Új Szó, 1972. március (25. évfolyam, 51-77. szám)
1972-03-28 / 74. szám, kedd
A tanítókat, a pedagógusokat, a tudás és a világosság fáklyavivőit köszöntjük ma. Azokat, akik végtelen szorgalommal, türelemmel és hivatásszeretettel végzik az egyik legfelelősségteljesebb és legrangosabb munkát; a jövő nemzedék nevelését és emberré formálását. Feléjük száll ma a társadalom szeretete, a hála és az elismerés szava, mely a legszebb jutalom az egész évi fáradozásért. Társadalmunk megbecsüléssel, tisztelettel övezi a pedagógusokat. A nagyrabecsülés, a Jiála megnyilvánulásaként a legjobb tanítók, nevelők és iskolaügyi dolgozók — az előző évekhez hasonlóan — az Érdemes tanító és a Példás tanító kitüntetésben részesülnek, mely munkájuk társadalmi értékét és fontosságát bizonyítja. A kitüntetettek közül néhányat mi is bemutatunk olvasóinknak. Szavaik, gondolataik a többiek érzéseit és élet- felfogását is híven tükrözik, sikerük valamennyi kitüntetett, sőt az egész tanítóság erőfeszítéseinek eredményeit jelzi. Mészáros Zsuzsanna T ele optimizmussal, lelkesedéssel és akarással kezdte pályáját, amikor 1955-ben a bratislavai pedagógiai gimnázium végzős növendékeként Milanovcén [Nagykér) először állt fel a dobogóra. Bár hat évi tanítóskodás után a Nové Zámky-i (Érsekújvár) jnb iskolaügyi szakosztályára került, a pedagógiai hivatásnak már pályája kezdetén egy életre elkötelezte magát. Hogyan is lett a fiatal vidéki tanítónőből szinte az egyik napról a másikra járási tanfelügyelő? — Milanovcén öt évi tanítás után igazgatóhelyettesként működtem, amikor a járásról tanfelügyelők érkeztek iskolánkba, a szokásos pedagógiai ellenőrzésre — emlékszik vissza a kezdeti évekre Mészáros Zsuzsanna. — Röviddel ezután felkínálták a tanfelügyelői állást. Buzdítottak, én próbálkoztam; a munka tetszett és érdekelt, így járási tanfelügyelő lettem, s több mint tíz éve irányítom a Nové Zámky-i járás szlovák és magyar tannyelvű óvodáit, néhány éve pedig a magyar iskolák napközi otthonainak a munkáját is. Talán nem túlzunk, ha azt állítjuk, azok közé tartozik, akik állandóan kutatnak, újabb és újabb módszereket, Hárman a kitüntetettek közül HIVATÁSÁNAK ÉL... korszerűbb megoldásokat keresnek, s a munka nagyobb eredményességén fáradoznak. Az eltelt csaknem két évtized alatt „teleszívta“ magát emlékekkel, tapasztalatokkal, s ebből merít erőt, kitartást ahhoz a küzdelemhez, amit az ember önmaga és mások boldogulásáért vív, mert az, aki megtalálja az élet, a hivatás értelmét, másokért is tud élni. — Ha valaki szívvel-lélekkel, szeretettel végzi napi teendőit, megtalálja a munka célját, tevékenységének értelmét — mondja. — Az első perctől kezdve, ahogy járási tanfelügyelőként kezdtem dolgozni, arra törekedtem, hogy minden faluban nyithassunk óvodát. Célkitűzésemet sikerült elérni, mert a járás területén kilencvenkét óvoda (162 osztály) működik, tehát minden községben nyílt legalább egy osztály. Állandóan figyelemmel kísérem, hogy egy-egy faluban hol üresedik meg valamilyen helyiség, mely alkalmas lenne új osztály létesítésére, hogy a meglévő „állományt“ gyarapít- hassuk. Az óvodák helyzetéről és munkájáról folytatva a beszélgetést, Mészáros Zsuzsanna elmondja, hogy sok gondot, nehézséget okoz az anyagiak biztosítása, hiszen az óvodáknak nemcsak megfelelő helyiségre van szükségük, hanem korszerű segédeszközökre is, hogy eredményes munkát végezhessenek. Áz óvónőkkel sok-sok fáradozás árán sikerült megértetni, hogy ezekben az intézményekben is komoly oktató-nevelőmunka folyik, nagyok a követelmények, ezért pedagógiai és pszichológiai ismereteiket rendszeresen gyarapíta- niok kell, nagyon fontos a