Új Szó, 1972. március (25. évfolyam, 51-77. szám)
1972-03-09 / 58. szám, csütörtök
oonpfísm NOVOIE VREMIA A lap a napokban „Megfigyelő“ aláírással cikket közölt a Szovjetunió és Lengyelország Nyugat-Németországgal kötött szerződéseinek bonni ratifikációs vitájáról. — Az NSZK-val kötött moszkvai és varsói szerződésekkel kapcsolatos álláspont a nyugat-németországi politikai pártok céljainak és szándékainak próbakövévé .vált, állásfoglalásukból következteíni lehet arra, hogyan viszonyulnak e pártok az Európa jelenét és jövőjét érintő égető problémákhoz hangsúlyozza a cikk. Ez a kérdés alkotta a bonni Szövetségi Gyűlés ratifikacios vitájának sarkalatos pontját is. A bonni kormány, amikor a szerződéseket törvénybe iktatás végett beterjesztette, hangsúlyozta, hogy a Szovjetunióhoz, Lengyelországhoz és a többi szocialista országhoz fűződő viszony rendezése az NSZK számára az idők követelménye és összhangban áll az európai feszültség enyhülése felé mutató általános tendenciával. Teljes joggal mutatott rá arra is, hogy a jelenlegi körülmények között ezek a szerződések alkotják az egyetlen lehetséges alapot az NSZK és a szocialista országok békés együttműködésének megteremtéséhez. A kormánypárti képviselők a vitában elhangzott felszólalásukban egyöntetűen támogatták ezt ci nézetét A szerződések ellenzői, elsősorban a CDU—CSU vezetői felszólalásaikban durva támadásokat hangoztattak a Szovjetunióval szemben, nyíltan arra törekedtek, hogy felszítsák a nacionalista és kommunistaellenes szenvedélyeket. A vita során teljes világossággal beigazolódott, hogy a CDU CSU nem tud reális alternatívát szembe állítani a Brandt-kormány keleti politikájával, amely a szocialista orsžágokhoz fűződő kapcsolatok rendezésére irányul. A CDU—CSU nem fogadja el az európai határok sérthetetlenségének elvét, s ez az álláspontja a revansizmus végzetes útjára sodorja. Európa, és ezen belül a Német Szövetségi Köztársaság jövője az összes államok közötti jószomszédi kapcsolatok megszilárdításában rejlik, tekintet nélkül az országok társadalmi és gazdasági rendszerére. Hasonlóképpen Európa és ezen belül az NSZK jövője függ a kölcsönösen előnyös békés együttműködés kifejlesztésétől. Ez* napjainkban az NSZK lakosságának többsége is megérti, és ezért követeli a kapcsolatok rendezését a szocialista országokkal, — mutat rá befejezésül a cikk. „Nixon pekingi látogatásának eredményei olyan jéghegyhez hasonlítanak, amelynek látható része, mint mindenki tudja, jóval kisebb a víz alatti résznél“ — állapítja meg a szovjet külpolitikai hetilap. D. Volszklj kommentáríró mindenekelőtt megállapítja, hogy az amerikai elnök pekingi látogatásáról kiadott közlemény kiábrándította azokat, akik a mindkét fél részéről támogatott reklámhadjárat után szenzációra számítottak. Ehelyett mindkét fél ismert hivatalos álláspontját fejtette ki, s csak a kétoldalú kapcsolatok fejlesztésében született néhány konkrét eredmény. „Egészében a kommüniké nem ad világos képet a tárgyalások tartalmáról, emellett az amerikai és kínai hivatalos személyiségek is megtagadták a közlemény kommentálását. Márpedig az Egyesült Államok és a pekingi vezetők nemegyszer hangoztatták a „nyílt“ diplomáciára való törekvésüket. „Nyilvánvaló, hogy a pekingi találkozó résztvevőinek van mit takargatniuk, ha elszánták magukat arra, hogy így megszegjék a saját maguk által hirdetett elveket. A szovjet hírmagyarázó ezzel összefüggésben emlékeztet rá, hogy az Egyesült Államok imperialista körei a New York Times egyik szerkesztőségi cikkének tanúsága szerint pontosan tudták, mit akarnak Pekingtől. Nixonnak.azt a feladatot adták, hogy próbáljan „segítséget szerezni az Egyesült (Államok indokínai katonai lekötöttségének beszüntetéséhez.“ Nem kétséges — írja Volszkij —, hogy pekingi személyiségek elegendő okot adtak arra, hogy Washingtonnak ilyen reményei legyenek. 1971 augusztusában például a kínai központi lapok olyan cikket közöltek, amely egyértelműen kifejtette, hogy Pekingnek van „fő“ ellensége és van „másodrendű“ ellensége, amely „közbeeső szövetségessé“ válhat. Minthogy ezt a doktrínát Kissinger első pekingi látogatása után közvetlenül tették közzé, konkrét szovjetellenes tartalmát senki sem vonta kétségbe. Csakhogy — írja a szovjet hetilap — Peking és Washington nem szabhatják meg az események menetének irányát, mert olyan objektív realitásokkal is számolni kell, mint a Szovjetunió és a szocialista országok nemzetközi tevékenysége, s az ennek nyomán kialakult nemzetközi légkör, amely nem kedvez a kulisszák mögötti kombinációknak. Heikal, a kairói Al Ahram főszerkesztője kommentárjában ismét arról írt, hogy az arab országoknak a közel-keleti válság politikai megoldására kell összpontosítaniuk erőfeszítéseiket. Heikal nem tagadja, hogy a diplomáciai próbálkozások csődöt mondtak, ehelyett most „politikai megoldást“ ajánl, amely egyesítené a katonai, diplomáciai, gazdasági és propaganda-erőfeszítéseket. A cikk szerint csak a módsezreknek ilyen összességével lehet megakadályozni, hogy az ellenség rákényszerítse akaratát az arabokra. A főszerkesztő ismét kitér arra, hogy a harc sikere végett az arab világnak jobban egyesítenie kell erőit, főleg katonai potenciálját, és még szorosabbra kell fűzni kapcsolatait a Szovjetunióval. IL MÓNIM) Pietro Nenni, az idős szocialista politikus interjút adott a Milánóban megjelenő polgári hetilapnak az időszerű politikai kérdésekről. Nenni amellett van, hogy a május 7—8-i választások után állítsák vissza a középbal kormányzatot; egyúttal reméli, hogy a Kereszténydemokrata Párt jobbratolódása nem okoz helyrehozhatatlan töréseket. Az idő előtti választások kiírásában önmaga igazolását látja. Ugyanis már 1969 májusában, az egységes szocialista-szociáldemokrata párton belüli nézeteltérések napvilágra kerülésekor úgy vélte, hogy általános politikai válság kezdődött, amelynek következtében majdnem elkerülhetetlen lesz a paiiainent föloszlatása. Nemii úgy véli, hogy a jelenlegi helyzetben nagyon fontos tudatosítani a jobboldali veszélyt és azt, hogy ez milyen formákat ölthet. Ezek közül kettőt emel ki: az újfasiszták várhatóan megnövekedő parlamenti képviseletét és mindenekelőtt a kereszténydemokrácia jobbratolődását. KALMÁR GYÖRGY ÚTIJEGYZETE ///. HOSSZÚ ÉJSZAKA Mellesleg be kell vallanom, hogy Farman Ali személye nagyon jó benyomást tett rám. Pontosan úgy, mint azok a magas rangú punjabi katonatisztek, akikkel Rawalpindiben találkoztam. Intelligens, művelt, angol tiszti nevelésben részesült, remek társalgó, szellemes, képes arra, hogy öt perc alatt elbájolja az embert. Ha az ember belép a szobájába, olyan érzése van, mintha hetekig bolyongott volna valahol a dzsungelben, írás- tudatlan emberek között, s egyszerre egy Londonból érkezett úrral találkozik. Milyen kellemes meglepetés! Végre egy kis európai levegő ... Ä hadseregparancsnokságon elég sokáig kellett várnom. A kormányzói palota mór stílusú előcsarnokában ültettek le — akkora volt, mint a pesti Bazilika. A mennyezetet is alig láttam. A fotelekben oly mélyre süllyedtem, hogy a fejem búbja se látszott ki. A turbános bácsika, aki bekísért, felkapcsolta a mennyezeti ventillátorokat, amitől persze majd kivitt a huzat. Nagy tálcán teát rakott elém, valamit motyogott is a brigádé- ros szaábról, biztosan azt, hogy elnézést, várni kell. Húsz perc múlva megjelent egy katonatiszt, kezében a névjegyemmel és bevezetett egy dolgozószobába. Bírósági dolgozó lehetett vagy valami hasonló. Farman Ali, Kelet-Pakisztán katonai parancsnoka (Jahja Khan volt a statáriális törvénykezés legfőbb végrehajtója, Farman Ali volt kelet-pakisztáni helyettese) elnézést kért a késedelemért. A beszélgetés fél óráig tartott. Elmondotta, hogy a katonaságnak nincs más feladata, mint hogy megvédje a kisembert a bürokrácia ellen. Példákat sorolt fel, hogyan gyorsították meg az ügyintézést, amióta ők vannak hatalmon. Megmagyarázta, hogy ők most véget vetnek a korrupciónak. Amint a rend helyreáll, átadják a hatalmat a polgári közigazgatásnak, de addig megteremtik a tisztességes ügyintézés egész rendszerét. Bennem most más motoszkált. Hiszen azt, amit mondott, magamtól is kitalálhattam. De vajon hogyan kaphatok választ az egyetlen kérdésre, amelyre valóban feleletre volt szükségem: hogy végül is miért vette át a katonaság a hatalmat? Nem mintha azt vártam volna, hogy Farman Ali kereken megmondja nekem. Azt próbáltam megtudni, hogy igaz-e, amire hivatkoztak, hogy annyi sok rendzavarás, lopás, gyilkosság esett meg, mit is tehettek mást, mint hogy közbelépjenek? Arra számítottam, hogy ha egyszerűen felvilágosítást kérek arról, hány rendbontás történt az elmúlt hónapokban -*■ ez a lelkiismeretes, precíz katonatiszt nem fog valótlan adatokat mondani. És jól számítottam. Este büszkén újságoltam Baz- rul Rahmannak, hogy milyen ügyes voltam. Sajnos, egyáltalán nem méltányolta. Miért, hát nem nyilvánvaló, hogy a katonai diktatúrának nincs más célja, mint hogy eltiporja a nemzeti mozglamat? Bazrul újságíró ugyan, dehát ügy látszik, az effajta logikához nincsen hozzászokva. Most, hogy megpróbálok visszagondolni arra, honnan is ered a barátságunk, hogyan ismertem meg, nem is jut mindjárt eszembe. Mintha mindig is ismertem volna. Pedig hát azon az estén találkoztunk először, araikor Daccába érkeztem. Nem ismertem senkit. Mindössze két címet kaptam. Az egyik az egyetlen magyar vállalat ügynökének telefonszáma volt, a másik a „Szangbád“ című lapé. A Szangbádról csak annyit tudtam, hogy munkatársai között kommunisták is vannak. Akkoriban, amikor ott jártam, a tudósításokat írtam, erről hallgatnom kellett, Kelet-Pakisztán Kommunista Pártja illegális volt. A lapról azonban tudtam, hogy nagy példányszámú, igen befolyásos bengáli reggeli újság. Nem tartozik egyetlen párthoz sem, politikailag mégis a Nemzeti Awami Párthoz, illetve annak Muzzaffar Ahmed vezetése alatt álló csoportjához áll kö- zgl. Mindjárt az első este felhívtam a főszerkesztőt, illetve hívtam volna, ha Daccában lett volna. Lahoreba utazott. Ez kellemetlen csalódás volt. Kivel beszéljek? Kértem a helyettesét — azt mondták, kapcsolják a „news editort“ — a hírszerkesztőt, aki az angolszász lapoknál többnyire a szerkesztőség második embere. Fél óra múlva kopogtak az ajtómon. Két fiatal férfi lépett be. Zömökek voltak mind a ketten — a bengáliak ritkán magasak. Az egyik nagy kerek szemüveget hordott, az arca is kerek, haja fiúsán fésült, hosszú fehér inget viselt könnyű vászonból, bő ujjakkal, — mint nálunk valamikor falun — a nadrágja is bőszárú, fehér volt, ugyanolyan vászonból, mint az inge. Bazrul Rahman — mutatkozott be. Ahogyan belépett, körülnézett, valami furcsa, könnyű mozdulattal leült a felkínált székbe, s azután még fél percig egy szót sem szólt, ugyanazt az érzést váltotta ki bennem, amit sokéves barátságunk alatt sem tudtam pontosan megfogalmazni magamnak. Mielőtt válaszolt volna egy kérdésemre, hallgatott néhány másodpercet, néha már azt hittem, nem értette a szavamat, vagy nem figyelt oda — egy kicsit mintha mosolygott volna, s csak azután felelt, de akkor pontosan, olyan precizitással, ami számomra, aki voltaképpen nem tudtam semmit az országról, ahová érkeztem — mindennél többet ért. Társa, egészen más típusú ember volt. Ali Akszád — mutatkozott be. Kis fekete bajusz, pipa, határozott vonások, pontos, gyors válaszok, csupa szikrázás, frissesség, élet. Ez a két ember mindmáig megfejtetlen rejtvény számomra. Legalább is a közöttük levő viszony. Mindketten kommunisták voltak. Ezt én nem kérdeztem, s ők sem mondták. De abból, ahogyan hozzám siettek, ahogyan összeköttetéseiket, információikat rendelkezésemre bocsátották, ahogyan attól a pillanattól fogva, amikor beléptek a szobámba, személyes vendégüknek tekintettek —■ ez nyilvánvaló volt. A különös csak az volt a dologban, hogy nem együtt tekintettek a vendégüknek, hanem külön-külön. Az egyik is találkozott velem, s informált a helyzetről, a másik is. Az egyik is elvitt, ahová csak kívántam, a kalauzomul szegődött Daccában, a másik is. Volt valami furcsa rivalizálás köztük, egyfajta ki nem mondott féltékenység. Persze nem jött rosszul, hogy egyszerre két őrzőangyalom is akadt Kelet-Bengáliában, bár egy kicsit kellemetlen is volt a dolog. Mondanom sem kell, hogy ez a versengés nem a személyemnek szólt. Akkoriban még a ritkánál is ritkábban vetődött el hozzájuk a szocialista országokból tudósító. Az én érkezésem rendkívüli esemény volt. Ez akkor derült ki, amikor egy éjszaka elmentem a szerkesztőségbe. Nem tudom, milyen képzetek ébredhetnek az olvasóban, ha azt mondom, hogy látogatást tettem a vezető daccai napilap szerkesztőségében. Attól tartok, nehezen tudják elképzelni, milyen körülmények között készül a Szangbád. Egy kis utcában, az óváros közepén, jobbára földszintes házak között olyasféle emeletes házuk van, mint amilyent a régi városnegyedek egyik-másik öreg utcácskájában találni még A földszinten, nyitott pajtaajtók mögött néhány öreg nyomdagép A ház háta mögött, papírköte* gek, festékeshordók között esi* galépcső kanyarog fel az emeletre. Ott két egymásba nyíló szobában, körberakott asztalok mögött dolgoznak az újságírók. Volt a levegőben valami hallatlanul rokonszenves. Az üveg nélküli, nyitott ablaktáblák mö-. gött a fekete csend — bent az erős fény, a hosszú papírlapokra körmölő értelmes arcú fiatal emberek — sohasem jártam itt, mégis olyan vidám lettem, mint aki hazaérkezett. Bazrul hozott el, Akszád már dolgozott, persze csak addig, amíg meg nem jöttünk. Akkor sorra bemutatott mindenkinek — felálltak, körbefogtak, kérdezgettek. Akszád körbevitt, megmutatta a szedők szobáját — persze csak kézzel szednek. Bemutatott a munkásoknak, megnézegettem a betűi-, két, a furcsán kanyargó, bengáli írásjegyeket. Elüldögéltem volna ott késő éjjelig. Dehát nem lehetett —. tudtam, dolgozniuk kell, s én alaposan feltartom őket. Abból a két szobából állt az egész szerkesztőség — még csak félre sem húzódhatott, akinek sürgős munkája volt. Akszád maradt az íróasztal» nál, Bazrullal nekivágtunk az éjszakának, majd csak találunk egy taxit vagy riksát. Azt ugyan az első pillanatban kikötöttem, hogy én inkább gyalog megyek, de biciklis riksára fel nem ülök, Úgyhogy egyre csak lestük, közben persze befelé haladva, nem látunk-e meg egy motoros jármüvet, ukármilyet, csak az volt a fontos, hogy ne ember legyen benne a motor. Nedves, fülledt volt az éjszaka. Május volt, még jó né- hány hét a monszunig — mondta Bazrul, — ezek a legnehezebb hetek. Volt a levegőben valami furcsa vibrálás, mintha húrokat feszítettek volna ki az égen, úgy éreztem, hallom a levegőt, pedig a fülemmel nem hallottam semmit. A város csendes volt, a szűk kis utat szegélyező házacskában olajlámpák égtek, néhol villanykörte világította meg a szobában mozgó, ezt-azt rakosgató női alakokat. A férfiak a kapukban pipáztak, sokan ott aludtak a házfal alatt, a hűvös utcán. Cigarettaárusok petróleumlámpái pislogtak, hár- man-négyen is traccsoltak a kicsi fény körül, olajmécses mellett, apró asztalkán — pánt, bétellevelet kentek be mindenféle színes kulimásszal a vevő rendelése szerint, a tetejébe még egy darabka vékony ezüstpapírt is dísznek. Meg úgy állítólag jobban is ízlik. A banán- meg narancsárusnak még annyi fény sem jutott, inkább a nagyritkán világító utcai lámpák alá kuporodtak kosaraikkal, kínálni is fáradtak voltak, ott aluldtak az árokparti boltjukban, guggolva, s ők voltak a legjobban meglepve, ha véletlenül valaki vásárolni akart tőlük. Távolról egyszer-egyszer váratlan autóduda, berregés, de járműnek semmi nyoma. Végre feltűnik egy — utassal, igaz, de visszakiabál valamit, gondolom, hogy mindjárt jön, csak végez a fuvarral — s valóban, ahogy ballagunk, hamarosan utolér. Valahogy elzörgött velünk a szállodáig. Igen csak élfélre járt, de Bazrul megkérdezte, nem vagyok-e álmos. Nem, nem, dehogyis — mondtam őszintén, mert a szerkesztőségbeli látogatás, meg a jókora séta felvillanyozott. Hát akkor ő még feljönne, még egy félórára, hátha van, amit még nem tudok ... Miután nagyon sok minden volt, amit még nem tudtam — a félórából majdnem virradat lett, amire elbúcsúztunk. De nem bántam meg, pedig jóformán csak földajzról volt szó. Folyókról, szelekről, esőkről, meg persze arról, hogyan élnek’, mit esznek, hogyan dolgoznak falun az emberek. S hogy miért tapad — számomra .legalábbis, olvasmányaimból — ahhoz a szóhoz, hogy bengáli az, hogy éhség? Másnap azután kaptam belőle olyan leckét, hogy amíg élek, nem felejtem el. 1972. III. 9. 4
