Új Szó, 1972. március (25. évfolyam, 51-77. szám)
1972-03-26 / 12. szám, Vasárnapi Új Szó
A míg a BEA Egymotoros Vanguardja Londonból Bet íastba röflíti az titast, n hatvanöt pete alatt kevés idő marad a. gondolatok rendezésére. Kávét szolgáltak szultánkenyérrel, sonkát, friss paradicsommal és salátával, süteményt tejszínhabbal. Újságokat nem kínáltak a stewardessek — talán tapintatból? Hiszen tegnap este, február utolsó péntekjén, ismét elszabadult a pokol Belfastban: hat óra előtt öt perccel egy Thompson géppisztolyból 14 golyót röpítettek John Taylor észak-írországi belügyminiszter világoszöld Humber kocsijába, éppen, amikor a miniszter elhelyezkedett a gépkocsi ülésén. Vagy azért nem osztogatnak most a gépen újságot, mert ez egy belföldi repülőjárat, hiszen Észak-Irország 1920-ban egyesült a Koronával — ez itt, ahol hamarosan leszállunk, Nagy-Brltannia része. És ezt nem feledhetjük, ha akarnánk sem, itt Belfastban ... Katonák és kíváncsi rendőrök Mert alig lépünk ki a gépből az Aldergrove-l repülőtéren, feltűnnek az első meggypiros svájcisapkás angol katonák. Terepszínü ruhában, lövésre készen tartott fegyverekkel ácsorognak, s figyelnek bennünket, utasokat, akik kevesen vagyunk, — hiszen aki csak teheti, nem jön ide, inkább menekül innen... Az utasok poggyászaikra várnak — de ezekre a bőröndökre, mármint a tartalmukra — kíváncsiak a katonák és a rendőrök is. Fegyvereket, s muníciót keresnek. Magam csupán egy aktatáskával érkeztem, benne magnó, fényképezőgép és pizsama. Beülök a városba induló buszba, de egy rendőr utánam jön. Kíváncsi az aktatáskámra, azután udvariasan elköszön. Hogy közben odabent mi történt, nem tudni. Csupán azt látom, hogy két katonai terepjáró autó, meg egy páncélozott gépkocsi kíséretében néhány civilt visznek egy kocsiban a Belfastba vezető úton — kikanyarodva a drótakadályok közül. Már elmúlt tizenegye óra, mikor tucatnyi utassal végre elindulunk a városba. Tizenöt mérföldnyire — vagy 24 kilométerre — vagyunk Belfast központjától, s az út menti zöld legelők, az elszórt farmok semmit sem árulnak el abból, hogy mi vár ránk Észak-Irország fővárosában. Minden olyannak tűnik, mint négy évvel ezelőtt, amikor itt béke volt, s csupán az orániaiak — a protestáns unionista Orániai Rend híveinek — zajos erőfitogtató felvonulása figyelmeztetett bennünket arra, hogy a mélyben tűz parázslik. Azután a busz egyre lejjebb ereszkedett, s feltűnt a tengeröböl partján, a mélyben elterülő Belfast, füstölgő gyárkéményeivel, egyforma aor- házaival. A Crumlin Road már nem rejtette el arcát. Egyre több kiégett épülettel találkoztunk, bedeszkázott kirakatokkal, s katonai járőrökkel. És a busz sofőrje nem sietett, nyugodtan igazodott a lassú forgalomhoz, amit újra és újra leblokkoltak a kocsik utasait Igazoltató rendőrök. A Divis-hegy oldalából mindenesetre nem mutatott ilyen vigasztalan képet a város, pedig idelent napsütés fogadott, emberek nyüzsögtek az utcán, mintha az elmúlt években, napokban, órákban itt semmi sem történt volna. Robbonás a Shankill Roadon A Crumlin Road-on katolikusok laknak, itt van az észak-írországi „hadijelentésekben“ gyakran szereplő Ardoyne negyed, a katolikus gettó egyik része. Buszunk azonban hamarosan ráfordul a Shankill Roadrn. Ez már a protestánsok negyede. A buszok garázsát katonák őrzik, «okfelé szögesdróttal font spanyol lovasok, még több kiégett kirakat és rengeteg szemét, papírhulladék az utcán. — Nézze meg a Falls Roadotl — mondta a mögöttem ülő asszony, litván csodálkozásomat. i)e nem maradt időnk a besz.’ilfe- tésre, mert előttünk sűrű füst- és porfelleg csapott ki egy épületből. Szirénázó-csengető tűzoltó- és rendőrautóknak kellett utat nyitni, a |áro- kelők az út bal oldalán zsúfolódtak Deszkák, bútordarabok, üvegsziVin- kok hevertek szanaszét, az egyemeletes üzletház használhatatlanná vált. Ez Itt olyan hétköznapi dolog, hogy csupán néhány sort kap az újságokban (A délutáni Belfast Telegraph adott hírt arról, hogy ugyanakkor a Crumlin Roadon felrobbantották Belfast közeljövőben hivatalba lépő polgármesterének, William Christle- nek festék- és tapétaüzletét.) Mi van a pizsamában? A busz a Great Victoria Street pályaudvarhoz érkezik. Telefont ke restem, ahonnan felhívhatom a Polgárjogi Egyesülés Irodáját. Két rendőr lép a nyomomba, de nem a telefon érdekli őket, hanem az aktatáskám, amit a lábamhoz helyeztem. Udvariasan megkérnek, hogy mutassam meg. Bekapcsolom a magnót, s hirtelen felhangzik a Hair zenéje. Nevetnek és megköszönik ... A telefon nem válaszol, megpróbálom a másik hívószámot, a Stormont — az észak-Ir parlament — egyik képviselőjét. Protestáns, de a Faulkner-kormány ellenzője. Egy női hang azt mondja: nincs otthon, talán este ... Ebédhez még korai az idő, elsétálok a főpostához, a Donegallon és a Royal Avenuen át, — ahol négy év- .vel ezelőtt olyan sokat sétáltunk a júniusi napfényben. A napfény ezen a februárvégi szombaton Is bőkezű Belfastban, de a Wellington Place-en ma minden fekete. Tegnap este az IRA felrobbantotta a Hart and Churchill zeneüzletet — és még mindig kutatnak a romok között. Azt hiszem, négyemeletes épület volt, most emeletnyi romhalmaz. A „C and A“ áruházba is bené zek. Az ajtóban civil férfiak kíváncsiak aktatáskám tartalmára. Ismét bekapcsolom a magnót, nehogy azt higyjék, hogy robbanószerkezetet rejt. De ők arra Is kíváncsiak, mi van a pizsamámban. Semmi. És beengednek. De az aktatáskát a vásárlók Is gyanúsan nézik, hiszen errefelé aktatáskában, vagy szatyorban „érkezik a bomba“. Patrickkal csak félkettőkor találkozom a kis kínai vendéglőben, a Kwang Tungban, az Upper Queen Streeten. A Kwang Tung túlságosan csendes hely Belfastban, az Upper Queen Streeten. Csak egy fiatal pár étkezik a lefüggönyözött ablakok mögött. A menü ma csirkepástétom, rántott szelet zöldborsóval és sültkrumplival, fagylalt és kávé. Éppen duplájába kerül, mint négy évvel ezelőtt. A kínai tulajdonos azzal válaszol, hogy most feleannyi vendég sincs, mint akkor. És minden drága. Ki jön ma Belfastba? Menekül a tőke, a kereskedő, akinek pénze van. Csak a munkások maradnak, akiknek nem telik kivándorlásra. Patrick O. megérkezett. A kínai sündörög körülöttünk, amíg a kávét isszuk, azután be a Volkswagenbe és Patrickra bízom magam. Ö a Polgárjogi Egyesülés aktivistája, s a Falls Roadot akarja megmutatni. Ahol elszabadult a pokol A F&lls Roadot, ahol két és fél éve, 1969. augusztus 14-én az Észak- Irországban uralkodó Unionista Konzervatív Párt félkatonai szervezete elszabadftotta a poklot. Ezek az úgynevezett B-osztagok (a rendőrséggel együttműködő önkéntes protestáns fegyveres csoportok) éppen ezt a napot tartották alkalmasnak arra, hogy terrorral félemlítsék meg a jogaikért szervezkedő katolikus munkásokat. A férfiak többsége odaát volt, az Ír Köztársaságban, a labdarúgó- bajnokság döntőjén. Ekkor támadtak a védtelen asszonyokra, gyermekekre. így kezdődött. Az első halottakat a Falls Road temette — s azóta 247- re emelkedett az áldozatok száma. A programot a robbantások követték, a Shankill Roadon, majd Belfast után Londonderryben Is felcsaptak a lángok, ahol a katolikusok a Bogside negyedben barikádozták el magukat, s oda ma is csak nappal merészkednek be az angol páncélozott katonai járművek. A Falls Road környékén olyan sok a leégett, felrobbantott ház, mintha a második világháború szőnyegbombázásai utáni városban járnánk. Csak csodálhatjuk, hogy ezek az emberek nem adták fel reményüket: egyszer emberi élet lesz ezekben az utcákban! De milyen lesz ez az emberi élet? Patrick kocsijában hagytam a táskámat, s betértünk egy kiskocsmába. Kívül katonák, meg szögesdrótaka- dályok. Bent tucatnyi ember, sör mellett társalognak. Munkások, katolikusok. Patrick nemcsak a ruházatukról, hanem a hanglejtésükről is megismeri őket. És a félelem a füstös kiskocsmán kívül, s belül. Patrick azt mondja, hogy odakint a katonáknál nagyobb a félelem, — de itt azonnal megszűnt a zsibongás, ahogy beléptünk. Két Guinnesst kértünk, ír barna sört. Ez itt a „nemzeti ital“ — whiskyre, meg ginre nem telik ezeknek az embereknek. Sörre is miből? 120 ezerre tartják hivatalosan az észak-írországi munkanélküliek számát, s közülük 40 ezren belfastiak. Patrick magyaráz, de én az arcokat nézem — ők engem figyelnek. Szokatlan dolog Itt a prémes télikabát. Idegenek vagyunk ... Kísérőm ismerőse után kérdez, de senki sem tud róla semmit. Pedig ő is itt issza meg a napi két sörét. Valójában minket nem Ismernek — és ezért hallgatnak ... „El innen, bárhová!" Megkeressük magunk öt. Otthon találjuk, amint a gyerekek cipőiét javítgatja. J. O'M. elkeseredett. Felesége Kanadába vagy Ausztráli ua szeretne kivándorolni. De mit csináljon két gyerekkel. — pértz nélkül? A férfi, 37 éves, a hajógyárban dolgozott, most azonban sehol. A kilátások? Mond valamit, ami Patrick szerint úgysem bírná a nyomdafestéket. J. O’M. ott volt Newryben és holnap, vasárnap a felesége megy Londonderrybe -— ők csak úgy mondják: Derrybe. Mikor lesz itt béke, élet? „Ez nem élet — mondja az asszony, kisgyermekét tartva a karján. — Ennél csak jobb lehet“. J. O’M. katolikus, de arra kér, ne mondjam ezt. Ö munkás, betanított hegesztő, és aki mellette dolgozott, az is munkás, ha protestáns is. „Egymásnak ugrattak bennünket, és ha most találkoznánk, biztosan ösz- szeverekednénk. Pedig ő is elvesztette a kenyerét, ő is munkás... Itt olyan mélyek az ellentétek, és olyan a mi elszántságunk, hogy mi már nem engedhetünk. Londonban kell valamit csinálni és elmozdítani a Stormont-kormányt. De amíg itt munkás a munkás ellen van, addig akár halomra is lőhetnek bennünket. Kény- szerítenünk kell őket, hogy elmozduljanak a holtpontról!