továbbképzés, hiszen nekik is lépést kell tartamok a korszerűsítéssel. Szigora, következetes és megalkuvást nem tűrő munkája eredményeként a járás óvodáiban szakképesített erők működnek, ügyes óvónők nevelik a kis nebulókat. Az óvónőket a legmesszebbmenően támogatja, tanáccsal látja el őket, gazdag tapasztalat- és ismerettárát készségesen megosztja velük. Arra buzdítja őket, hogy önmaguk is készítsenek segédeszközöket és szüntelenül növeljék a munka színvonalát. Irányítja pedagógiai ténykedésüket, szemináriumokat szervez számukra. Mivel ebben az évben az esztétikai ismeretek megalapozása és elmélyítése a fő cél, arra törekedett, hogy az óvodákat a képző- művészeti és zenei neveléshez szükséges eszközökkel lássa el, az óvónőket pedig kellő ismeretekkel vértezze fel. Szinte elképzelni is nehéz azt a munkát, melyet Mészáros Zsuzsanna magára vállal. Csaknem naponta utazik, hogy szoros kapcsolata legyen az óvónőkkel, megismerje problémáikat és lelkiismeretesen tegyen eleget tanfelügyelői megbízatásának. Jut azonban ideje társadalmi munkára is: a jnb mellett működő nőbizottság elnökeként a munkahelyén dolgozó nők élet és munkakörülményeinek javításán fáradozik. Rendszeresen találkozik a nőkkel, az anyák számára előadásokat rendez a gyermeknevelésről, jogi problémákról beszélgetnek. A pártalapszervezet — melynek 1959-től tagja — segíti munkáját, közösen szervezték meg, hogy a jnb dolgozó asszonyai bekapcsolódjanak a választások előkészítésébe is. Amikor jövőbeli céljairól, vágyairól érdeklődöm, szerényen csak ennyit mond: —■ A jövőben bárhová is szólítson a kötelesség, példát szeretnék mutatni környezetemnek és szeretném elérni azt, hogy az ember embertársát lelki- ismeretes munkájáért, békeszereletéért tisztelje és becsülje, tekintet nélkül arra, milyen nemzetiséghez tartozik, milyen tisztséget tölt be, vagy munkát végez. Lelkesedés, töretlen kedv, energia sugárzik belőle. Ez az optimizmus, a jövőbe vetett hit az, ami tevékenységét a többiétől megkülönbözteti. A mostani kitüntetés, Az iskolaügy példás dolgozója megtisztelő cím ezek után aligha jellemezhető másként, mint a sok-sok éves igyekezet, a közösségért végzett munka, a helytállás jutalmaként ... —ym-~ L adislav Fábián már 59. életévét tapossa. Gyérült haját az idő galambőszre festette, de szavai, mozdulatai még munkabírásról, alkotókedvről árulkodnak. Tömör, pontosan kimért, rendszerbe kapcsolódó mondatai mögött szerényen húzódik meg a sokéves tapasztalattal rendelkező egyéniség. — Gyermekkoromat a muráfti völgyben, Jelšaván töltöttem — kezdi a beszélgetést. Apám cipész volt, de mesterségéből nem tudta családunkat fenntartani, s így alkalmi munkát is vállalt. Szüleim azt akarták, hogy mesterember legyen belőlem, engem azonban hajtott a tudásvágy, s ezért beiratkoztam a Lučeneci Tanítóképző Intézetbe. Elhatározásomat, mellyel lassan szüleim is megbékéltek, siker koronázta: pedagógiai képesítést szereztem az akkori nemzeti iskolákra. Tanítani Sobo- tište—Javorecen kezdtem. Az ott töltött néhány év kedves emlékeként él bennem egy tanfelügyelő látogatása. Dicsérő szavai buzdítólag hatottak rám, és önbizalmat adtak további munkámhoz. A városok zajától távol eső falusi környezet a zavartalan pedagógiai munka AZ ISKOLÁBAN ÉS AZ ISKOLÁN KÍVÜL biztosításán kívül bő lehetőséget nyújtott a tanuláshoz is, s így az eredmény nem maradt el. 1940-ben Banská Bystri- cáról oklevéllel a tarsolyomban tértem haza. Matematikát, képzőművészetet, és ábrázoló geometriát taníthattam az akkori polgári iskolákon. A második világháború alatt és egy ideig utána is egy Rimavská Sobotától (Rimaszombat) 28 km-re levő faluban, Hnúšťán