hót ki hitte volno, ki • sejtette, hogy egyszer nekem kell vallani arról, mit az elnémított ajkak az idő kezdetétől félve eltakartak?l Lüktet az éj, o homokban bogarak írják az élet törvényeit, hüsen suhog a szél, egyedül vagyok a csenddel, lábamnál szunnyad a fű, a tenyeres lapu ernyője alatt hálót köt a holdfény. Mint a tenger, a rét végtelen. Ezüst csillogás vakít, az akácok ujjas lombja közt pattog a fehérség. Már nem érzem, már tudom, mi köt ide. Nemcsak vak vágyak, ősi ösztönök rabjaként vonzódom e megvert földrel Az éjszaka széthasad, s a mélyben élő távolok előtűnnek, felszínre buknak, tüzes ostorként kering a múlt, emléke lobog. Közeli világ az eltiltottak, a megkötözöttek földje, csak tudnám, hogyan lehetne kioldani az oldhatatlant. Virrad. Küszöbömre tétova fények ülnek. Ahonnan elindultam, ahova elértem, az utak, melyeket végigjártam, a perc, amelyben rád találtam, itt kavarog az ablakkeretben. Hazatérő Hazatérő, csendes léptü esték várakozó türelmed szeressék; hogy míg vársz, s a csend zizeg körötted, ami kioldódott, újra összeköthesd. mondanám Apám mondanám hogy egyedül is jó de ez nem igaz a csend téged idéz a szék nem vinnyog fel hátam mögött ajtó se csapódik és nyugodtan füstölök nem szólsz rám hogy már elég volna már a cigaretták pedig nyugodtan elégnek mondanám hogy így is jó hisz tiszta a szőnyeg s minden helyet talált magának e nagy csendességben mondanám hogy a nap nyugodtan elpergett s a tavaszi ég fénye változatlan itt de ez mind csalás mert nehéz hidd el nehéz a magány s többszörösen az ha az éjszakába nyúl s a kályha is kihűlt. Rá gondolok. Most talán Nyugtalan szíve csendesen dobog. Félig telt kancsó az asztalán, öcsémre néz, és mosolyog. De lehet, hogy hegedűjét hangolja éppen. Lelkében felsírnak csodás dalok. Hej, sokat muzsikált egykor Tinéktek, vidám lakodalmasok ... Régen volt, Fél század ezüstje Csillan homlokán, De örökifjan ragyog szeme tükre! Daloljunk! Mert zeng a fű, mert zeng az ég. Az élet: csodohegedü, az életünk - új költemény. Mert zeng a kő, a vas, a szén, az életünk egy költemény, az életünk - örök idő. A Föld fiai vagyunk, fiatalok. Erős gyökeret eresztettünk a földbe, háború után a vér, a földre hullott embervér erősen köti gyökereinket, és nincs erő, amely kitépné. Mi mór sokat éltünk, sok mindent megértünk, titeket is, szép öregek, fehér hojatok előtt fejet hajtunk. Huszonöt éve élünk Testünkön szilánk tépte forradások, s szívünkben a hamvas béke féltve őrzött virága él. Legyetek ti a szép öregség, de ne legyetek a szomorúság; az nekünk is fájna. Acélrudakat emelünk a csipkés szirmú ég felé, bőrünk alatt atommag hasad; az erőnk így sokasodik ezerszeresére, bennünk neutronok, protonok száguldanak, s néha majdnem kibújunk önmagunkból. Álmaink kráterek mélyétől az égig lobognak, mi a láng vagyunk, mely a napból szakadt ki. Nagyon elszakadtunk egymástól. Nektek a száguldás: gyorsvonat ballagása, nékünk - rakéták, dübörgő ezüstnyilak, melyek szíven találják a távoli Vénuszt. Szeretni kell, szeretni ezt a mát, A dübörgő dalok, szimfóniák szülőjét. Az életünk, nézzétek, meg a mérésünk is olyan szép, olyan nagyszerűi Mi vagyunk minden, ami összefonódik az ég alatt s a felhőkön túl. A Föld fiai vagyunk! Sugár-kezünk a csillagokat cirógatja fényesre. Bennünket nem győzhet le senki! Már százezer éve élünk, s mindig ifjabbak leszünk. Lassan szívetekig ér a zaj, s majd megértitek a lázat is, amely bennünk lüktet. Katonák voltunk, acélra dermedt virág-kezünk! / Ott más, más ám a nóta ... / Értitek ezt? Atommagú rakétát pucoltam fényesre, tank dübörgött alattam az utakon, és lőttem - jaj, ez a legfájóbb ének ... / S ki érti rajtunk kívül? / Huszonöt éve élünk, huszonöt forró év lüktet szív-kohónkban, felemeljük tenyerünket, elbújnak benne a csillagok. Mi pucéran állunk a hajnali nap elé is! A Föld fiai vagyunk, fiatalok, és dalolunk, halljátok? Dalolunk, mert zeng