Új Szó, 1972. március (25. évfolyam, 51-77. szám)

1972-03-11 / 60. szám, szombat

KALMÁR GYÖRGY ŰTIJEGYZETE v. Vöröskatona volt ELSÖTÉTÜL AZ ÉG Másnap Mudzsibur Rahman házában jártam Bazrullal. Öt óra körül jöttünk onnan el. Fül­ledt és forró volt a délután. Amikor búcsúztunk, a szolgák sorra behúzták az ablakok fa­tábláit. Üveget errefelé nem igen használnak, ha nagy me­leg van, vagy esőtől tartanak, besötétítik a szobákat. Nem ér­tettem, mire most ez a készülő­dés. A levegő mozdulatlan volt, az ég felhőtlen. Valahonnan felbukkant egy „robogó“ (elné­zést, hogy idézőjelbe teszem, dehát én ezt a jármüvet soha nem fogom valóban robogónak nevezni). Nehezen puffogott a motorja, ahogy végígkanyargott a kertváros poros útjain. Mint­ha levegő után kapkodott vol­na. Minderre voltaképpen nem igen figyeltem, túlságosan el voltam foglalva az éppen befe­jeződött találkozással, Bezrullal is erről beszélgettünk. A szál­loda kapujában búcsúztunk el. Akkor figyeltem csak fel, mint­ha apró kis szelek futottak vol­na végig az úton, csibész köly­kök feldobtak a levegőbe egy marék port, ezután elszaladtak. Felmentem a szobámba, a ne­gyedik emeletre. Az erkélyablak előtt be volt húzva a sötét, ne­héz függöny, a légkondicionáló alaposan lehűtötte a szobát, egyszerűen fáztam. Gondoltam, beengedek egy kis forró utcai levegőt. Az ablakhoz léptem, s félrehúztam a függönyt. Az ég koromfekete volt. Va­lahonnan messziről, mintha seb­zett kutya vonított volna. Az utca, ahol öt perccel előbb jár­tam, teljesen néptelen volt. Egy asszony futott csak keresztül, furcsán bicegve, szárija szárnya lobogott utána. Szemben, ahol a riksások szoktak utasra várni, egy lélek sem volt, a riksák felállítva sorakoztak a fal mel­lett. Egyszerre a sarkon, mint valami mesebeli varázsszőnyeg, feltűnt egy girbegurba bádogle­mez és elrepült a házak között. A lámpák egy pillanatra fel­gyulladtak az utcán, azután ki­lobbantak. Megpróbáltam a sa­ját szobám csillárját, — üresen kattant a kapcsoló. Olyan sötét volt, hogy tapogatóznom kellett. Aztán egyszerre tompán felnyö­gött a betonépület és mintha függönyt húztak volna el az ab­lakom előtt, por töltötte meg az utcát. Felüvöltött a szél. Másnap a reggeli lapok el­lentmondó híreket közöltek. Csupán Dacca környékéről tud­tak bizonyosat: a forgószél a jutagyári munkáskolóniákon vá­gott olyan széles irtást, mintha száz megvadult elefánt tiporta volna végig a külvárost, s az­tán tovább, a pusztulás széles sávját hagyva háta mögött, a dzsungelbe rohant. Egész nap az elpusztított telepeket jártam. Ahol a szél végigsöpört, nem maradt lábon semmi. Csak egy­két fa hatalmas, szilárd ágai között egy csarpa — kókusz­pálma kötélből font heverő —, néhány ajtótábla s asztal. Egyetlen óriási szemétteleppé halmozódott a deszka, a vályog, a nád, a pálmalevél, A romok között fásult emberek kutattak. Hogy túl a városon, a dzsungel­ben mi maradt épségben a fal­vakból, hányán pusztultak el? Másnap ötezerre, harmadnap huszonötre, negyednap har­mincötezerre becsülték az ál­dozatok számát. De hát ki szá­molta azt meg? Egy hulladékdombon férfi ült, rizst evett egy pálmalevélről. Valaki vödörből ennivalót osz­tott. Ledőlt ház, egyetlen fala maradt. Tövében pöttöm kisfiú karikázott. Az út mellett nagy halomban összetört riksák. Ke­rekük