Új Szó, 1972. március (25. évfolyam, 51-77. szám)
1972-03-12 / 10. szám, Vasárnapi Új Szó
(A prágai Nemzeti Galéria példamutató kezdeményezése) A századforduló mm — tar»— «in sfti se ra festészete Is igaz, hogy képein nem minden esetben volt szimbolista és egy időben festészetében a szecesszió is érvényesült, és nagy meglepetésre ro- konléleknek bizonyult az orosz Vru- bellel is. Már első nagy vásznán, a „Tavaszi estén“ is közel jár a szimbolizmushoz, és későbben, az Esős este, a Szerelmesek, a Fürdés, a Megkísér- tés, de főleg a Fekete tónál című festményein már teljes fegyverzetben jelenik meg a művész sajátos, lírai szimbolizmusa, amely európai rangú festővé avatja Jan Preislert. Egy időben fegyvertársa volt a szimbolista Jan Preislernek Max Sva- binsky Is, aki később átpártolt a realizmushoz és grafikus virtuóz lett belőle. A tárlaton látható képe, a „Szegényes táj“ azonban még vérbeli szimbolista alkotási A századforduló negyedik jelentős festői irányzata a szecesszió volt, amelynek világhírű képviselőjét éppen a cseh Alfons Muchában, a párizsi kánkán festőjében kell látnunk, akinek művészetét a jelenlegi seregszemlén csupán három, s nem éppen a legjobb alkotása képviseli a Slávia, a „Cseh szív“ és a Szamaritánus című képei]. A saját útjukat járók jelesei közé tartozik Miloš Jiránek, Karéi Myslbek, Herbert Masaryk és a kolorit nagy mestere, Ludvik Kuba, de elsősorban František (Frank) Kupka, az absztrakt festészet egének cseh csillagai František Kupka (1871—1957), az absztrakt festészet úttörője és pátriárkája, szíj és nyereggyártó inasként kezdte pályafutását. A kis inas óriási tehetségére felfigyelnek a szakemberek és így kerül a prágai Képzőművészeti Akadémiára, ahol minden évben minden iskolai díjat elnyer. Prágából Becsbe vetődik, ahol az alkalmazkodni tudó és fenomenálisan rajzoló és festő Kupka az udvari körök kedvence és Erzsébet királyné kegyence lesz. Egyszer aztán megunja a bécsi Jómódot és elmegy éhezni Párizsba. Az anarchista Frank(l) Kupka itt válik igazi festővél Képein eleinte még Toulose-Lautrec alakjai jelennek meg — köztük a megvénhedt és elkö- véredett La Goulue is — de lépésről lépésre kialakítja saját stílusát Ki- lencszázkettőben, az amerikai St, Louisban elnyeri a Világkiállítás aranyérmét (ott kapta meg Jan Preis- ler a második díjat jelentő ezüstérmet), ám mindennek ellenére sincs festészetével megelégedve. És 1905- ben kijelenti: „...úgy vélem, fölösleges a fákat kopírozni, festeni, hiszen a tárlatlátogatók az utcán tökéletesebbeket látnak. Festek, de csak akkordokat, fogalmakat és szintéziseket...“ Az elmélet ebben az esetben megelőzte a gyakorlatot, mivel első absztrakt festménye, a „Két színű fúga“ csupán 1912-ben született meg. Es itt talán nem lesz érdektelen megjegyezni, hogy azt a lépést, amelyet a kubizmustól, a mértékettartó latinok (Picasso, Braque és társaik) a nem ábrázoló művészetig nem voltak hajlandók megtenni, azt a lépést két szláv festő“, F. Kupka és VasziliJ Kandin- szkíj tette megl A sors fura szeszélye azonban úgy akarta, hogy F. Kupka, noha legismer* tebb képeit az első világháború előtt festette, az igazi elismerésre, a világhírre a második világháború utáni időszakig kellett várakoznia. Igazi dia- dalútja 1951-ben kezdődött el New- Yorkban és Párizs is csak halála után fedezte fel, ahol 1964-ben, amint azt saját szememmel Is láttam, egyszerre két galéria állította ki életművét. A századforduló cseh festészetének jelenlegi kiállításának valóban František Kupka a csillaga, akinek árnyékában az olyan kiváló és bátran expe- rimentáló festők is, mint például Vojtech Preissig is, elhalványulnak! BARSI IMRE Hetven évvel ezelőtt született meg Prágában és kezdte el működését ■ két nemzetiség (a cseh és a német) képviselőinek gondnoksága alatt a „Cseb Királyság Modern Képtára“. Igaz, a szülés hosszadalmas volt és kellemetlen huzavona előzte meg. A fiatal cseh művészek, főleg a Mánes nevét viselő képzőművészeti egyesület tagjai, igen nehezen viselték el a főurak gyámsága alatt álló, A Művészetek Hazafias Barátai Társaságának (a mai Nemzeti Galéria közvetlen elődjének) feudális konzervativizmusát és merevségét, melynek ténykedését, a többi európai főváros képtárainak működését figyelve, a legjobb esetben Is csak stagnálásnak minősíthették, és ezért közösen a cseh társadalmi és politikai szervekkel kivívták azt, hogy I. Ferenc József, királyi, illetve császári rendelettel létrehozta az új, a modern európai és cseh képzőművészet galériáját. Sajnos, az újonnan megalakult képtár, éppen az A Művészetek Hazafias Barátai Társaságának magatartása következtében nem jutott bs a Rudolfínum- ba (amely akkor még a Cseb Takarék- pénztár tulajdona volt és csak 1929-ben ment át a csehszlovák kormány birtokába, s amely a képtárat azonnal kilakoltatta és a parlament székházává tette meg), s ezért ideiglenesen az 1891-es jubileumi kiállítás pgyik pavilonjában (a mai Kongresszusi palota egyik szárnyában) nyert elhelyezést. Kár, hogy ez a provizórium mindmáig tart, mert a francia művészet nagyszerű kollekcióján és a régi európai festészet gyűjteményén kívül — ezek a hradzsini Sternberk palota jobbszárnyában leltek otthonra — a modern európai és kortárs cseh festészet remekei, a Nemzeti Galériával való fúzió után is hontalanok maradtak és jelenleg is a prágai Városi Könyvtár III. emeletének hideg, rideg és sötét termeiben szoronganak. S jóllehet a Nemzeti Galéria igazgatóságának jóvoltából a képtár depozitáriumának anyaga évről évra tervszerűen gyarapodik, a prágai „lakásínség“ következtében a szakemberek és a képzőművészetet igazán kedvelő prágai közönség tömegei, nem ismerkedhetnek meg a Modern Galéria kincseivel. A Nemzeti Galéria vezetősége tudatában lévén a kényszerhelyzetből adódó hiányosságoknak, a Modern Képtár létrejötte hetvenedik évfordulójának alkalmából nagyszabású és példamutató kezdeményezéssel igyekszik lehetővé tenni a nagyközönség és a szakemberek számára, hogy fokozatosan megtekinthessék a XX. század cseh festészetének teljes profilját, mégpedig négy, egymást követő részben, illetve szakaszban. Az első szakasz, amely az úgynevezett kilencvenes generáció festészetét mutatja be, azoknak a cseh festőknek az alkotásait sorakoztatja fel, akik 1860— 1880 között születtek és alkotóerejük 19(10—1908 között, vagyis a következő hullám, a prágai Nyolcak és a Konokok nemzedékének fellépése előtt, érte el csúcspontját. Természetesen a választó- vonalak nem lehetnek matematikailag pontosak, mivel néhány festő, így |an Preisler műve is, éppen a Nyolcak po- rondralépésének Idejében terebélyesedett ki, František Kupka pedig még későbben, a tizes évek elején kezdte meg világhódító pályafutását. A XX. század cseh festészetének második szakasza, melynek anyagát főleg a Nyolcak és a Konokok alkotásai képezik, ez év áprilisában kerül bemutatásra, míg a harmadik szakasz — a két világháború közötti avantgarde festők művei — a nyár derekán, a negyedik szakasz — az 1945 tői máig alkotó festők képei — az év alkonyán lesznek hozzáférhetőek a nyilvánosság számára. A századforduló cseh festészete, azaz a kilencvenes nemzedék művészete mint a tavaszi áradó patak sodra lép ki sekély medréből és több Irányban áramlik szerteszét, újabb és újabb medreket mélyítve magának. Az első, a múlt század leíró, gyakran naturalizáló realizmusból fakad. Tapogatódzva érinti a kor és a társadalom problémáit, majd végül megfeneklik a cseh és a morva falut Idealizáló folklórban, legjobb esetben egy sztatikus, dokumentáris festészetben, s ennek az Irányzatnak az élete végén tévútra tért morva festő, Jožo Üprka a legdivatosabb és talán a legmarkánsabb képviselője. Ebbe az áramlatba sorolhatók be a magasabb művészi színvonalat képviselő tájfestők is: František Kavan, Bohuslav Dvorák és a régi Prága fesI. PREISLER: LOVASOK tői zugait napfényben megörökítő Jan Minarík Is. £s másokkal ellentétben ide sorolnám a szecesszióval kacérkodó Alois Kalvoda, Otakár Lebeda és Antonín Hudeček festészetét, akik azonban müveikkel természetesen sokkal nagyobb értékeket képviseltek, mint. mondjuk, J. Üprka és társai. A századforduló cseh festészetének Jelentősebb áramlatát a monarchiába későn érkező francia impresszionizmus cseh változata alkotja, amelynek nak, legalább életművük bizonyos részével. Így például ide sorolnám F. T. Simont is, akinek festményei, így az „Apály Oniválnál“ (1903), a „Párizsi vasalónők“ (1908) és a „Nagy Boulevard este“, nemcsak témájukkal, de könnyed, légies, valóban francia-impresszionista előadási modorukkal Monet és Degas dicső korára emlékeztetnek. S egy kis jóakarattal Ide sorolhatnám talán Karéi Spillart is, aki ugyan jő néhány képén. J. Oprka folk- lorisztikus festészetével kacérkodott. legkiválóbb és legjellegzetesebb képviselője a nálunk is jól Ismert Antonín Sláviček. Véleményem szerint azonban A. Sláviček életműve két, szerves egységet alkotó, részre osztható fel. Alkotásának első felét a cseh—morva fennsíkon festett tájképek, a „Nálunk Kamenlčkyben“, a „Magány“, a „Hegyi út" és más ezekhez hasonló művek alkotják, melyek impresszionista korszaka előtt jöttek létra és semmivel sem maradnak el a francia, barbizoni Iskola mestereinek munkáitól. Igaz azonban az is, hogy A. Sláviček impresszionizmusa is más volt mint francia elődeié, már csak azért is, mivel Arleshez vagy Bougi- valhoz hasonlítva a cseh táj komor és sötét. És a művész analizáló és egyben heroizáló alkata, az úgynevezett prágai Impresszionista képein Is túlzott drámai komorsággal jelentkezik. (Lásd a „Piac a Letnán“, a „Vágóhíd az ötödik kerületben“, a „Mária utca“ és más festményeit.) És a Prágát dicsőítő, Prága apotheozisát jelentő képei sem örömhimnuszok, hanem inkább súlyos akkordokban végződő rapszódiák. Kár, hogy a művész korai és tragikus halála véget vetett nagyszerű művészi karrierjének. Am Antonin Sláviček minden nagy tehetsége és festői egyénisége ellenére Is csodálom, hogy a cseh művészet- történészek és kritikusok impresszionista modorossággal vádolva úgyszólván agyonhallgatják Václav Radim- skyt, a cseh impresszionizmus egyetlen, valójában impresszionista festőjét, aki a tárlaton látható képeivel, főleg a „Franciaországi emlékkel“ és a „Giverny kertjeivel“ a szín és fény- özönös moneti atmoszférát varázsolja elénk a meglehetősen homályos teremben. Az a benyomásom, hogy V. Ra- dimskýt túlságosan kozmopolitának tartják egynéhányan, amiről természetesen lehetne vltatkoznil A. Slavíčeken és V. Radimskýn kívül Is vannak a tárlaton festők, akik szintén az impresszionisták közé kívánkozA századforduló negyedik és jelentős, de sokáig meg nem értett és kevésbé megbecsült áramlata, a szimbolizmus volt, amely az Impresszionizmus realista és érzéki esztétikájával szemben a költői képzelet csapongá- sát hangsúlyozta. Ennek az irányzatnak legértékesebb reprezentánsa Jan Preisler (1872—1918), ez a lírai megalapozottságú, melankólikus dallamú festő, aki egyéni elképzeléseit szimbolista hasonlatokkal — Igaz gyakran irodalmlasan — fejezte ki. Jan Preisler a hagyományos líra! realizmusból indult ki és amikor a szimbolizmus Nyugatról beszivárgott a Habsburg monarchia agyagból épült kínai fala mögé, a festő érdekes módon nem Gauguint és Odllon Redon-t válaszotta példaképnek, hanem a német von Stuckot és Böcklint, ám későbben mégis csak a francia Puvis de Chavannesnél kötött ki. Azonban az A. SLÁVIČEK: MAGÄNY
