Új Szó, 1972. március (25. évfolyam, 51-77. szám)
1972-03-12 / 10. szám, Vasárnapi Új Szó
ajd száz éven át csak arínyit tudott a magyar nemzet Táncsics Mihályról, s azt is csupán az elemi iskolás tankönyvekből, hogy ő volt az a reformkori politikusféle tanító, akit a fellelkesült márciusi ifjúság 1848. március 15-én, börtönéből kiszabadítván, diadalmámorban hurcolt keresztül Pest utcáin egy lovaitól megszabadított hintóbán a Nemzeti Színház elé, a Bánk bán ünnepi előadására. Arról azonban sem a Bach-terrort követő kiegyezés időszakában, a Kamarilla önkénye szerint kialakított dualista rendszerű Osztrák—Magyar Monarchiában, sem a Horthy-uralom 25 esztendeje alatt szó nem esett többé, hogy ki is volt tulajdonképpen ez a nehéz életű férfi, aki március lázas napjaiban Petőfi mellett a legnagyobb népforradalmárként emelkedett ki hirtelen az ismeretlenségből, akinek a nevét együtt emlegették Petőfiével és Kossuthéval, s már puszta alakja is a császári önkény ellen háborút indított magyar nép szabadságszimbóluma lett. S még mennyi minden más; a szerepvállalások olyan változatos és gazdag sora az övé, amilyen aligha jutott még osztályrészül bárkinek is kortársai közül. Volt ő vándorló mesterlegény, tanító, jogász, lapszerkesztő, városreformer, parasztpróféta, munkások atyja, országgyűlési képviselő, tankönyvíró, nyelvész, szótárszerkesztő, s életpályája minden megnyilatkozását összegező meghatározással: a nemzet tragikus sorskérdésein, megváltoztathatatlannak tűnő viszonyain őrlődő nagy, demokrata hazafi, aki a 19. század eleji utópista szocialista eszmékből kiindulva elsőként jutott el Magyarországon a szocialista hitvallásig. A múlt század magyar társadalmának olyan gondolkodója volt, akinek eszméi meghaladták a kor valamennyi politikusának — beleértve Kossuthot és Széchenyit is —, valamint íróinak és társadalom- tudósainak eszmevilágát, mert mindegyiküktől meszban emberek laknak...“ Az említett időben Arad megyében 18 000, Krassó, Szatmár, Bereg és Bihar megyékben pedig 26 000 ember halt éhen. Ettől nagyobb arányokban csak az 1831-es kolerajárvány sújtotta az országot, amikor is 56 000 ember hullott el. S a műveltségi állapotok? Arról egyetlen adat is beszédesen árulkodik. Szintén Táncsics írja visz- szaemlékezésében, hogy hiteles miniszteri jelentés szerint négyezer községben semmilyen iskola nem volt (s még ez is szépített hivatalos statisztika, mert később, 1869-ben is mindig 5000 község állt iskola nélkül), amellett.pedig a városok és a rendezettebb nagyközségek kivételével az elemi iskolák és így az alsóbb fokú oktatás teljesen a papság kezében voltak. Táncsics Mihály apja — aki szintén Mihály volt — igyekezett taníttatni fiát, bárha ideje jó részét, falusi pórfiúk módján, jobbágyi munkákkal töltötte. Mígnem ebből a lankasztó jobbágyi robotból, álmos faluái életből ki nem botozták a nagyvilágba, amiért is megérlelődött benne az elhatározás: boldogulását valahol kint, a világban kell keresnie. Jóllehet, igazi kálváriája éppen azzal kezdődött, hogy emberi rangra akart emelkedni, szellemi gyönyörűségek után vágyódott, tanítani kívánt, de mindenekelőtt a társadalom javításán szeretett volna munkálkodni. Kitanulta a takácsmesterséget. Székesfehérvárott próbált munkát vállalni, nem sok sikerrel. A városi utcáin ődöngött, bámulta a városlakó nép életét, egy bakancsos katona meséit hallgatta távoli országokról, s megfogamzott benne egy újabb vágyálom: preceptor — segédtanító — szeretett volna lenni, bárha akkori műveltsége éppen csak annyi volt, hogy valamelyest fölötte állónak érezhette magát az írástudatlanoknak. Egymás után négy iskolamester mellett dolgozott, és sokfelé tanított: Acsteszéren, Gannán, Devecseren, Kolontán. Ha pusztán a saját helyzetén szeretett volna segíteA SZOCIALISTA ESZMÉK MAGYAR szebbre látott. Ezért volt, hogy amikor szükségesnek látszott, bebörtönözték, elhallgatták, vagy a morális