elgörbült, ernyőjük ki­szakadt. A villanyvezeték rájuk­szakadt. Egy nagy fa tetején szék. Alatta — az ágakon meg a fa alatt is — könyvek lapjai. Mit olvashatott vajon, s hová lett, aki ott ült? Dermedten fényképeztem. Egy villanydrótban egyszer csak felbuktam — leestem, a géppel együtt. Nézem, eltört a fénymérője. Máskor borzasz­tóan bántott volna. Most nem törődtem vele. Amikor másfél évvel később, 1970. november 12-én újra a Bengáli-öbölben járt a halál, akkor már hatjegyű számokkal sem tudták kifejezni az áldoza­tok számát. Voltak, akik millió­nál is több halottról beszéltek. Mert hát ahogy 1969-ben, úgy 1970-ben sem számolta meg senki, hányán pusztultak el. Több mint nyolcvan évvel ez­előtt volt a legutolsó ehhez ha­sonló természeti katasztrófa Ázsiában. A Sárga-folyó árja kilencszázezer embert gyilkolt meg. Ezúttal is a víz hozta a halált, nem csupán a szél. Ügy kezdő- döttt mint annyiszor máskor. November elején alacsony nyo­mású légtömegek hatoltak be a Bengáli-öbölbe. A vihar foko­zatosan erősödött. Amikor elér­te a háromszáz kilométeres óránkénti sebességet, hétméte­res vízfalat szippantott fel és sodort magával. November 12-én éjszaka, amikor telehold volt, s az ár a legmagasabb, a ciklon az öböl szigeteire s a partvidékre zúdította az addigra már húsz méter' magasra nőtt vízfalat. A szökőár az útjába került szige­teket úgy tarolta le, mint a bo- rovta. Ahol áthaladt, ott min­dent megsemmisített. Falvakat, rizsföldeket, mindazt, amit az ember és a természet megte­remtett. Amikor az első heli­kopterek az elpusztított szige­tek s a partvidék fölé repültek, Patuakhali vidékén tizenhárom olyan szigetet számláltak meg, amelyen semmilyen élet nem maradt. „Olyan, mint a Szahara — jelentette az egyik tudósító —, emberi életnek nincs nyo­ma, csak sós, fehér homok ma­radt“. „Eleinte megpróbáltam számlálni a holtakat — írta egy másik helikopter utasa, a partvidék felett repülve —, de hamarosan feladtam. Százak és százak, a rizsföldeken, a lagú­nákban, a csatornák partjain. Görcsbe merevedetdt holttestek tízezrei.“ Aki nem talált mene­déket, kőházat, fát vagy leg­alább egy bambuszrudat, akinek nem volt ereje megkapaszkod­ni, elpusztult. Amikor az egyik szigetre a mentők gyerekruhát vittek, megtudták, hogy nincs rá szükség. A katasztrófát túl­élők között egyetlen gyerek sem volt. Minderről ekkor csak messzi hírekből tudtam. Töredékekből, a túlélők elbeszéléseiből pró­báltam összerakni az eseménye­ket. „Amikor a szél fújni kezdett, felkapaszkodtunk a háztetőre. Éjfél körül lehetett, amikor ránk zúdult a víz. A háztető összeomlott s valamennyien a vízbe zuhantunk. Magamhoz szorítottam hároméves fiamat. Feleségem ötéves kislányunkat ölelte át. A többi gyerek sikolt- va tűnt el az árban. Azért me­nekültem meg, mert egy fa ágai közé zuhantam, s meg tud­tam kapaszkodni, amíg az ár el nem ült. Feleségemet fáról fára dobálta a hullám, s ötéves lányom eltűnt.“ (Ginda Kumar Das, Dhali Guranagel falu, Ke­let-Pakisztán) „A hullám egy bambuszrudat sodort felém. Megkapaszkodtam. Mire — nem tudom, mennyi idő után —, magamhoz tértem, 40 kilométer­rel távolabb feküdtem a föl­dön.“ (Modan Modan Sabha, Noakhali, Kelet-Pakisztán). „A szél olyan erős volt, hogy feleségemmel és hat gyere­künkkel eleven láncba kapasz­kodva próbáltunk térden mász­ni a földön. Elértük a bátyám házát. A tetőre kapaszkodtunk. Zuhogott az eső. Három vagy négy óra telt el, amikor iszo­nyú morajt hallottunk, mintha a világ vége jött volna el. S az ár ránk zuhant.“ (Nomohan Das, Dhali Gaurnagel). )ahja Khan a szerencsétlen­ség után kijelentette: az árvíz ellen lehet védekezni, a ciklon ellen csak imádkozni lehet. Ne­ki valóban volt miért imádkoz­nia. Mert bár a vihar csak a Bengáli-öbölben tombolt, szele elérte Islamabadot is. A ciklon egy csütörtöki éjsza­ka, 1970. november 12-ről ti­zenharmadikára virradóra érte el a bengáli öblöt. Közeledésé­ről a meteorolólgiai állomások értesítést kaptak és jelezték a veszélyt. A közvetlenül fenye­getett deltavidék négymillió la­kója közül azonban rendkívül kevésnek volt rádiója. Nyugat- Pakisztánban 225 ezer ember­nek volt nyilvántartott rádióké­szüléke. Kelet-Pakisztánban ösz- szesen 49 ezernek. Ezek közé bizonyosan nem tartoztak a delta szigetein élő emberek. Hiába adott riadójelzést a rá­dió — akiknek meg kellett vol­na hallani, nem is tudtak róla. Aratási idő volt, sok ezren men tek csónakon a szigetekre Ezeknek jó része homokzátony volt, alig néhány méterrel emelkedtek ki a tengerből, s nem volt rajtuk egyetlen kő­épület, még fa is ritkán. Vasárnap már köztudott volt, hogy a ciklon iszonyatos pusztí­tást okozott. Az első jelentések százezrek haláláról szóltak, de akkor a szigetek többségét még nem keresték fel. A kormány azonban még a rákövetkező kedden is elsősorban azzal volt elfoglalva, hogy cáfolja a pusz­tításról szóló híreket. Nem is volt olyan nagy, nem is pusz­tult el annyi ember. Kiderült, hogy az a kormánytisztviselő, aki ilyen esetben a mentési munkálatokat irányítja — egy bizonyos Anisuzzaman nevű úr —, másodállásban látta el ezt a tisztet. Semmiféle terve nem volt készenlétben, semmilyen elképzelése arról, mit kellene tenni. Még a különböző daccai hivatalok gépkocsijait sem bo­csátották rendelkezésére, in­kább naphosszat üresen álltak az autók, de nem adták kölcsön a segélyezéshez. A kormány nem nyilvánította Kelet-Pakisz- tánt árvíz sújtotta területnek és nem alakított semmilyen külön­bizottságot, nem adott senkinek külön felhatalmazást a súlyos feladatok megoldására. A leginkább sújtott vidéke­ken a helyi tisztviselők két rúpiát — egy napi munkás bér kétszeresét — követelték a se­gélyek szétosztása fejében. A rendőrök napi tíz rúpiát kértek a halottak eltemetéséért. Tényleges segítség inkább csak külföldről érkezett. Az amerikai követ minden szállít­mánynál lefényképeztette ma­gát. Sok ezer konzerv érkezett — konzervnyitó egy sem. Vol­tak szervezetek, amelyek főz- nivaló ételeket küldtek olyan emberek számára, akiknek nem volt mivel főzniük. A pápa, út­ban Manila felé, váratlanul megváltoztatta útitervét és le­szállt Daccában, hogy átnyújt­son egy tízezer dolláros csek­ket Jahja Khannak. A pénzt, persze, postán is el lehetett volna küldeni. De akkor elma­rad a nagy találkozást megörö­kítő fényképezőgépek kattogá­sa... Voltak persze, akik sze­rényebben és sokkal csendeseb­ben igyekeztek segíteni. Közé­jük tartoztunk mi is. Dehát mindez édeskevés volt. Nem is maga a pusztítás, ha­nem ez a hihetetlen nemtörő­dömség, amivel a pakisztáni kor­mány kezelte — iszonyú fel­háborodást váltott ki. Hiszen a ciklont sok olyan jel előzte meg, amiből következtetni le­hetett volna: augusztusban ször­nyű árvizek voltak, októberben hurrikán söpört végig a Gan- gesz deltájában. Fel lehetett volna készülni. De Pakisztánban erre senkinek nem volt gondja. A ciklon „cseppje“ — lehet ezt egy szökőárat magával söp­rő szélviharra mondani? — az utolsó volt; kicsordult a pohár. 