Új Szó, 1972. március (25. évfolyam, 51-77. szám)

1972-03-10 / 59. szám, péntek

KALMÁR GYÖRGY ŰTIJEGYZETE tv. AZ ÉHSÉG FÖLDJE Kénytelen vagyok messze kezdeni a mondókámat — anél­kül nehezen lenne érthető, ami a következő nap történt. Kelet-Bengália a földkerek­ség egyik leglaposabb darabja. A tengerbe siető nagy vizek hor­dalékának lerakódásából kelet­kezett. Megszámlálhatatlan fo­lyója van — a három legna­gyobb a Gangesz, a Brahma­putra és a Meghna, amelyek a világ legnagyobb deltarend­szerét alkotva érik el a Ben- gáli-öbölt. Ezeken kívül sok ezer folyócska, a „khal“ — meg millió kicsi tó — „bhil“ — s temérdek mocsár olyan vízmennyiséggel öntözi, amely a trópusi nap segítségével a földkerekség egyik legterméke­nyebb paradicsomát varázsol­hatná ide. Az indiai szubkon­tinens kenyér-zsákja lehetne ez a darab föld. Dehát soha nem volt az. Ellenkezőleg, a híres „bengáli éhínségek“ mindig itt pusztítottak. Ha össze akarnánk számolni, hány millió embert ölt itt már meg az éhség és a természeti csapás, nyolcjegyű számot kellene keresnünk ... Ennek a síkságnak csak Északról s Keletről van hatá­ra — Asszam és Tripura he­gyei, s dél-keleten a csittagon- gi dombok. Nyugatról, az in­diai Bengália felől semmiféle természetes vonal nem választ­ja el, földrajzilag ugyanúgy ér­tékes része, mint minden más tekintetben. Ez a fennsík ritkán emelkedik 10 méternél többre a tengerszint fölé. A folyók sok helyütt magasabban futnak a környező földeknél. A nagy esők idején mindegyik kiárad. Gyakorlatilag lehetetlen ezt a folyó-labirintust szabályozni. Kiszámították, 35 duzzasztóműre lenne szükség hozzá. De még az sem lenne talán elég. A folyók egyik évben erre halad­nak, a másikban arra. Ha az egyik helyen hidat vernek, egyáltalán nem lehetnek bizto­sak abban, hogy a folyó a kö­vetkező évben is arra fog foly­ni, s nem kerüli-e el esetleg a hatalmas költséggel épített szerkezetet. A legnagyobb fo­lyók medrei persze nem vál­toznak olyan gyorsan, de azok meg rendkívül szélesek. A leg­alacsonyabb és legmagasabb vízszint közötti különbség el­éri a 15 métert. Különben a Gangesz deltája nem volt min­dig ott, ahol most. Azelőtt a mostanitól nyugatra feküdt s az új delta csak most töltődik fel. A régi deltát kis és nagy, élő és holt folyók, vizek mil­liói borítják, amelyek az esős évszak idején az egész földda­rabot egyetlen tengerré változ­tatják. Hogyan lehet ilyen viszonyok között vetni, aratni, termésre számítani — egyáltalán: élni? Hát úgy, hogy az ember ki­használja azt, ami hasznot a természet mégiscsak hoz: min­denekelőtt az iszapot. A he­gyekből lehordott törmelék év­ről évre megtermékenyíti a la lajt, s ezért ahhoz a terméshez, amelyet a monszun után vet­nek, gyakorlatilag semmiféle műtrágya nem szükséges, hi­szen a föld termőerejét az Iszap mindig megújítja. Kelet-Bengália legfontosabb terméke a rizs. Az utolsó évek­ben többnyire tízmillió tonna termett. Ez nem volt sohasem elég, minden esztendőben im­portálni kellett még legalább egymillió tonnát. A rizs évente háromszor te­rem. A legfontosabb, legtöbbet hozó termést úgy nevezik: aman. Ez a „téli“ rizs, a szó is szanszkrit „hemanta“ — tél kifejezésből származik. Ezt má­jus közepén vetik és novem- berben-decemberben aratják. Iti szúrom mindjárt közbe, hogy ennek a termésnek hallatlan szerepe volt abban, hogy Bang­la Desh háborúja nem éhínség közepette zajlott — éppen ara tásidő volt, elegendő rizs volt még mindenütt. Az esős évszak júniustól szeptemberig tart, az „aman“ ezért » legbőségesebb termés. A tízmillió tonna rizs­ből legalább 5,5—6 millió ton­na ekkor terem meg. A baj csak akkor van, ha a monszun elmarad, vagy ha több eső hull a kelleténél. Ha kevés, az