megsemmisítés legaljasabb eszközeiben sem válogatva, érthetetlennek, nehézkesnek, zavarosnak, fantasztának bélyegezték — és háborodott elméjűnek Is. Csak mert hívatlanul, alulról érkezett, felkéretlenül szólt, és olyan gondolatokat merészelt terjeszteni, amilyeneket utoljára 'a francia forradalomban hirdettek, s majdan Marx és Engels alkottak meg magasabb és tökéletesebb eszmerendszernek. Mindenekelőtt azonban személyén kívül életművét zárták el a nyilvánosság elől. Nagy önéletírásán kívül úgyszólván valamennyi munkája kiadatlanul elheverő könyvekben, oklevéltári iratokban, gondosan őrzött hivatali és múzeumi archívumokban porosodott egészen a felszabadulásig. Aligha van még magyar közíró, akit olyannyira akadálytalanul meg tudtak volna fosztani egyénisége szabad érvényesítésétől, gondolatai terjesztésétől, vagy pláne eszméinek társadalmi valóra váltásától, mint éppen őt, a minden radikalizmusa mellett is egy tágabb értelmezésű humanizmus hitében élő demokrata forradalmárt és munkásmozgalmi szervezőt. Talán, mert túlzottan élt benne a társadalom nevelés és közművelődés általi átalakíthatóságának naiv, utópikus hite. Egyik életrajzírója említi, hogy amikor március Idusán a javarészt diákokból, mesterlegényekből, kisiparosokból és munkásokból összeverődött pestiek tömege olyan kitörő lelkesedéssel éltette, először érezte életében, hogy ő is valaki. Negyvenkilenc éves volt akkor, visszanyert szabadsága éppen egyidős annak a sajtócenzúrának eltörlésével, amelynek áldozataként sínylődött egy esztendeig s tizenegy napig a várbeli József-laktanya börtönében. Mindenütt üdvrivalgás kísérte, látni akarta őt a Nemzeti Színház közönsége is, felajánlvák neki József nádor páholyát, de ehelyett Táncsics a sokaságtól kísérve a Városházára ment, ott rövid szónoklatot intézett az egybegyűltekhez, lelkűkre kötve, hogy most már rendre meg kell valósítani a forradalmi szabadságeszméket. Egyúttal azt is bejelentette, hogy elhalálozott Ilka nevű lánya kedvéért s a történelmi nap emlékére felveszi a Táncsics nevet. Ifjú ember volt, amikor „az erdők vad fiaként" érkezett a Dunántúlról a fővárosba, de egy egész életre elegendő osztályöntudattal és társadalombíráló készséggel. Telkes jobbágy gyerekeként született 1799. április 21-én. a Veszprém megyei Ács- teszér községben. Amikor eszmélni kezdett, apjának 13 gyermeke közül hét volt életben. Bölöni György a „Hallja kend, Táncsics“ c. monográfiájában ilyen képet fest az akkori Magyarországról: „Éhség és járvány kaszálják az embereket, a marhavész elvitte az állatokat, a leghasznosabb kerti növényeknek még a nevét sem ismeri a nép, takarmányfű kevés, gyümölcstermelés primitív... föld alá vájt putrikni, ezen a szinten meg is állapodhatott volna, de olthatatlan nyugtalanság égett benne: az egész ország népét akarta tanítani. Az izsáki tanító unszolására Budára ment, s ott beiratkozott a tanítóképzőbe, amelyet félév alatt elvégzett, majd 24 éves korában gimnáziumi tanulmányokba fogott. Ekkor már eredetiben olvassa Kantot, Rousseaut. Iskolái elvégzése után tanítói állásért folyamodott, de hiába kilincselt. Kiúttalanságában nyelvészkedésbe kezdett. Első könyve „A magyar nyelv“ címmel jelent meg, s az 50 pengőforintos pályadíjat arra használta fel, hogy szógyűjtő körútra induljon. Gyalogszerrel bejárta a fél országot, majd egy szótárt írt, amely nem kelt el. Csak két évvel később, 1833-ban tudta eladni Heckenastnak a „Magyar és német beszélgetések“ című munkáját, amely az utolsó példányig elfogyott. Ügy tűnt, hogy melléje pártolt a szerencse, s ettől kezdve most már megállás nélkül írt — élete végéig. Egymás után jelentek meg tankönyvei. Táncsics a könyveiért kapott honoráriumok árából Pesten, az Orczy-kert mögött telket vásárolt, telkes gazda lett a nagyvárosban. Feleségül vette Seidel Teréziát, egy árva lányt, aki Pesten hivatalnokcsaládoknál cselédeskedett, s ezzel a házassággal teremtette meg az otthon, a jobb munkakörülmények s egy ingatag biztonságú pesti polgári illetőség alapjait. Táncsics ez időben főleg napszámos munkával kereste kenyerét, míg a hitves fehérneműt varrt, s mellékesként kis telkükön kertgazdálkodással is foglalkoztak. A fő munka azonban az írás volt, s íróasztalában olyan halomra gyűlt a kézirat, hogy Táncsics a hazai cenzúra miatt külföldre kényszerült menni kinyomtatásuk végett. Beutazta Németországot, Belgiumot, Hollandiát, Franciaországot, Angliát, megjelentette a „Népkönyv, azaz polgári katekizmus a nép számára“ c. munkáját, sajtó alá rendezte a kossuthi védegyleti eszméket tartalmazó, „Hunnia függetlensége“ c. művét, s majd mikor hazaérkezve a császári rendőrség elől Kossuth tanácsára Horvátországba volt kénytelen menekülni, ott megírja „A nép szava Isten szava“ c. röpiratát, amelyben földosztást követel, támadja az egyházi és nemesi földbirtokrendszert. „Ez az állapot meg fog szűnni, vagy ti szüntetitek meg, nemes atyafiak vagy mi parasztok. Aki erősebb, az győzni fog. Ez a föld a miénk, mi munkáljuk meg.“ A reformkori Magyarországban ilyesmit kimondani csak Petőfinek volt bátorsága. Az ekkor írt munkáiban a francia enciklopedisták, a jakobinusok eszméi hatottak — magyarul. Még Párizsban járva felkereste Cabe-t, a Voyage en Icarie (Utazás Ikariába) című utópisztikus mű szerzőjét, aki nagy hatással volt szemléleti fejlődésére. Aztán meg maga is írt Pazardi címmel egy szatirikus regényt, amelyben a rendi Magyarország elmaradottságát ostorozza. Legveszedelmesebb munkája azonban a „Józanész" című műve volt, a rousseaui ihletésű neveléstudományi mű, a „Társadalmi szerződés“ magyar visszhangja s a legélesebb társadalombírálat. Természetes hát, hogy mialatt elkeseredett harc folyt a Konzervatív Párt köré tömörült nemesség, valamint a Kossuth által vezetett ellenzék között, a császári titkosrendőrség felfedezte Táncsics búvóhelyét, majd 1847. március 4-én bebörtönözte, ahonnan már csak a márciusi ifjúság tudta kiszabadítani. A forradalom legnépszerűbb embere lett. Megteremtette a forradalom legradikálisabb lapját, a Munkások Újságát, amelyet 1848. április 2-tól december végéig szerkesztett, és a siklósi kerület országgyűlési követe lett. Táncsics következetes harcosa volt a demokratikus forradalomnak és a jobbágyfelszabadításnak, s a lapszerkesztő meg a képviselő ebben kölcsönösen egymás kezére játszottak. Újságcikkeiben, amelyek a politikai publicisztika legnagyobb hatású eszközei voltak ebben az időszakban, az úrbériség, a jobbágyrendszer megszüntetését, a legelők felosztását, az úri haszonélvezetek eltörlését, a jogegyenlőség alkotmányos megvalósítását, a vallásegyenlőség gyakorlásának polgári formáját, a céhek feloszlatását, az idegenben állomásozó magyar katonaság hazarendelését, az önálló véderő felállítását, a forradalmi célkitűzésekkel szemben álló sajtótörvények hatálytalanítását a cenzus nélküli választások bevezetését stb. sürgette emésztő hévvel. Ugyanerre használta fel képviselői mandátumát is. Az ellenzék sarokba szorítása céljából lapja levelezési anyagából ilyen dokumentumokat rakott a képviselőház asztalára: „Kendtek aligha ismét rá nem akarnak bennünket szedni. Védjük meg előbb a hazát, majd azután úgy jutalmaznak bennünket, ahogy kendteknek tetszik. Bizony, mi félünk, mert már sokszor megcsaltak kendtek bennünket.“ Támadta is a középnemesi ellenzék, lapját és személyét egyaránt. Sőt szembekerült még Kossuthtal is, aki ingerülten torkolta le egy vitában: „Ne a legelőkről vitatkozzunk, amikor a haza van veszedelemben.“ „Pedig a legelő és a hold földek száma volt 1848-ban az a kérdés — írja Révai József —, amelyen eldőlt, vajon sikerül-e meggyőzni a magyar dolgozó nép zömét, a parasztságot arról, hogy a magyar szabadságharc az ő ügye, mert a haza — ha nem is csak az övé — de az övéi is.