tanítottam. Komoly pedagógiai munkára alig nyílt lehetőség, hiszen a háborús évek ezt kizárták. Két évvel a háború után költöztem át Rimavská Sobotára. Hat évig középiskolai igazgató, öt évig járási tanfelügyelő, majd a járások átszervezése után egy ideig középiskolai igazgatóhelyettes voltam. A Rimavská Sobota-i Magyar Tannyelvű Kilencéves Alapiskolán igazgatóhelyettesi funkcióban 1963-tól működöm. — Pedagógiai ismereteim pályakezdésemtől mostanáig állandóan gyarapodtak — mondja. Nagy szerepe volt ebben főleg egy 1953-ban rendezett pedagógiai iskolázásnak, mely politikai, pedagógiai és szakmai ismeretekkel gazdagította tudásomat. Ezenkívül állandóan tanulmányoztam a szakirodalmakat, hiszen az évek hosszú során felbukkanó újabb és újabb pedagógiai módszerek, tanítási formák szükségessé tették, hogy lépést tartsak a fejlődéssel. Iskoláink ma már fel vannak szerelve a legmodernebb tanítási segédeszközökkel. Ezek a tanítás hatékonyságának növelését szolgálják, s alkalmazásuktól nem kell idegenkednie az idősebb generációhoz tartozó pedagógusnak sem. A tanítás hatékonyságának növelése különösen fontos a mi iskolánkon, hiszen a tanulók 39,6 százaléka cigány- származású, s ezek többsége számára nincsenek megfelelő feltételek az otthoni tanuláshoz. A magyar iskolára való kerülésemben 1959-ben egyébként az játszott közre, hogy tanfelügyelői működésem alatt közelebbi kapcsolatba kerültem a magyar iskolák pedagógusaival. A kollégákban rövid idő alatt őszinte és odaadó munkatársakra találtam, s a fiatalabbak m;i már szinte apjuknak, támogatójuknak tekintenek. Ezzel Ladislav Fábián be is fejezi valFábián Ladislav lomását. Ehhez csak annyit kell hozzá? tennem, hogy az iskolai és iskolán kívüli munkában szerzett érdemeiért az „Érdemes tanító“ állami kitüntetésben részesült. —ér 1972. III. 28. A nevét talán le sem kellene írnom, elég lenne annyi, hogy a samorí- ni (Somorja) zeneiskola igazgatónője. A minisztériumban, a Szlovák Nemzeti Színjiáz igazgatóságán és máshol mindjárt hozzátennék: Hudek Ilona. Mielőtt beszélgetni kezdünk, ízléses formájú krónikát tesz elém, amelynek lapjain felelevenedik az iskola immár tizenháromesztendős, eseményekben gazdag múltja. Ez az iskola úgyszólván a semmiből nőtt fel. 1959-ben volt egy zongora, néhány szék, egy szép, de a zeneoktatásra nem megfelelő épület, s végül egy kinevezett igazgatónő, Hudek Ilona, aki a fővárosból jött, s elhozta álmait: kisvárosban akart színvonalas zeneoktatást szervezni, zenei életet teremteni, ízlést, életformát változtatni. Évek teltek el, s az iskolának ma 16 zongorája, ennél is több harmonikája, hegedűje és más hangszere, minden tanárnak magnója van. Az oktatás ízlésesen berendezett tantermekben folyik. Tizenhárom év alatt 139 tanuló végzett itt, közülük egy a Szlovák Filharmónia tagja, egy növendék az egyetem elvégzése után már itt tanít, néhány tanuló pedig most végzi a Zeneművészeti Főiskolát. Lapozom tovább a krónikát. Olvasom Ján Cikker, Eugen Suchoň, Németh-Ša- morinský István, dr. Gustav Papp, Nina Hazuchová, Komlós Péter, Kocsis Albert, az NDK-beli Peter Rössler, az olasz Mario delli Ponti, a bolgár Petar Marinov felsőfokú jelzőit. Soraikból meglepetés és elragadtatás árad: ha nem jártak volna itt, el sem hinnék, hogy egy kisvárosban ilyen nívós hangversenyeket rendeznek, és ilyen sok látogatója van ezeknek a rendezvényeknek. Még egy figyelemre méltó adat: az igazgatónő kezdeményezésére 1962-ben megalakult a Zenebarátok Köre. Azóta a zeneiskola tanulóinak szülei több NEM NAGY SZAVAKKAL... Hudek Ilona mint száznegyvenszer voltak opera-, vagy balett-előadáson, illetve hangversenyen. Volt olyan előadás