'Amikor a vihar kitört, Jahja Khan Pekingben volt. Hazafelé megszakította útját, s leszállt Daccában. Állítólag azért, hogy megvizsgálja, mi történt a cik­lon sújtotta vidékeken. De nem helikopterre, hanem egy másik repülőgépre váltott át, s mind­össze ezer méter magasból te­kintette át a deltát. Leszállván ezután Daccában, ezt a megjegy­zést tette: Nem is néz ki olyan szörnyen. Néhány hét volt ekkor már csak hátra Pakisztán történeté­ben az első választásokig. És akkor Jahja Khannak fizetnie kellett a számlát — a magáét is, meg az elődeiét. Simkó Gyula, volt vöröska­tona idén tölti be 72. életévét. A forradalom kitörésekor 1919- ben Budapesten beállt a 32-es gyalogezredbe. Pár hónappal később a nyíregyházi ötös hu­szárezredben teljesített szolgá­latot. A 19 éves vöröskatona számára a forradalom legjelen­tősebb eseménye 1919 júliusá­ban volt. — Akkor Gyöngyöshalászi környékén voltunk — emléke­zik — a parancsnokunk rám­bízta a vezénylést és szabad­ságra vonult. Megígérte, hogy egy hét múlva visszatér. Elme­ba vártuk vissza. Virradatig vártunk. Ekkor kiküldtem egy másik futárt. Nemsokára visz- szatért s jelentette, hogy a szá­zad előző este visszavonult. Visszatértünk a század táboro­zóhelyére. Az ellenség körülke­rített. Társammal, Pressol Mi­hállyal fogságba estünk. Rövid kihallgatás után megszületett a döntés: golyó általi halál. Turkevétől néhány km-re, a Bíró-Tóth tanyához vezető dűlő- út mentén dördült el a sortűz. Pressol Mihályt 24 éves koši­cei munkást 1919. július 8-án az ellenforradalmárok golyója netele után harmadnapra egy, Gyöngyösről érkező munkás je­lentette, hogy a városban kitört az ellenforradalom. Az ellen- forradalom vezére egy porce­lánkereskedő, valamint Csisz- kai és Kenyeresi százados volt. Megindultunk Gyöngyös felé. A beavatkozásra mái nem volt szükség; mire megérkeztünk, a gyöngyösiek leverték az ellen- forradalmat. Néhány napra rá új parancs­nokot kaptunk. Mentünk a frontra Szolnok felé. Ördögal- kától pár kilométerre letáboroz­tunk. A parancsnokunk járőrt küldött ki s engem nevezett ki parancsnoknak. Feladatunk az Ördögalkán táborozó román csapatok haderejének megtu- dása volt. A feladatot nem haj­tottuk végre az erős őrség miatt. Öt óra körül futárt menesztet­tem a századhoz. A futárt hiá­ölte meg. Simkó Gyulának „sze­rencséje“ volt. Halálos lövés nem érte. Egy golyó a tüdejébe hatolt. Nyolc hónapig tartó ne­héz kórházi kezelés után újra talpraállt. A továbbiakban na­gyon mozgalmas élete volt. Folytatta a harcot. Sok üldözte­tésben volt része. 1968-ban feleségével elláto­gatott a Debrecen melletti Tur- kevére, ahol megtalálta bajtár­sa, Pressol Mihály sírját. 