eső, a rizs kiég, ha sok, elrohad. S ez bizony elég sokszor megtör­ténik. Gyakran ciklon kíséri az esőt. A Bengáli-öböl felől nem­egyszer tör a deltára olyan ha­talmas szélvihar, amely — ki­vált ha vízfalat sodor magával — iszonyatos pusztítást okoz a part mentén. A monszun szó különben arab eredetű. A „mausim" szó­ból ered, amely évszakot jelent. Az indiai szubkontinenst éven­te két monszun éri: az előbb említett nyári, amely a tenger felől érkezik és a téli, amely észak felől, a szárazföldről kö­zeledik. Ez utóbbit száraz sze­lek hozzák, s igen kevés esőt hoz. Bengáliában ezt használ­ják ki a januárban-februárban vetett és áprilisban—májusban aratott „boro“ terméshez. Ele­gendő csapadékot a téli mon­szun sohasem ad és ezért a „boro“ sikere nagyrészt attól függ, hogy mennyi munkát fek­tetnek bele, mennyire öntözik s mennyi műtrágyát használ­nak fel. A harmadik rizstermés az „aus“ vagy másként „asu“ — a szó a szanszkrit aszuvrihi szóból ered, amely annyit tesz: gyorsan növekvő. Ezt április­ban vetik és augusztusban arat­ják. A magasan fekvő területe­ken, amelyeket nem áraszta­nak el a monszun idején, elég rossz minőségű rizs terem. Megnehezíti a munkát, hogy a monszun nem érkezik mindig pontosan. Néha már áprilisban előreküldi hírnökét, a Kal-N Raisakhi szelek hozta korai esők képében, amelyért persze nem éri szemrehányás. Annál nagyobb baj, ha az októberi vi­harok elnyújtják a monszunt és késleltetik az aman termés be- érését. S azután, ha még csak az idő járással kellene megküzdeni. Az igazi baj, hogy hiába múl­nak az évek, rizsből alig-alig van csak több. A szájak gyor­sabban sokasodnak, mint a ri- zseszsákok. Burma, India és Pakisztán — tehát tágabb érte­lemben a szubkontinens rizs­földjeinek terméshozama 1909 —1913 között hektáronként 16,5 mázsa volt. Az ötvenes évek­ben 12—13 mázsa között moz­gott. 1963—67 között elérte a 15,3 mázsát. De ebben az egész szubkontinens benne van, bele­értve Burmát, ahol a rizs több­nyire igen jól fizet. Kelet-Ban- gália rizsföldjeinek hozama a szubkontinens átlaga alatt volt. És van itt még egy dolog. Említettem már, milyen feszült­ségek egyenlőtlenségek alakul­tak Nyugat- és Kelet-Pakisztán között. De van valami meghök­kentő. Nyugat-Pakisztánban a rizs nem olyan fontos étel, mint Bengáliában. Pakisztán rizster­melése 13 millió tonna körül volt az utolsó években; ebből Nyugat-Pakisztánban mindösz- sze kétmillió tonna termett. Ott az emberek inkább kenyeret esznek, mint rizst, s főként búzát termelnek. Ennek megfe­lelően 1949-ben jóval alacso­nyabb volt a rizs termésátlaga, mint Bengáliában. Körülbelül tíz százalékkal. Az utolsó évek­ben azonban Nyugat-Pakisztán rizsföldjeinek hozama kerek húsz százalékkal haladta meg Keletét. Sokat lehetne vitatkoz­ni arról, hogy miért. Ajub Khan szerint mindennek a földreform az oka. Barátok, nem urak cí­mű könyvében elmagyarázza, hogyan változtatta meg — így mondja, szóról szóra, nagy büsz­kén — hogyan „változtattam meg“ az 1950-es földreform- törvényt. „Kelet-Pakisztánban a politikusok (így nevezi Ajub a hatalomra jutása előtt a színen levő polgári politikusokat) az­zal az elkéj)zeléssel csináltak földreformot, hogy mindenki­nek jusson egy kis darab föld. Apró darabokra szabdalták az országot és szigorú büntető rendszabályokkal gyakorlatilag tönkretették az egész közép- osztályt. Az eredmény az volt, hogy senkit sem érdekelt a föld. A Muzulmán Liga kormánya meg legalább ígért némi kár­térítést a földesuraknak. Az Awamí Liga, amikor hatalomra került, törvényt hozott, hogy az tekintendő az emberek tulajdo­nának, ami éppen akkor birto­kukban van. Miután Kelet-Pa­kisztánban sohasem vezettek semmiféle föld-nyilvántartást, senki sem tudta, kinek mije van. És így nem fizettek egy fillér kártérítést sem. 1958-ban felemeltem a földbirtok addig 16 hektárban megállapított fel­ső határát 60 valahány hektár­ra. Ennyi földdel már lehet va­lamit kezdeni Kelet-Pakisztán. bari. Egyesek azt kérdezték, nem érhettük volna el ugyan­azt az eredményt, a mezőgaz­dasági gépek alkalmazásával, a jobb vetőmagvak használatával, szövetkezetek szervezésével? A mi körülményeink között a szö­vetkezet semmire sem megy, az csak a kommunistáknál válik be.. Az ember eltátja a száját. Ilyen elképesztően ostobán ér­vel az az ember, aki több mint tíz esztendőn át Ázsia egyik legnépesebb országának elnöke voltl Arról vitatkozni, hogy a föl­dek felaprózódása mennyiben felelős a termésátlagok stagná­lásáért, természetesen nem le­het. Ajub Khannál jóval hozzá­értőbb közgazdászok adatai sze­rint nagyobb gazdasági egysén gek persze könnyebben jutnak hitelhez, megfelelőbben tudják piacra vinni termékeiket — a munka termelékenysége azon­ban a faekékkel megművelt, jó­részt csak természetes trágyát használó farmok esetében ak­kor magasabb, ha a család a maga kis darab földjét műveli meg. A szó szoros értelmében vett nagybirtokok persze Ben­gáliában nincsenek — mind­össze a mezőgazdaságilag meg­művelt terület 1,3 százalékán gazdálkodnak húsz hektárnál nagyobb farmon. Persze, ez még nem minden. A mezőgazdasági termelés egész ősi, mozdulatlan sziszté­mája, a faeke, a természetes trágya jó részének eltüzelése, s még sok más oka van annak, hogy a rizs termésátlagának a növekedése messze elmaradt a lakosság számának gyarapodá­sától. 1961-ben Kelet-Pakisztán lakosságát 50,8 millióban álla­pították meg. Tíz évvel később 75 millióról kezdtek beszélni. Hogy milyen számítások alap­ján, azt nehéz lenne megmon­dani. A 61-es adat a népszám­lálás után született. De az Ál­lami Tervbizottság nem sokkal utána leszögezte, hogy ez pon- tallan adat, a két Pakisztán két területének összesen 102 millió lakója van, kilenc mil­lióval több, mint amennyit a népszámlálás megállapított. De akkor legalább még volt nép- számlálás. Hogy most ki s ho­gyan határozza el, hogy Kelet- Bengáliának 75 millió lakója van, azt jó lenne tudni. Az adatok legfeljebb össze­hasonlításra jók. Az 1961-es népszámlálás szerint Nyugat- Pakisztán átlagos népsűrűsége 138 lélek egy négyzetmérföl- dön. Kelet-Pakisztánban ugyan­ez: 922. (Ez közel nyolcszoro­sa Csehszlovákia népsűrűségé­nek.) Bár vannak olyan vidé­kek, Keleten, Comilla környé­kén — ahol 1700 ember él egy négyzetmérföldön. Ezek persze igen hozzávető­leges adatok. A legjellemzőbb közöttük még, hogy Kelet-Ben- gáliában 1961-ben a 15—19 éves nők 73 százaléka volt férjnél. A húszéveseknek pedig 91,6 százaléka. Ugyanabban az évben Svédországban ezeknek a kor­osztályoknak mindössze 3,7, il­letve 39,8 százaléka élt házas­ságban. Azon az éjszakán sokat be­szélgettünk ezekről Bazrul Rah. mannal. Hogy lesz-e itt egy­szer másként. Hogy mi a kiút? ö a politikai változásokban bí­zott, elsősorban forradalomra van szükség — mondta, azután minden könnyebb lesz. Hogy el­sősorban forradalomra van szükség azzal én is egyetértet­tem, mert amíg ilyenek marad­nak a viszonyok, addig aligha tudnak előre lépni. De hogy az­után majd minden könnyebb lesz? Azt hiszem, még jó ide­ig minden csak egyre nehezebb lesz... Igor Grossmann felvétele Mindannyiunk érdekében Az ember alkotta biológiai kör­nyezet, az ember alkotta tár­sadalmi környezet és az em­bertől valaha független, de ma már az ember szükségleteinek többé-kevésbé alávetett fizikai, földrajzi környezet összefonó­dik. Korunk orvosa az egész­ségről már úgy beszél, mint „az ember testi, szellemi és szociá­lis épségéről“. Ebből