“ Végül is sikerült az ellenzéknek mintegy nyolchónapi működés után, cselszövések és provokációk útján lapját beszüntetni, képviselőtársainak pedig őt magát kiszorítani az országgyűlésből. A debreceni kormány idején már keserű, félreszorult, kiábrándult ember. Aztán bekövetkezett a szabadságharc leverése, a világosi kapituláció, s Táncsics nyolcéves bujdosásra kényszerült, előbb vidéken, majd felesége segítségével Pesten. Búvóhelyén írta meg a „Bordács Elek, a gyalog árendás“, „Hét nemzetség szövetsége“, „Tanító és tanítvány“, „Hit, papok, pápák“ s „A legrégibb magyar nyelv“ c. műveit. Csak az 1857-ben kihirdetett amnesztia hírére merészkedett elő rejtekhelyéről. Szinte új erőre kapott, s még nagyobb lelkesedéssel, bátrabban terjesztette eszméit. Két röp- irata, a „Forradalom“ és ,.A kocka fordult“ miatt mint az „új március“ előkészítésének egyik gyanúsítottjára az abszolút monarchia rendőrkémei lecsaptak rá, s 61 éves korában újra bebörtönözték* Ezúttal 15 évi súlyos börtönbüntetésre ítélték, s csak az 1867. évi általános kegyelemmel szabadult — hófehér hajjal és megvakultán. írásait, mindaddig, míg szemét meg nem operálták s szemüveget nem szerzett, tollba mondta. Életének egy másik, talán még szomorúbb, de érettebb, filozófikusabb fejezete kezdődött. Még a börtönben megírta a korszakról vallott nézetei mellett a legjelentősebb városmonográfiát, helyesebben Budapest városrendészetével kapcsolatos reformterveit, „Fővárosunk“ címmel. A hatvanas évek elejétől folyt a pályázati tervek alapján a Duna alsó és felső partjainak beépítése és átrendezése, s ha ismerik Táncsics reformterveit, vagy akár egy kissé is számításba veszik, talán ma szebb lenne Budapest arculata. Csak szabadulása után adhatta ki, amikor nagyjából már minden bevégeztetett. Újra lapot indított, az Aranytrombitát, s mivel nem tudta a szükséges fedezetet kifizetni, egy hónapra újra börtönbe zárták — immár harmadszor —, miközben Orosháza megválasztotta képviselőjévé. Aztán már mindvégig sorozatos kudarcok érték — élete alkonyáig. Még írja munkáit, többek között az oktatás reformjáról, a Tudományegyetem építési, szervezési és szellemi átalakításáról, s megvalósításra vár az életmű összefoglalása, az Életpályám is, annak a legcsekélyebb reménye nélkül, hogy azok valóban el is jutnak az olvasóhoz. Az 1868-ban megalakult Általános Munkásegylet — az első jelentős munkásszervezet — 1869-ben elnökévé választotta, de a Budapesti Munkásegylet liberálisainak intrikái folytán, önérzetében mélyen sértve, lemondott erről a tisztségről. Bámulatra méltó, hogy még akkor is meg a későbbiek során is bele-bele tudott kapaszkodni a reménykedés illuzórikus fogódzóiba. Házat építtetett, munkáscsaládokat telepített belé, miután azonban a „bécsi krach“ következtében eladósodott,' Tömő utcai házát elárverezték, s egyúttal megfosztották székesfővárosi polgárságától is. 77 évesen, az öregség súlyos terheivel vállán úgy távozott hűséges feleségével Budapestről, amint ifjú korában feljött: nincstelenül. Ceglédre kerültek, majdnem a város kegyelemkenyerére. Ott tett még egy utolsó kísérletet: Vasárnapi Egyesületet és önsegélyező pénztárat hozott létre, önművelésre serkentett az általa kibocsátott „Ceglédi levelek“-ben. S könyveit árulta a piacon, minden eredmény nélkül. A város közönyös polgársága, valamint egy másik, rivális egyesület, a Népkör itt is meghiúsították törekvéseit. Megkeseredett szájízzel távozott innen is, és öreg napjaira megint visszatért Budapestre, ahol az 1884. június 28-án bekövetkezett haláláig vejénél, egy Üllői úti lakásban húzta meg magát. A temetésén hatalmas tömeg vett részt, s ravatalánál Herman Ottó búcsúztatta. Amikor a magyar polgári demokratikus forradalomra és szabadságharcra emlékezünk, nem tehetjük anélkül, hogy ne adózzunk nagy tisztelettel Táncsics Mihály emlékének, hiszen nemcsak a parasztforradalom szószólója volt, hanem a korai szocialista esz- cialista eszmék magyar alapozója is egyszersmind. M1KDS SÁNDOR M