1969. III. 21-én a Magyar Népköztár­saság a Tanácsköztársasági Em­lékérmet adományozta Simkó Gyulának. Jelenleg Šafarikovón (Tornaiján) él. A fényképfelvétel Simkó Gyu­la egykori vöröskatonát ábrá­zolja két kitüntetésével, vala­mint a turkevei úttörőktől ka­pott albumokkal és egy kis em­lékművel. BORZI LÁSZLÓ Minden csütörtökön Egy klub megalakulásáról Nehéz eldönteni, hogy Nové Zámky (Érsekújvár) messze van-e Bratislavától, vagy se. Ha a kilométerek számára, a vona­tozásra, vagy autózásra gondo­lunk, nincs messze. Viszont, ha arra gondolunk, hogy egy hír­nek négy öt_ hét kellett míg hozzánk eljutott, a távolság óriá­sinak tűnik ... Pedig általában frissiben kapjuk a híreket. Csak ez a kicsi hír kószált el vala­hol. De megérkezett. Arról szól a hír, hogy Nové Zámky-ban (Érsekújvár) a CSEMADOK vá­rosi szervezetének vezetősége klubot alakított a felnőttek szá­mára. Egyik tudósítónk, N ay And­rás, tagja ennek a klubnak. Felkerestem. Beszámolt a meg­alakulásról. Először a fiatalok klubjáról beszélt, az öt évvel ezelőtt megalakított Kassák La­jos Ifjúsági Klub munkájáról. Majd a fiatalok tevékenységé­nek felsorolása után nagyobb lélegzetet vett és kijelentette: — A fiatalok példája nyomán alakult meg ez a klub. Klub a felnőttek számára ... A fiatalok példája nyomán. Nem olyan beállítása ez a megalaku­lásnak, mintha vitatnánk, hogy mi volt előbb: tyúk, vagy to­lás? Ha arra gondolunk, hogy a munkásotthonok hagyományát újítják fel... Ha arra gondo­lunk, hogy a városi szervezet tagságát valami hasonló lelke­sítette amikor felépítette saját székházát... Tény azonban, hogy a fiatalok előbb éltek a felnőttek teremtette lehetősé­gekkel. Dicséretükre válik, hogy jól használták fel ezeket. De most arról van szó, hogy a fel­nőttek számára alakítottak klu­bot ebben a székházban. A já­rási titkárságon Őszi Irma titkárnő a klubról csak ennyit mond: — Az a fontos, hogy meg­kezdték a munkát. Jó a kezdet. Először a „kedd este" vált be, mert ez az akció hangulatot te­remtett. Most minden csütörtök kön találkoznak a klub tagjai. Szeretnénk, ha jól és otthono­san éreznék magukat a szék­házban ... Jó a kezdet. A városi szerve­zet csaknem ezer főt számláló tagsága adta az alapot a kez­déshez. Harmincötén megalakí­tották a klubot. A székház egyik kistermében, ahol állandó ott­hont kaptak. Még nem alakult ki világosan és pontosan a klub­tagok érdeklődési köre, még a szándékok, a tervek csak ötle­tek formájában sziporkáznak» de a vezetőség tagjainak gon­doskodása érezhető. Megbízott ügyeletes pár irányítja, szerve­zi a klub működését. Még egy­mást váltják az ügyeletesek<, még csak egymás között beszé­lik meg, hogy mit kellene ten­ni legközelebb, de már valóság a klubélet. Az események távolodnak az időben, s közben — szinte alig vesszük észre — jelentőségük elnyeri valóságos arányait, mert a helyes tettek és hibák is tár­gyilagos ítélet alapján kapnak értékelést. Ez vonatkozik á klub megalakulására is. A táv­lat avatja majd igazán jelenté­kennyé azt, ami ma talán még csekélynek tűnik. A már eltompulással fenye­gető közöny ellenszereként azonban jól használható a klub megalakítása. És ha késve is, de megérkezett az örömre han­goló hír. Tudjuk, hogy a példa nyomán máshol is alakítanak majd klubokat a felnőttek szá­mára. A hír minden bizonnyal tetteket fakaszt majd ott is, ahol ma még csak töprengenek a probléma fölött: Mit kellene a közöny ellenében tenni? Megmutatták. Minden csütörtökön klubestet tartanak. HAJDÚ ANDRÁS mm 1972. III. 11.

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents