Új Szó, 1972. március (25. évfolyam, 51-77. szám)
1972-03-26 / 12. szám, Vasárnapi Új Szó
11 miatt megyek. Kizárólagosan az autója izgat, nekem soha nem volt. De vezetni azt tudok. — Engem is elvezethetne. Valahogy a görbebotora nem elég. Pedig alig férünk bele a világba ketten. A botom, meg én. Néha úgy összeszorul körülöttem a tér, hogy nem tudok- lélegzetet venni. — Annyira, hogy nem látja meg a tulipánokát sem, fogadni mernék. Pedig itt beszélgetnek a szeme előtt. Nézze, milyen ordító rózsaszínűek. Az embernek ... Ja], istenem ... *— Tényleg... — gondolta Dezsőke, de nem merte kimondani. — Valóban nem láttam... — És nézni, inni kezdte a színűket, mintha soha színt nem látott volna a feketén kívül. Furcsa, régóta nem érzett meleg szomjúság csapott föl benne, elöntötte a gesztenyefák sárga virágait. — S csókolóznak a gerlék ... — mormolta félhangosan. — Érzéketlen komisz fráter vagyok, magának van igaza, Viola. Igen, és a tenger meggyógyítana egészen. Maga az a tenger, Viola, csodálatos partjai vannak. Soha nem kívántam úgy a hullámait, mint most. Temessen beléjük, hogy élhessek. Még egyetlen asszony sem, soha De ne hallgasson rám, öreg legény vagyok már én. A görbebotom ... — Azt betesszük a garázsba. Holnap elintézem Bulgáriát. És mogvarratom az új ruhámat. Rózsaszínt. Tíz év előtt vettem az anyagot, öreg lány vagyok én is, de felveszem. Én leszek a legszebb asszony a világon. A tengerpartok úrnője én leszek, mert maga megfogja a kezem... Pedig Isten bizony, nem érdemli meg! A harmadik hetet töltötték a‘nagy víz mellett, ahogy magukban a tengert nevezték. Szokatlan, fura viszony alakult ki közöttük. Russzínyi mester sokszor volt egyedül, s jó volt ez az egyedüllét. Lassan, de biztosan szűrődtek le benne a bizonytalanságok, és idővel kezdtek formát ölteni, kristályosodtak. Eleinte beléfúrt a lelkiismeret, s egy-egy útkanyarnál Liliké arcát, halványkék szemét látta még, azonban egyre inkább elmosódott. Mintha a távolság, vagy maga a tenger nyelte volna el előbbi életét, ami kispolgári göcsörtjeivel abroncsként szorította. Könnyű volt, mint a lélegzet, amely belevegyült a hajnali tenger sós levegőjébe. Könnyű volt, pedig pár kilónyit magára szedett. Ez a változás egészen rendkívüli volt az életében. Mintha negyven évet fiatalodott volna. És mindenütt ott volt Viola képe. Ogy állt előtte, mint a román királynő mecsetje, erődként, az erő szimbólumaként. Igen ... a királynő mecsetje, melyet arab szerelmének építtetett. Emberi életüket elvitte az idő, de a mecset áll. A mecset a királynő hangos tanúvallomása a világ előtt. — Szerelem ... Ez lenne tehát a nap? Az a megmentő sugár, amelyre annyira vágyott a kórházban, hanyatt fekve fehér vaságyán? Fanyarrá vált benne a szó, Jobbról balra tologatta szájában, aztán hirtelen 0 lenyelte, szédülni kezdett tőle, mint általában a méregpoharak tartalmától szokott az áldozat. — Szerelem? ... Nem, nem neki való. Kinőtte, mint gyerek a nadrágját. Viola erős, egészséges, legalább tizenöt évvel fiatalabbra lenne szüksége. Legalábbis egészségesre. Harmadik hete vannak itt, s ő meg sem merte csókolni. Az asszony meg szemérmes, az sem mer. Csak nézik egymást, egyre bátortalanabbul. Nem, neki már nincsen szüksége semmire. Az életre sem. Meghalni is könnyebb, mint így élni, vergődve ég és föld között. Miért is nem maradt ott a kórházban? Azóta levitték volna a pincébe, s most szép csendesen aludna egy koporsóban, semmi után nem vágyva többé, mindenről megfeledkezve, mintha soha nem létezett volna. Az életével viszont nagyon komplikál lódott a dolog. Mert egy óvatlan pillanatban kicsempészték Liliké orra elől a ragyogó, új autót, és a garázsban otthagyták a görbebotját. Hihetetlen, de nincs is rá szüksége. Liliké és a görbebotja otthon maradtak. S bármily elképesztően hangzik is, többé nem akarja egyiküket sem látni. Mert Liliké a görbebotjáig sorvasztotta, a görbebotja meg Lilikéhez taszította vissza. S Isten-atyám, kinek is lenne szüksége egy görbebotos vénemberre? A görbebot megfosztja az embert az önérzetétől és akarva-akaratlan Li* like mellett maradt... Liliké tudta, mit cselekszik. Ártatlan megfontoltsággal vette kezébe az eszközöket. Öt ronggyá gyúrta velük. Ráment az ifjúsága, az egészsége, az élete. S hogy saját életét kivédje, Liliké számára száz mentséget talált naponta. Nem, nem tudná tovább csinálni. Ilyen messze kellett jönnie, hogy Liliké vétkeit tisztán láthassa. Liliké élete merénylet volt az övé ellen. Voltak időszakok, amikor gyűlölte leigázó kedvességét, amit a béke kedvéért nem akart visszautasítani. De a csend, amely körülvette őket, csak látszólagos békesség volt. Benne úgy verődtek egymáshoz a hullámok, mint a nagy vizen itt előtte. Liliké életét féltette, az övé ment rá. Nem, nem, nem tud többé visszamenni. Vesszen az a villa Lilikével együtt. Igen, de a képek? A szobák tele képpel, s a képei a gyermekei. Liliké nem szült neki gyermeket, de a képei a vérsejtjeit képezik. Nem tud lemondani róluk. Most először adott el életében belőlük külföldre, nem kevés sikerrel. Rengeteg pénzt kapott értük. Liliké nem tud róluk semmit. Ha tudna, rég befutott volna a nagy víz partjára. — Lám, mégsem oldódott meg semmi. Kétségbeejtő várakozás az egész. Az élet tele van színnel, csak ő nem látta meg őket. Festő létére. Az arany a legerősebb közöttük. A szerelem a nap lecsurgó aranya. Nem lehet élni nélküle. Most megvan, megtalálta, mégsem bír élni. Későn jött... Mit adhat érte? Az öregséget? Az kevés. Pedig most nem is érzi magát öregnek. Betegnek sem. Talán a nászuk szebb lehetne, mint két fiatalnak — De ahhoz itt kéne maradniuk, mert ha Liliké megtudná, elpusztítana mindent körülöttük. S neki nincs már ereje harcolni. Leoldotta az egyik partmenti csónakot, belédobta plédjét, s elindult. A déli szél lassan, de egyre távolabb sodorta a parttól. Későn eszmélt rá, hogy az evezőket otthagyta. Még későbben, hogy a csónak feneke egyre nedvesebb lesz. Késő volt, a hangját senki meg nem hallotta volna, ha kiált. De kiáltani is... Minek? Nem tökéletes-e körülötte és benne minden? Az őszi nap olyan melegen hullatja rá sárga paplanát, mintha pólyába akarná csomagolni. Fölötte a mennybolt, alatta a tenger... Minden olyan hatalmas, átfoghatatlan. Még a nyugodtsága is. Csak a királynő aranyszín mecsetje zsugorodott egyre kisebb ponttá, s amikor egészen eltűnt szemei elől, egy pillanatra az volt az érzése, hogy csak álmodja az egészet, s most hamarosan föl fog ébredni. A sok korom, amit a “ gyárkémények az égre láttak, mind visszahull... Hullt lassan, mint a hó. Feketén, lágyan szitált. Kegyetlenül ... Mina asszonyság egyszer bezúzta lakásának minden ablakát, mert nem tudta megérteni, hogy itt nem lehet ablakot tisztítaniI Mindjárt kormos ... Giluna, a parasztasszony nedves ronggyal