a Hviezdoslav Színházban, hogy minden jegyet — nyolcszázhatvanat — a somorjaiak rendeltek meg. Figyelemre méltó eredmények ezek. Persze, nem véletlenül születtek, mérhetetlenül sok munka, olykor kudarc is rejlik mögöttük. A városban nincs megfelelő kultúrház, ezért állandóan visz- szatérő probléma a helyiség kérdése. Volt olyan hangverseny, hogy utána a tanárok és az igazgatónő takarította ki a termet, s olyan eset is előfordult, hogy az egyik neves operaénekesünk megszakította műsorát, mert a terem melletti kocsmából kiáramló kurjonga- tás elnyomta a kísérő zenekar hangját ... A prágai Dvorák-kvartett tagjai öltöző hiányában esőben, sárban tte estélyi ruhában topogtak az udvaron és egy létrán keresztül másztak fel a színpadra Mozartot, Smetanát, Lisztet játszani ... Az sem növelte az igazgatónő lelkesedését, hogy a népművelési otthon dolgozóit csak délután kettőig, tehát a munkaidő leteltéig lehet megtalálni, pedig a hangverseny szervezése valójában az ő feladatuk, de munkájuk abban merül ki, hogy kiadják a jegyeket. Még egyetlen hangversenyen, s egyéb zenei rendezvényen sem vettek részt. Egy apró, de jellemző adalék a vidéki népművelési munka problémáihoz ... Gyakran értetlenséggel, rosszakarattal is találkozott. Egy, a járási iskolaügyi osztályon dolgozó egyén nemrég fitymálva kérdezte ineg, hogy minek egy ilyen dobozért (umi mellesleg modern villanyorgona) tizennyolcezret kidobni. Komoly gondok ezek, magyarázkodásra, objektív nehézségek minduntalan ismétlésére — ahogy ezt még sajnos sok helyen teszik — bőven elegendő. Ö nem panaszkodott, hanem dolgozott. Nem egyedül, hiszen a helyi és a járási párt- és iskolaügyi szervektől komoly segítséget kapott. S valóban kitűnő tanári kar működik ebben az iskolában. A pedagógusok többsége szlovák nemzetiségű, a tanulók zöme viszont magyar. De tizenhárom év alatt félreértés, panasz nem fordult elő. A zene nyelvén mindannyian megértik egymást. Bartók, Kodály, Liszt, Cikker, Suchoň és mások muzsikája és eszméje itt é'rtő fülekre és szívekre talál... — Šafárikovón (Tornaija) születtem — mondja, amikor több kérlelés után végre önmagáról kezd beszélni. — Négy éves voltam, amikor zongorázni tanultam, s két év múlva már közönség előtt játszottam. Budapesten, majd Bratislavában tanultam, s itt kezdtem tanítani. 1959-ben bíztak meg a šamoríni zeneiskola megszervezésével. Legfőbb célom az volt, hogy az egyszerű vidéki gyerekekből zenét ismerő és szerető embereket neveljünk. Ezzel együtt kerestem és találtam kapcsolatot a szülőkkel is, s úgy hiszem, sikerült velük is megszerettetni a színházművészetet és a komoly zenét. Munkánk nívóját növendékeink számos járási, kerületi és országos versenyeken elért előkelő helyezése is fémjelzi. Sóhajt: —- Ha lenne Somorján egy megfelelő kultúrház, mennyi mindent lehetne rendezni! Sajnos, nem tudom, hogy a sok ember vágyából mikor lesz valóság. Ennyit mond önmagáról. Pedig órák hosszat beszélhetne munkájáról, zenepedagógusi tevékenységéről. Mosolyog: — Munkámat csak azért végezhetem ilyen lelkiismeretesen, mert megértő, valóban nagyszerű férjem van. Segít a házimunkában, a gyermeknevelésben, pedig neki sincs sok ideje, hiszen orvos. Napjainkban divat megkérdezni: mit kap ezért? Ebben az esetben egyszerű a felelet: kapott néhány kitüntetést, egyszer ötszáz korona jutalmat. De ez kevés lenne. A legszebb elismerés a növendékek rajongó szeretete, tehetsége, s az, hogy most már rendszeresen, havonta legalább egyszer, több különautó- busz indul a fővárosba operára, vagy hangversenyre. Kiváló pedagógus. Munkája révén már régen az volt, a Példás tanító ki- tüntetés tehát méltó kezekbe került.