“ Miért robbant az IRA? Kényszeríteni? Mivel? — Az IRA provó szárnya ezért robbant és lövöldöz, s most inár a hivatalos IRA Is. A múlt héten Angliában is robbantottak, heten meghaltak, többségük egy tiszti kaszinó konyhájának polgári személyei. De ml ellene vagyunk a terrornak! A visszacsapás bennünket sújt, és a robbantások semmit sem oldanak meg. Csak nagyobb lesz a szakadék. A CRA, a demokratikus Polgárjogi Egyesülés, tömegmozgalommal akarja kivívni a szükséges változásokat, amit úgy fogalmazhatnánk röviden, hogy „egyenlőséget akarunk mindenkinek, egy embernek egy szavazatot, legyen az bármilyen vallású". De először engedjék ki az Internáltakat a koncentrációs táborokból! Ez a legfőbb követelés! — Most Londonban mind többen ismerik fel a tárgyalások szükségességét, és Wilson volt miniszterelnök tizenöt éves tervet ajánlott az északír válság megoldására, Írország egyesítésére — vetőin közbe. — Igen, egyesíteni-akarják az íreket, de a Korona alatt, vagyis bekebelezni az egészet. Mi írek vagyunk, s bár tudjuk, hogy Írországban, a dublini kormány semmivel sem jobb, mint a Heath-féle torryk, de talán megindulhatna a társadalmi változások sorozata. Nem az egyesítés sürgős nekünk, hanem a terror megszüntetése, a katonaság kivonása innen, a Falls Roadról, meg a mi területünkről... És egyenlő jogokat követelünk, arányos választási rendszert. Azután majd demokratikusan dönthetünk a jövőről, ami szerintem csak a szocialista elvek alapján képzelhető el. Az illegalitásba kényszerített IRA- ról —, amely a „hivatalos“ szárnyra és az „ideiglenes“, provizórikus, de találóan „provó“-nak nevezett részre oszlik — vendéglátónk keveset beszélt. Hoztak a szomszédból sört, s J. O’M. inkább töltött... A CRA elítéli a merényleteket! A CRA, a Polgárjogi Egyesülés — amely kommunistákat, s protestáns ellenzékieket is magába foglal és ott vannak soraiban a demokratikus Connolly Ifjúsági Liga tagjai is — elítéli a robbantásokat, a békés polgárok elleni merényleteket, ahogyan elítéli a katonai akciókat és letartóztatásokat is. ]. O'M.-et váratlanul hívja egy kislány. Cédulát ad a kezébe, és vendéglátónk elnézést kér, de sürgősen mennie kell... Mi is búcsúzunk, s a téglamaradványok és törmelékek között kibótor- kálunk a Fails Roadra, azután kocsinkhoz. Patrick elmondja, hogy J. O’M. szocialistának vallja magát és a Polgárjogi Egyesülés aktivistája. Kétszer letartóztatta a rendőrség és legutóbb megfenyegették. A főtitkár, Edwina Stewart a holnapi tüntetéssel van elfoglalva Derryben. De ők mindannyian hasonló nézeteket vallanak. S ezért egyre erősebben hallatszik a hangjuk, a követelés: vessenek véget az unionista Faulkner-kormány uralmának, alakuljon olyan kormány, amelyben Észak-Irország másfél milliós lakosságának félmilliónyi katolikusa is képviselve lesz s kezdjenek hozzá a régen szükségessé vált reformokhoz. Mikor lesz itt béke?... Katunák s drótakadályok mindenütt. SEBES TIBOR BELFASTI RIPORTJA