köti le tejeskannájának födelét, ha lejön D-be, a vasművek völgyébe. Régi kuncsaftjainak csak szobában hajlandó kimérni a tejet, melyről azt állítja, hogy gyógyhatása is van. Giluna tehené[ mindenki becsülte, bár a parasztasszonyon kívül soha senki sem látta. — Olyan az, mint egy apostol. Egész nap járkál a fennsíkon és a hegyek közt, szag— Akkor mit tegyünk, mit tejünk? Én olyan tiszta, ké ken csillogó tükröt akarok, am\lyen a szemed. — - Ez az egyetlen valami, ami a völgyünkben tiszta. Mondd, nem találod csodálatosnak, hogy itt nálunk minden férfi szeme acélkék? ... — De igen, nagyon csodá latost — Hova menjünk, hogy ne halljuk tovább a kohók doho- gását? ... Ezek a mély torokhangok, mintha örökké helyettünk beszélnének... — Hova menjünk, hisz min den fekete, feketék körülöttünk a hegyvonulatok, fekete az ég, és augusztusban mm tudjuk megkülönböztetni a hulló csillagokat a kohókból ömlő szikraesőtől? Hova menjünk, hogy tiszta legyen a nászunk? Ugye, erre gondcitál? azonnal visszaI — kiáltották utána tjt/ben is. Es elérte. A daru puhán engedte a hátára a csillogó vas tömböt, ö meg füstölgő ruhával, szikrázó szemmel, akár egy isten, megindult visszafelé ... Térde remegett, szélesen elmosolyodott, nevetett hangtalanul ... Később sikerült any- nyi levegőt tárolnia tüdejébe, hogy hangosan is felnevethetett. Kacagásától visszhangzott a csarnok. Ment a kijárat felé. Ezer ember dulakodott körülötte. Nézték a csillogó acéltömböt, nézték benne magukat. Grimaszoltak, nevettek ... Martin háromszáz kilós tükre meg csak csillogott, egyre tisztábban, egyre fényesebben, s a magasból szitáló korom le- siklott arcáról. lász a füvek közt, s csak azokból harap, amelyek gyógyha- tásúak. Aztán sóhajt egyet az asz- szony, s megkérdezi: Hogy tudnak itt élni? Ide sohasem jutnak el a szelek. Ogy lakják ezeket a fekete nagy széndarabokat, mint valami bánatos bogarak. Mert ezek a házak kívülről-belülről egyaránt feketék... Senki sem válaszol Giluná- nak, mert igazat beszél, de nincs is mit válaszolni... Hátha még azt is tudná ez a csupa csont hegyi boszorka, hogy D-ben semmiféle tükröt nem lehet tartani... Két-három nap alatt megvakul. Megvakul minden tükör. Leilla, a legszebb szemű lány megkérte Martint, a vasmunkást, hogy készítsen neki acéltükröt. Martin nagyon elcsodálkozott, és meg volt róla győződve, hogy a lány csak incselkedik vele. De Leilla mindennap unszolta, csinálja már meg a tükröt. Martin ígu válaszol- gatott: — A vas szürke, meg fekete, meg rozsdaszínű, nem fényes, nem csillogó. Tükröt csak üvegből lehet csinálni, de az sem ér semmit... Kérj tőlem valami mást, egészen mást. Leilla egy délután lehívta Martint a város északi peremén meghúzódó kis fekete parkba. A márvánnyal szegélyezett tavacskák úgy álmodtak vastag takarójuk alatt, mintha szurkot öntöttek volna beléjük, nem pedig gyönyörű, tiszta hegyi forrásvizet. — En ezt nem bírom nézni, LeillaI — Miért? — Nézd, ezek a fák, ezek a bokrok úgy állnak itt, mintha vasból formálták volna őket. Nincs egyetlen madár, egyetlen lepke a lombok közöttI Egyetlen halacska ezekben a tavakban'. A hattyúkat hiába hozták ide, két nap múlva sö- tétebbek voltak a legkormosabb szeptemberi felhőknél. Emlékszel, mi lett a sorsuk? — Igen. Tudom. Valaki célba vette őket... Valaki, akinek kis kaliberű puskája van ... Aki szégyellte a megcsúfított madarakat... — Igen, pontosan erre Fehér