követke­zik, hogy a Csehszlovák Vörös- kereszt szervezetének tagsága ma már sokoldalú és hasznos tevékenységet fejt ki. Híven tükrözik ezt a tényt azok a tu­dósítások, beszámolók, melye­ket a Vöröskereszt helyi szer­vezeteinek évzáró taggyűlésé­ről küldtek levelezőink, tudósí­tóink. A KÖRZETI ORVOSSAL Veľké Ülany (Nagyfödémes) községben a Vöröskereszt helyi szervezete rendszeres és szo­ros kapcsolatot tart a körzeti orvossal. Dr. Herdics Já­nos legutóbb előadást tartott a rákbetegségről és vázolta a legégetőbb orvosi problémákat. A helyi szervezet felhívást adott ki az ingyenes véradásra vonatkozólag. Jó visszhangra ta­lált ez a felhívás. A 63 főnyi, többszörös véradók csoportjá­hoz 11 új véradó csatlakozott. Tóth Pál és felesége, kitünte­tett véradók, már harmincszor adtak vért, valamint Sebők Gyu­la, Modrócky Etel, Radványi Alojzia és Halász Ede, többszö­rös véradók jó példával járnak elöl. A szlovák iskola tanítói közül öten, az efsz tagjai kö­zül tizenketten, az állami gaz­daság dolgozói közül hatan szintén jelentkeztek véradásra. Matlaha Ilona KITŰNŐ SZERVEZŐK A mi falunkban, Bulhary (Bolgárom) községben a Vörös­kereszt helyi szervezetének ve­zetősége a nőszövetség helyi szervezetének vezetőségével együttműködve jól dolgozik. Mindkét részről kitűnő szerve­zők irányítják a munkát. Ennek köszönhető, hogy még a kul­PORTRÉ (Molnár János felvétele) túrái is élet terén is jelentős te­vékenységről számolhattak be az évzáró taggyűlésen. Előad­ták a „Gazdag szegények“ cí­mű háromfelvonásos komikus tragédiát, és a népi hagyomá­nyokon alapuló „farsangi ke­rülés“ megszervezéséről is gon­doskodtak. A műsorok jövedel­méből pedig kirándulást szer­veznek a tagok számára. A szervezők közül Dranga Margit és dr. Szako László munkája külön is dicséretet érdemel. Telek László NAGYMAMÁK DÉLUTÁNJA Még egy 92 esztendős nagy­mama is eljött arra a műsoros délutánra, melyet külön a nagymamák számára rendezett Nové Zámkyban (Érsekújvár) a Vöröskereszt vezetősége az V. körzetben. A délután érdekessé­ge az volt, hogy nemcsak a szlovák és a magyar iskola ta­nulói, az unokák jöttek el, akik műsorukkal megörvendeztették a nagymamákat, hanem szép számban megjelentek a fiatalok is. Melisek elvtársnő, a járási titkárság küldötte szívhez szó­lóan beszélt hozzájuk. És ez igazán jólesett a nagymamák­nak. A műsor végén a Vörös* kereszt szervezetének vezetősé* gi tagjai által sütött finom fa­latokkal és teával vendégelték meg a nagymamákat. Felszol" gálók a fiatalok voltak. Meciska Erzsébet EMLÍTÉSRE MÉLTÓ Chrastince (Ipolyharaszti) községben is megtartotta évzá­ró taggyűlését a Vöröskereszt helyi szervezetének tagsága. Nem hiányzott a kultúrműsor sem. Erről Veíká Vés (Nagyfa- lu) ifjú színjátszói gondoskod­tak, akik kabarét adtak elő. A beszámolót érdeklődve hallgat­ta végig a tagság. A szervezet múlt évben kifejtett tevékeny­ségéből említésre méltó, hogy növekedett az önkéntes vér­adók száma. Pásztor József KÖSZÖNŐLEVELET KAPTAK Galántán (Galánta) tavaly versenyt hirdetett a Vöröske­reszt járási bizottságának el­nöksége. Ennek értelmében a járási bizottságok versenyeztek a „Vöröskereszt mintatábora“ cím elnyeréséért. Ma már isme­retes a verseny eredménye. Trenčianske Teplicén a testileg meggyengült és hibás testalka­tú gyermekek számára nyári üdülőtáborozást szervezett a galantai járási bizottság. Példa­mutatóan szervezték meg. Nem maradt el a jutalom sem. A Vöröskereszt Központi Bízott sága elismerő okleveleket és pénzjutalmakat osztott ki a tá­bor rendezői és vezetői között, a járási bizottság dolgozóinak pedig köszönőlevélben fejezte ki elismerését. Csóka István

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents