Új Szó, 1972. március (25. évfolyam, 51-77. szám)
1972-03-12 / 10. szám, Vasárnapi Új Szó
vább, jobbra tartott, aztán balra, amerre a lábai vitték. Mindegy, úgyse jön. Ha mégis Valami puha izgalom ficánkolt a gyomrában, olyasféle, mint amikor az iskolai évzáró ünnepségen várta, hogy a legjobbak közt olvassák fel a nevét, már az N betűnél tartottak, a P-nél, annyira figyelt, hogy bedugult, megsiketült, szinte kilökték a pádból, amikor a neve elhangzott. Ha apa nem tűnik el... Ezt is elmondja a lánynak. Egymáshoz igazítják lépteiket, fejük felett a fák tömött lombja, s mindaz, ami valaha fájt, a javára billen. „Te szegény“. A lány csodálkozó szeme kék fényű ígéret. „Minden lehet belőled“! Kék fényű ígéret. Ezt meg hogy találta ki? Drága izé ... Meg kellett volna nézni a neved a vendéglistán Egy fatönkre ült, kiszórta a kavicsot a szandáljából. A torka hirtelen összeszűkült, megállt a szandál a kezében. Egy fehér foltot pillantott meg, mely egyre nőtt, elsétált mellette, ha hármat lép, éri. Előbb a szandál ... Mért vett csatosat?! — Kérem ... — messziről hallotta a hangját, elcsukló hang, mintha valahová beszorult volna. Nyomja a bütykét a szandál, az isten verje meg! — Mióta megláttam ... A lány a cipzárat babrálta a ruháján. — Cvetko vagyok. Én hordom szét a frissítő italokat. — Aha ... Most ismerem meg. A zöld homályon fény dereng át, arany zománcba mártva tömpe ujjait. Nem is olyan tömpék. — Mindig készültem rá, hogy egyszer megkérjem... — Mire akar megkérni? Otthon többször elmondta. Szépen, folyékonyan, a verssorokat is beleszőtte. — Olyan egyedül élek. Kell, hogy valaki biztasson. — Most az jön, hogy rü-. helli a munkáját. Jó feje van, az iskolában jutalomkönyvet kapott, de apa elitta a vánkost a fejük alól, hát azért..* Mindennap egy marék apró. Előbb tán az kéne, hogy akkor is gondol rá, amikor azt hiszi, semmire se gondol. Mindent úgy tesz, mintha a vászonkalap alól figyelné őt. — A nevét se tudom. — Fontos? — A lány nevetett. — Holnap elutazom. — Szeme végigsik- lott a hosszúra nyúlt fiatalemberen. Egész jóképű. A mitesszereit kinyomhatná. Húszéves lehet. Annyi se. Izmos, vállas s úgy néz rá, mintha le akarná nyelni. Ez az utolsó napom. Elfolyt a két hét, és nem történt semmi. Csak a lesült bőrömet viszem haza. Mire várok? Ivó önző és kényelmes. Sohasem fog elválni. Három éve tart már... Nem megyek úgy el innen, hogy ne tegyek valamit ellene. Megfogta a fiú karját. — Oda megyünk! Bozótok zárták körül őket, vastag törzsű fák álltak őrt. — Magamban úgy hívtam, a vászonkalapos lány. — Firenzében vettem a kalapot. — Mindent elmondtam neki. Azt is, amit szégyellek... hogy akikkel eddig dolgom volt, nem szerettem. Csupa kárba veszett ölelés. — Ezt egy versből vette. Szerencsére eszébe jutott. — Ügy képzeltem ... — Elakadt. Két kar kulcsolta át. — így képzelted? — Nem — mondta kongó zavarában. — Egyszer ... majd ... — A füle kígyóit. Percegést hallott, mintha kiflit ropogtatna. A lány behunyta a szemét, hogy csak Ivót lássa, amint mentegetőzik. ígérget. Most megkapja! Zizzenve lapultak alattuk a páfrányok. Fény cikázott a levelek résein. A kurta, göndör haj fellángolt tőle. Amikor felállt, arra gondolt, kimegy-e a fűpecsét a nadrágjából? Tagjaiban még a türelmetlen hús melege, de a fény tündéri hazugsága már elillant. Mit szoktak ilyenkor mondani? Drága izé ... Mizé? Mért hittem, hogy csodálkozó a szeme? Kimegy a fűpecsét? Ma van rajtam először az öltöny. Bizonytalan fájdalom ront rá. Ráront, s hirtelen elhagyja, mindennapi gondoknak adva helyet. Aztán csend támad benne, erősen kilép, hogy megszabaduljon ettől a süket csendtől — Szeretsz? — kérdi a lány. Az arca kiürül, ahogy mosolyog. Ö is mosolyog, olyan udvariasan, mint amikor intenek, hogy tartsa meg a visszajáró pénzt. — Esik! — Még nem feleltél. így képzelted? A szavak s torkába ragadnak. Az égre mutat, amely elsűrűsödik, meginog. Haragos zápor zúdul alá, csapkodja, veri a lombokat. — Kellett az nekem?! — jajgat a lány, s fától fáig rohan, hátra sem tekint Leveszi a zakóját, fejére borítja, alá- ja húzza a lányt, belekarol, összefogózva futnak. • Mire leérnek, a zápor elcsitul. Egy pocsolya tükrében meglátja magát a lánnyal: összebújva a tönkreázott kabát sátra egymáshoz simulva. Úgy néznek ki, mint egy szerelmes pár. M már nyolcszor t^tte meg ezt az utat, végig a sft.lKlás tengerparton, le, fel, Je, fel, óvatosan lépkedve a fénylő lábszárak, csupasz hasak, olajtól csillogó arcok közt. Mindkét kezében üvegekkel megrakott drótkosár: sör, cola, gyümölcslé, ásványvíz, öt nyelven is tudja megköszönni a borravalót. Nyelvével lapátolja a verejtékbajuszt, viszket a háta az izzadságtól. Fekete öltöny, nyakkendő. „Luxushely vagyunk“, mondja Branko úr, fehér vászonzakó* ban, és bekapcsolja a ventillátort. — „Dögölj meg!“ — Danke schön. Merci. Legalább háromszor kell megfordulnia. Háromszor látja a vászonkalapos lányt. Olyan a szeme a vászonkalaposnak, mintha mindig csodálkozna. Meggylét iszik, naponta két üveggel. Messziről megismeri a gumimatracát, napszemüvegét. Ha elmegy mellette, még jobban izzad. Gyorsan odanyújtja a meggyléhez járó szalmaszálat és siet tovább. Egyszer meg fogja szólítani. Mikor egyszer? Kedden váltás. Megszokta, hogy a vágyai ne teljesüljenek, sőt, hogy olyan vágyai legyenek, melyeket nem is tud pontosan megfogalmazni. Mit akar ettől a lánytól? Tulajdonképpen semmit. Hát akkor? Jó hűvös lehet a keze. Éjjel biztosan eszébe jut, mit mondjon neki. Csak el ne aludjon közben. Valamelyik nap összeolvadt az arca a mamáéval, azzal, amelyik a képkeretből néz rá: „Hallgatlak, fiam“. Kendő volt a lányon, nem vászonkalap, mama apróvirágos delénkendője, s a napszemüvegét a homlokára tolta. — Danke schön. Thank you. Talán elmeséli a lánynak ... Hogyan kezdjen hozzá? Elkezdeni a legnehezebb. Mióta nincs mama, nem akaród- zik hazamenni. Ott látja mamát a padlón. Egy szem, nagy és üveges szem úszik az arcában, lassan balfelé, a másik szem rá szegeződik, fogva tartja, majd hirtelen lecsukódik. Megivott