ágyra, mely olyan, mint a terített asztal, vakító fehér párnákra, vörös, bíborvörös takaróra. Martin napról napra kérdezgette barátait a fehér ágyról, a bíborpiros takaróról. Senki sem tudott róla. Napok múltán megpattant egy hatalmas acéltömb. Aztán, mint amikor almát vágnak ketté, lassan szétborult. Martin csodálkozva látta meg magát a csillogó új felületben. Nézte, nézte hatalmas hosszú kezét, szürkésfekete haját, nézte azt a különös embert ott a vastömbben, a vastömb csillogó arcában. Íme: Itt a tükör! Rohant az igazgatóságra. Amulva hallgatták Martint, a legényt. — Kifizetem! Értsétek meg, kifizetemI Szükségem van rá! — Es milyen nehéz lehet? — Ogy háromszáz-négyszáz kiló. Nevettek rajta. Bolondnak csak azért nem tartották, mert ők is szívesen hazavittek volna valami szép csillogó tárgyat a morcos gyárból. — Hát... Ha el tudod vinni, ám legyen ... — Elvinném én akkor is, ha féltonnás volnaI Martin futott vissza, és minden csarnokban azt kiabálta: — Viszem a legtündöklőbb napotI Jöjjetek és nézzétek meg, mert ilyet még soha senki nem látottI Vagy kétszázan mentek mögötte, de egyre többen gyülekeztek, egyre nagyobb csoport sietett utána. Mindenki látni akarta a csillogó napot, látni akarta, akár egy pillanatra saját arcát, saját kezét, lábát, akármit, ami hozzátartozik, bármelyik tagját, abban a nagy napban, amit ez az ember majd a vállára vesz. Amikor visszaérkezett az acélrészlegbe, a kettéhasadt tömb egyik felét már beolvasztották. A másikat épp akkor emelte fel a daru, és elindult vele a fenéren szikrázó „pokolba“. — Ne! Ne! Állj!... — kiáltotta Martin, és futott föl a döngő vaslépcsön. A ruha már füstölgőit rajta, és érezte, hogy nemsokára meggyullad... — Gyere vissza! Gyere Martin számtalanszor megállt a fekete-utcákon, mert már majdnem belehalt, úgy nyomta a nagy teher. Az emberek dulakodtak körülötte. Gyerekek sivalkodtak, asz- szonyok csatáztak. Előbb csak szóval, később már egymás haját tépték. A csillogó nagy acéltömb meg mindent visszatükrözött. Amikor Leilla kinyitotta az ajtót, nagyon megijedt. Kinn a folyosón egy gyönyörű szép zöld szemű lány állt. Éppoly meghatottan, éppoly megrettentve, mint ő... és csak sírt mind a két lány. Az acéltömbről csorogtak a könnyek... A legtisztább kristályköny- nyek. Martin napokig nem tudott megszólalni. Lehet, hogy a végtelen örömtől, lehet, hogy attól a megmagyarázhatatlan fájdalomtól, amit bensejében érzett. Mert a fáradtság is tud fájni. Egy évre rá Martinéknak kisfiúk született. — Látod, most már kettő van — mutatta föl a gyereket a tükör előtt Leilla. Amikor a második ktsfiú megszületett, és — ahogyan Leilla mondta nevetve — négy fiúk volt már, egy homályos folt tűnt föl a nagy acéltükör kellős közepén. Két nap sem telt el, a homályos folt feketére változott. — Mintha valami féreg ejtett volna rajta sebet — mondta szomorkás mosollyal az asszonyka. Es a sebek, a foltok egyre sokasodtak. Hat hónap múlva megvakult a tükör. Leilla tükre megvakult! Mozdulatlanul ült odahaza. Némán. Mogorván. Leilla egyetlen igazi csillogó tükre: Martin. Es jöttek az acélmű munkásat. Tizen is talán. Elvitték a nagy, rozsdás acéltömböt, és beolvasztották. — Tudod-e, Leilla, mit látok? Tudod-e, mi az, amit mégis lütok? Völgyünk felett a hatalmas augusztusi eget. Látom az éjszakát, a szikrákat és a csillagokat, nem hiszed: pontosan látom a csillagokat, és külön a szikrákat...
