Új Szó, 1972. március (25. évfolyam, 51-77. szám)
1972-03-12 / 10. szám, Vasárnapi Új Szó
M utl tudta, hogy mikor dühös. Ha most az lenne, torka összeszorulna, s úgy vájná tenyerébe a körmét, hogy-az erei is kidagadnának. Most nem volt dühös, inkább félelmet érzett. Torka kiszáradt, tenyere megnyirkosodott. Honnan, honnan, Mu- ti érezte, vagy inkább sejtette, hogy rajtuk csap a rendőrség. Mégis, amikor kék egyenruhák tűntek fel a zsúfolt gyűlésteremben, annyira meglepődött, mintha nem is várta volna őket. Megdöbbenve nézte, ahogy bevonultak, és elállták a kijáratokat. És Muti tudta, hogy nem haragot, hanem félelmet, megmagyarázhatatlan félelmet érzett: jobban tartott a kék uniformistól és csillogó gomboktól, mint attól, hogy nem volt útlevele. Most már hasztalan bánta, hogy eljött a gyűlésre, hasztalan bánta, hogy nem ismerkedett meg a város menedéket nyújtó mellékutcáival, hasztalan bánta, hogy nem szerzett útlevelet. Tehetetlen és megfélemlített volt. Nyelve megdagadt, ajka kicserepesedett. Muti Mpisára pillantott. Az nyu- godtnak látszott. Volt útlevele, neki nem. Érezte magán Mpisa könyörgő tekintetét: Hidegvéri Hidegvér? Az ajtónál, ablaknál rendőrök. Feketék és néhány fehér is. S akkor mindenki felállt, és Muti lenyűgözve figyelte az éneklő tömeget; ő még ülve maradt, mert nem volt igazolványa. S aminek be kellett következnie, az bekövetkezett: az egyenruhák egyre közelebb jöttek; amott valaki már az igazolványát kereste, egy másik riadtan figyelt, s tudta, igazolvány nélkül nem menekülhet; a harmadik nyugodtan viselkedett, mint Mpisa. S a tömeg énekelt. És mint a csatába induló harcosban, nyugalom, nagy nyugalom áradt szét Mutiban is és felállt. Egy társát már elvezették, a másik tiltakozva emelte fel kezét. Pedig az ember nem tiltakozhat: nem szabad tiltakoznia. S a tömeg még mindig énekelt. Mutit büszkeséggel vegyes csodálat töltötte el, $ már nem félt a cellafalaktól és kék egyenruháktól. És érdes hangján Muti is énekelni kezdte Afrika dalát; és nem egy, hanem száz Mutl, ezer Muti harsogta a dalt, amely Afrika, Afrika volt. Nyugodtak voltak a férfiak, nyugodtak és erősek. És énekelték: Nkosi Sikelele Afrika ... mint az oroszlán, és sok vadat ejti“. Ezt hallotta Muti, s nyugalom áradt szét benne. S akárcsak a Nagy Madár, Muti is látta a mezőn a parasztokat, látta a kunyhókat s a gyöngyöt fűző asszonyokat. Sokféle színben ragyogott a gyöngy, pirosán, sárgán, narancsszínben, mint a nap sütötte kövek. Muti megcsodálta a nők agyaggal letapasztott hajáF, gyönyörködött pirospozsgás, kellemes arcukban. Látta a teheneket s a gyapjas juhokat. S akkor több volt a sör, több volt a kacaj, több volt az ele- ség is. De látta a szűkös napokat, az üres csűröket, a lihegő állatokat is. S szemébe villantak a fehér fényű csontok: az áldozat csontjai, s látta a fiatal, szűz lányt is, akinek vérét vették, hogy kiengeszteljék a haragvó isteneket S Mutit szégyenérzet fogta el arra a gondolatra, hogy a harcosok észrevehetik őt. S el akarta rejteni az arcát, nehogy meglássák a parasztok, nehogy kigúnyolják a rákászok. Mi történne, ha megtudnák, hogy mennyire fél az igazolvány miatt. Ök nem rémülnének meg, mert nem ismerik a fehérek módszereit, gondolta Muti, s már nem szégyellt« magát any- nyira. S a tömeg még mindig énekelt. Yiva Nemithanzado yayo uyi Sikelele... S ez annyit jelent: halld meg imánkat, és áldd •meg őket. Mutinak újra megjelent az ősük arca, és szíve megtelt szomorúsággal. S mintha álmodna, messziről látta és hallotta is őket. — Anya, én elmegyek. És anyja nem szólt, csak ránézett fáradt, öreg szemével. — Anyám, úgy döntöttem, hogy elmegyek. És ő csak bámult és nem szólt. — Munkát kell találnom, sok pénzt kell keresnem, mert a földből nem lehet megélni. S ha munka lesz, pénz is lesz, s te felvidulsz majd, anya. S akkor — pislantott félénken anyjára —, akkor asszony is kerül a házhoz. S anyja sóhaja mintha messziről, nagyon messziről érkezett volna, mikor megszólalt: — Jól van. De Muti érezte, hogy semmi sincs jól, s meg akarveregető embereit. Mutl szeme előtt újabb kép suhant el, a Nagy Várost látta. A rengeteg házat, a föld javaival teli üzleteket, az utcákon fel s alá hullámzó jókedvű tömeget. És M iti csodálkozva felnevetett, amikor szerelmeskedő nőket és férfiakat látott, csakhogy akkor még a fekete férfiak és fekete nők is szerelmeskedtek, a fehér férfiak és fehér nők is, a bacna férfiak és barna nők is megévődtek egymással. És ettek, ittak, főztek és bolondoztak, mindenki kacagott, s kis híján Muti is elnevette magát a gyönyörűségtől, látva a feketék, a fehérek és barnák közös örömét. Majd a mezők képe suhant el szemé előtt a karcsú kukoricákkal, a venyigéken tömött fürtökben lógott a szőlő, egy fekete, kapával a kézben, éppen felegyenesedett, s egy fehérrel társalgott, aki kezét szeme elé emelve az égboltot kémlelte. Es nemcsak kacaj volt akkoriban, hanem megértő volt a lélek is. Ez volt az egyik Afrika. De Muti a másikat is látta. Látta a dühtől eltorzult fekete arcot, a száj körüli ráncokat, s szem alatti gyűrődéseket. S a dacosan összeszorított ajkak közül most nem villogtak a fogak. Mert ezúttal elfordult a fehér ember, ha arcába akartak nézni a feketék. Muti látta a Nagy Várost is. De hogy lehet, hogy csak fekete arcokat látott, mindenhol fekete arcokat, fekete volt a rendőr, feketék az emberek, fekete volt a kereskedő, feketék a siető nők, feketék a férfiak. Hol voltak a többiek? A fehérek és a barnák? Muti csalódott. Szomorúság fogta el, hogy közülük csak néhányan maradtak, s azok is úgy élnek, mint addig a feketék. Fehéreket sehol sem látott, a Nagy Városban sem élt közülük egy sem, s ez csalódással töltötte el Mutit. Ez volt a másik Afrika. Nkosi Sikelele Thina Lusapho Lwakho ... S a tömeg még mindig énekelt: Áldd meg, Atyánk, a gyermekeidet... Isten áldd meg Afrika gyermekeit, mert Afrika, bár öreg, még mindig gyermek; öreg a bánattól és panasztól, de fiatal a kacagástól és jókedvtől. Mert a világ nem érti Afrikát, mint ahogy a mellét megtagadó anya sem érti a gyermekét. És szenved az ország, szenved a nép, szenvednek a gyerekek. Isten, áldd meg Afrika gyermekeit, flickctrcí s ... Isten, áldd meg Afrikát. Áldd meg a nap perzselte Karoo, az Ezer Domb zöld völgyét. Add áldásod a fia4al, fecsegő hegyipatakokra, a lustán hömpölygő, megfontolt öregekre: síkságunk folyóira. Áldd meg, Atyánk, az elgyötört fákat a forró ég alatt, áldd meg a hatalmas tengert, a partra csapót, a visz- szavonulót, az újra nekifutót, mert megfüröszt! ő a partot, s tisztára mosná falvainkat, városainkat, óriási Afrikánkat Is, ha tudná. Áldd meg a sziklákkal kötekedő vízesést, áldd meg Afrika vért köpő egét. Add áldásod az örök hegyekre, hol félénk őzbak emeli riadt tekintetét, s hol csendes vízen ring a falevél. Áldd meg a völgyeket, hisz ott is ember él. Áldd meg a forró, fagyos Afrikát, a mosoly-Afrikát, a könny-Afrikát, az egetverő öröm és bánat Afrikáját. Isten, áldd meg Afrika kék egét, barna szavannáit, feketéit és fehéreit, szerelmeit és gyűlöletét, barátait és ellenségeit. Mert mosoly helyett most bánatot, közönyt találsz mindenütt. Árnyék borult a helyre, hol örömtől ragyogtak a szemek, látva a föld gazdagságát, mert ma nem terem többé kövér gyümölcsöt a fa. Nem csordul túl a tej színültig töltött poharunk falán — száraz a pohár, üres a pohár. Sűrű, nehéz köd ül az országon, s ha fölszáll, bánatot és gyöngeséget, láthatsz, bánatot, mit csak Afrika ért meg. Földünk kimerült, szavannánk néma, szótlan a nép, és lehajtott fejjel könnyeznek a fák. Áldd meg Afrikát, Áldd meg Afrikánkat. Védelmezd, Atvánk. és könyörülj rajta. S a tömeg még mindig énekelt. Maluphakonyisw Upshondo Lwayo __ kö nyörülj utódainkon. Muti magára gondolt, és szerette volna tudni, vajon ő tökéletesebb-e apjánál, nagyapjánál, őseinél. Mert hatalmas madárnak képzelte magát, amely magasra, egyre magasabbra száll, egészen a napig, s látja a régi, fehérek előtti Afrikát. Mutt maga elé képzelte azt a földet, s zavarba jött. Hol voltak a városok, s falvak? Az épületek és üzletek? Hol a városlakók? A fehérek és a feketék? Csak a forró mezőt s a dombokat látta. Saját népét kereste, s amikor megtalálta, büszkeség töltötte el a szívét. Bátor, tolldíszes harcosokat látott, erős kezükön karperec csörgött. Izmosak voltak és büszkék, s ha dobbantottak, a föld is beleremegett. Az ifjak táncát táncolták, s ez erőt követelt. Félelmetes látványt nyújtottak. És Mutl látta a homokbuckák és bokrok között rejtőző gyerekeket is. ök még nem méltóak figyelemre, mert még csak tengeri rákra és kagylóra halásznak, s Mutl félrefordította a fejét, mintha nem Is látná őket, és Ismét a harcosokat bámulta. Hallotta kiáltásukat: „ö az, aki mindent lát. Egyedül vadászik, ta kérdezni anyját, hogy miért, miért Is hagyta el ő ősei földjét, a mezőket, a teheneket, de anyja csak ennyit mondott: — Jól van. — Johannesburgba nem akarok menni, a? nem jő hely. Inkább máshová. — Van egy testvérem Fokvárosban, ő majd segít rajtad. — Ez Jó lesz — mondta Mutl. — Johannesburgba nem akarok menni. S mert elöntötte a düh, felcsattant: — Hát vakond vagyok én, hogy tárnákban túrjam a földet?! És anyja így szólt: — Nem, nem vagy vakond, ember vagy. Mutl felnevetett és a térdét csapkodta jókedvében, örült, hogy anyja így vélekedett, s ezt mondta: — Óh anya, igazán rendes vagy. i De mikor az igazolvány után járt, akkor nem volt ember, mert a fehér hivatalnok dühbe gurult, arcába szaladt a vér, az ember akár a ráncait Is megszámolhatta volna. Muti először azt hitte, a fehér amiatt dühös, hogy ő itthagyja apái földjét, a mezőket és teheneket. S amikor a fehér arra kérte, hogy menjen Johannesburgba, Muti nemet mondott, mert ott csak vakond lesz az emberből. Az útlevelet csak pénzzel lehetett megszerezni, így hát Muti eladta a tehenet, és Fokvárosba ment. Ez csak ám a csodálatos hely, a Nagy víz hatalmasabb sok-sok víztárolónál is. S vannak, akik a Nagy Vízen messzire utaznak. S ha keményen dolgozik az ember, és útlevele is van, akkor a Nagy Vízen ő is eljuthat a fehérek földjére. Muti újra látta