egy üveg sligovicát. Töltött, ivott. Hogy kiszabaduljon mama szemhéja alól. Töltött, ivott. Ljerka bevitte magához. Rázuhant, könnytől szétmázolt képét a mellébe fúrta. Nem akaródzik hazamenni, azt mondja el. Mihelyt együtt a pénz, hajóra száll. A térképen sötét mahagónibarnák a hegyek, itt kőszürkék. A városok kis fekete pontok a térképen. Besétál egy ilyan kis fekete pontba, az kinyílik, megnő, utcák szelik át, hidak. Csak moziban látott hidakat. Számára a világ egy sziklás part, tenger, üvegfalú étterem, ládákkal teli raktár, kavicsos úton zörgő busz, amelyre felkapaszkodik, egy konyhaasztal, pokróccal leterített ágy, a lámpa takarékos fényköre. Takarékos fénykör. Egy könyvben, olvasta, valamelyik vendég felejtette a parton. A talált tárgyakat leadja az irodában. Ezt nem adta le. Mama kendője alá dugta. Ebédidőben szedi össze az üres üvegeket, a vendégek bent ülnek az étteremben, ő meg hajlong, futkos, dörzsöli a lucskos mellét, kosárba haji- gálja az eltaposott papírpoharakat és vakarózik, végre megvakarhatja a hó- naalját. A nap kegyetlen ragyogása a fejét döfködi. Dehogyis adja le a könyvet! Az áll benne, hogy „szerelmes tekintetével betakarta.“ ö még soha senkit ... Ljerkának csak a vigasztaló mellére emlékszik, engedelmes térdére. A bazároslánnyal akkor ölelkezik, ha tisztát vált. Megszagolja a bőrét és bebújik a félig lehúzott roló alatt. A lány kiteszi a cédulát: Zárva. Gyorsan ölelkeznek, az öreg várja a kulcsot. Nincs szerelmes tekintet. Lihegés van, hülye lihegés. Aztán azt mondja: Hát szervusz. És hátra sem néz. Ahogy elmaradnak mellette a házak, úgy érzi, ő voltaképpen ott van egy ablak mögött, semmi köze ahhoz a fickóhoz, aki összefonódva feküdt a bazároslánnyal. Amíg mama élt, élt a lakás is. Az üvegszem magával vitte az otthoni zajokat, bögrék csörömpölését, fakanál koppanását, felteregetett ruhák suhanó neszét. Belép a konyhába, a csend fejbeveri. Hiába csavargatja a rádió gombiát, csupa idegen hang. Vendéghang... „Danke schön“. Vigyorog, megszámolja a borravalót, tornyokba rakja. Kis torony, nagy torony. A nagy . torony összedül. Besepri egy üres kakaósdobozba. Az ablakpárkányon panaszos, szemrehányó virágok, pedig mindennap öntözi őket. Talán beszélni kellene velük. „A vászonkalapos lányt akkor is látom, ha nem nézek rá. Az arca velem jön. Holnap meg fogom szólítani. Legkésőbb holnap“. Mama kendője alól kihalássza a könyvet. Hogy jön az, hogy valaki mindenkinek elmondja, amit nem mer elmondani, csak dadogva, küszködve, várva, hogy a másik segítsen. Ki segít a költőknek? Ha kimásolná a könyvből ... Hisz ő is ezt gondolja... ilyesformán. Csak nincsenek meg a szavai hozzá. Apa dalolt és mama mindig megbocsátott neki. Szép, erős hangja volt apának, ezüst holdról, felhőkről, csókokról énekelt, és ellopta mama eldugott pénzét. Hajnaltájt verődött haza, dalolva rúgta be az ajtót. „Édes rózsám, elemészt a búbánat! ...“ Mama káromkodott, az ágyba lökdöste, esküdözött, hogy elmegy a háztól. „Bogárszemed rabja lettem!