a fű, mert zeng az ég, az élet: csodahegedű, az életünk - új költemény. Mert zeng a kő, a vas, a szén, az életünk egy költemény, az életünk - örök idő. A visszaható ige — talán még mindnyájan emlékszünk rá az iskolából — általában azt fejezi ki, hogy a cselekvés az alanytól (cselekvőtől) indul ki, és magára az alanyra hat vissza: mosakodik, fésülködik, ruházkodik (vagyis: mossa magát, fésüli magát, ruházza magát stb.). A magyarban leginkább Igei képzőkkel alkotjuk őket (-ódik, -ödik, -kodik, -kedik, -ködik stb.), viszont a szlovákban a visszaható igéknek nincsen semmilyen képzőjük: ott az ige és a sa, si visszaható névmás szoros kapcsolata együttesen adja a cselekvés visz- szaható jelentését: umývať sa, česať sa, šatiť sa, sad- úť sí stb. Ez a képzési forma néha a magyarban is előfordul: kelleti magát (a kacér lány), kéreti magát (mint a menyasszony), kapja magát (gyorsabban elrohan) stb. A néha szóval tehát azt hangsúlyozzuk, hogy az utóbbi forma nem általános, csak kivételes (helyszűke miatt itt részletekbe nem bocsátkozhatunk). Egyes szlovák visszaható igék, különösen a si-vel alkotottak szó szerinti fordítása következtében a mi nyelvünkben is kezdenek terjedni olyan igei és visz- szaható névmási kapcsolatok, amilyeneket a magyar köznyelv (a műveltek nyelve) nem ismer, és amelyek egyáltalán nem felelnek meg a magyar észjárásnak, pl.: én kirántott húst „adok magamnak“, és te mit „adsz magadnak“? — hallhatjuk napról napra a vendéglőkben és más közétkeztetési intézményekben, mivel a szlovák általában így szokta mondani: dám si rezeň a ty čo si dáš? Megjegyzendő, hogy a dať si visszaható ige a szlovákban sok szókapcsolatban szerepel: dať si rady — eligazodik valamiben; dať si na niečom záležať — szívügyének tekint valamit, to som si dal — ugyancsak megjártam; nedá si to za klobúk — nem teszi a kalapja mögé (vagyis: nem fog vele dicsekedni) stb. Ezek valóban eredeti, tősgyökeres szlovák kifejezések és szólások, ezért egyetlenegy esetben se fordíthatók magyarra szó szerint, csak szabadon. Ami a dám si rezeň monlás. Viszont akár helyes, akár nem, annyi bizonyos, hogy az itteni magyarok szívesen utánozzák magyarul, bár a magyar ember „saját magának“ semmit sem adhat, még ebédet sem (a vendéglőben azt a pincér hozza rendelésre, és adja neki). Ha a szlovák azt kérdi, hogy „čo si dáš na obed“, ez helyesen magyarra fordítva így hangzik: mit fogsz ADHATUNK-E .MAGUNKNAK“ VALAMIT, ÍS ALÁÍRHATJUK-E .MAGUNKAT"? datot illeti, az írott nyelvben még nem találkoztam vele, de a mindennapi beszédben szinte lépten-nyo- mon hallható. A Slovník slovenského jazyka (A szlovák nyelv értelmező szótára) sem említ rá példát. Lehet tehát, hogy csak népies kifejezési forma vagy tájszóebédelni? vagy: mit rendelsz magadnak ebédre? Szintén gyakran hallható, hogy a magyarul beszélő, sőt magyar anyanyelvű hivatalnok, efsz-könyvelő stb. az ügyfélnek ezekkel a szavakkal nyújtsa át az iratokat, nyugtákat stb.: „írja itt alá magát.“ Pedig akárhogy buzdítja is a magyar embert, az nem magát, hanem a nevét fogja aláírni. Magyarosan tehát így kell mondani: írja itt alá, kérem; vagy még udvariasabban: lesz szíves itt aláírni: tessék itt aláírni. Ezt a szóban forgó nyelvhelyességi vétséget az sem menti, hogy kétnyelvű szótárainkban a podpísať sa magyar értelmezéseként az „aláírja magát“ szókapcsolat is megtalálható. (Kivétel dr. Orbán—Mendreszóra Üj Magyar—Szlovák Szótára, amelyben ez áll: „Aláírja a nevét — podpísať sa.“) A magyar irodalmi és köznyelvben nincs ilyen visszaható ige. Ha az „aláírja magát“ szókapcsolatot elfogad- nók helyesnek, akkor sem hibáztathatnók a sadni si szolgai magyar fordítását seip, az „ülj le magadnak“ szókapcsolatot. Márpedig — nem kell külön bizonyítgatnunk — a magyar se „magának“, se „másnak“ nem szokott leülni, még akkor sem, ha az itteni magyarok körében az „ülj le magadnak“ kifejozésmód járja. KAPÁS FERENC 12