a bikanyakú hivatalnokot, s félelem öntötte el az útlevél miatt. De ha pénz lesz, akkor útlevelet is szerez, s a gyűlésen a testvérei közt lesz, Mpisa mellett, s ő ismeri a várost, s beszél a fehérek nyelvén is. De Mpisa óvatosságra intette őt, kérte, hogy kerülje el a kék egyenruhákat, akik miatt lám most a félelemtől összeszorul a torka. S a tömeg még mindig énekelt Yiza Moya, Yiza Moya, Oyngcwele... Ezt énekelte Muti, s ez azt jelentette: jövel szentlélek, jövel szentlélek. S amíg énekelt, úgy érezte, szétfeszíti a büszkeség és szeretet. Büszke volt Afrikára, de büszkesége szégyenérzettel keveredett, s a szeretet sem volt igaz és őszinte. S éneklés közben látta az ősi Afrikát, talán a tíz évvel, talán a száz évvel azelőtti Afrikát, és nem is egy, hanem két Afrikát látott Először egy fekete, vlgyorgő arcot látott, a szétnyílt szájból kivillanó fogakkal. A fekete egy fehér ember arcába nevetett De nem volt gúnyos ez a kacaj, a fehér is csak bólintott, s vlsszamosolygott. Vidám volt minden, derűsek voltak az egymás hátát a szomorú szeműeket, a színtelen hangúakat, mert Afrika fiai ők. Jöjj, és lásd meg őket a mezőn, ahol lehajtja fejét a sudár kukoricaszár. Nem látod, hogy komorabb a szemük, keserűbb a szájuk, mint egy öregé? Nem látod sérült lelkűket, nem hallod a bánatos nevetést? M^rt fiatalságában is vén, gyermekkorában Is ősz a mi Afrikánk. Panasztól vénül Itt a csecsemő is, mert ő is tudja, hogy elapad az anyamell, kiürül a bögre, s vastag porréteg fedi a folyómedreket. Felfelhördül az ideges apa, és elfordítja fejét Anyáik szemében könnyeket látnak a gyermekek, s csendesen sírdogálnak ők is. bár még semmit sem értenek. Afrika gyermekei ők, aggastyánok és megvénült nénikék, bár hangjukból az Ifjúság kacaja cseng. Áldd meg a városok gyermekeit, emberek ők Is, bár nem viselnek parasztos szakállt. Szomorúság hazája Afrika, s nem játszanak a patakokban a gyermekek, mert a városba tódul a nép. S a völgyek kacaját elnyomja a városok zaja, a parádézó fiatalok arcátlan röhögése. A kezekben kés, a szemekben gyűlölet és bizalmatlanság, rideg és érdes a Nagy Város élete. Áldj meg minket Atyánk, a te gyermekeidet, tégy ifjúvá és halhatatlanná, tégy Afrika részévé. Áldd meg utódainkat, az eljövendő Afrikát. Áldd meg a városokat, áldd meg a falvakat. Küldd el fényjeledet, hadd lássuk a jövőt. Áldd meg a népet, áldd meg t gyermekeket, a völgyeket, a szurdokokat, a dombokat Áldd meg, Isten, áldd meg Afrikát. A tömeg még mindig énekelt, s a kék egyenruhák egyre közelebb és közelebb jöttek, s Mutl tudta, hogy nincs igazolványa. S még mindig szállt, szárnyalt az ének, s Muti arcán mosoly suhant át Isten, áldd meg Afrikát... S a teremből egy újabb, útlevéllel nem rendelkező férfit vezettek ki. Maluphakonyisw Upshondo Lwayo ... Muti úgy érezte, hogy szétfeszíti a büszkeség és szeretet. Hear our prayers and bless them ... S az egyenruhák egyre közeledtek, rézgombjaikon megcsillant a lámpafény. Yiza Moya, Yiza Moya, Oylngcweie ... Jövel szentlélek, jövel szentlélek. Nko6i Sikelele ... S Mutl alig bírta magába fojtani népe iránti nagy szeretetét. Thina Lusapho Lwakho ... Áldj meg minket, a gyermekeidet, adj zengő hangot és minden csapást kibíró testet S amikor a kék egyenruha megállt előtte, Mutiban még egyszer felzengett a diadalmas dallam: Nkosi Sikelelel Afrikai Fordította: Z. Zs.