“ énekelte apa. Mire megvirradt, mama fényesre pucolta a csizmáját, elhessegette a legyeket a képéről, megkente a kenyerét. Részeg disznó, morogta; de olyan puhán, mintha nem lenne biztos benne. Lapozgatott a könyvben, csupa szamárfül, hozzágyűrődött már, a verssorok belékapaszkodnak, azok is, melyeket nem ért. De hisz azt se érti, mert éppen a vászonkalapos... A, hangját se hallotta. Mitől ez az összevissza szívdobogás, mit sürget, mire vágyik. Mozog a szája, dünnyög, úgy tűnik, mintha a lány kérdezgetné, s ő anélkül, hogy tudna róla, minden kérdésére válaszol. Mennek a kápolna mögötti úton, nem kell sziklákat kikerülni, tüskés bozótokat, szép sima az út, a nap szirmokkal, olyan, mint a hosszú szőnyeg a szálloda halijában, a nap akár a tejüveggömb az étteremben, mindkét keze szabad. Lógázhatja, letörhet egy ágat, belesuhinthat a levegőbe. Lenyelt szavak buknak ki a torkából, elfelejtett szavak, a gyerekkor játékos szavai, majd meg verssorokból ugrik ki egy-egy szó, mely a lányhoz érve kapja meg igazi értelmét. A lány csodálkozó szeme rárebben: tanulnod kellett volna. — Mama is mindig azt mondta. — És beszél, beszél, egyik mondat a másikat hívja, még sohasem beszélt eny- nyit, soha senkit sem érdekelt, ml van vele, mit forgat a fejében, mi ellen lázad, lázad-e egyáltalán. A lány bólogat, tűnődve túr a hajába, ujjára csavar egy fürtöt. Kurta és göndör a haja rozsdaszínű krizantémhoz hasonlít. — Tanulj. Még nem késő. Milyen élet ez? Borravalóra lesni! Igen, igen... Szüksége van, hogy ellódítsák innen, hogy pont az a vászonkalapos magyarázgassa: több telik tőle. Magától nincs ereje itthagyni a biztosat. A lány kedvéért... Vizet ereszt a lavórba, ellenségesen mered összepréselt lábbujjaira, megvakult körmére. Elálmosodik. Odakint mintha a sötétség sóhajtana. Holnap ilyenkor ... Megnyiratkozik, vulkánkoffert vesz, ballonkabátot. Leadja a fekete öltönyt az irodában. Hónaljban szűk már. Holnap ilyenkor... Jó éjt, izé ... drága izé ... Hogy hívnak? A Grand Hotelben lakik. Ugye, kék a szemed? Biztos, hogy kék. „Branko úr, én nem csinálom tovább!“ Kék, kék, kék. Végre feltűnt a lány a kanyarban, villanó fehér folt a lofnbok sűrűjében. Órák óta leste, a szálloda elé sáncolta magát, az erkélyére bámult, a színes frottirtörülköző ott száradt a korláton. Eliramodott, végignyargalt a zegzugos szűk utcán, hátha ott találja a fagylal- tosbódé előtt, karján a margarétás fürdőtáskával. Olasz táska, háromreke- szes. Befordult a meredek erdei útra, a nap már a kápolna mögé csúszott, zöld homály vette körül, széthajlította a bokrokat, csomóstól tépte a leveleket, olyan mozdulatok nógatták, melyeknek célját nem ismerte, s így képtelen volt elkerülni őket. Honnan veszi, hogy itt a lány? Talán épp csomagol, búcsúzkodik, új ismerősök címét jegyzi a noteszébe. Sürgönyt ad fel a postán. A teraszon kavargatja a feketéjét. Mért jönne ide? Barom vagyok. Álmodtam az egészet. Keresek egy havert, iszunk egy fröccsöt. És ment toKONOZSI ISTVÁN FELVÉTELE Palotai Boris:
