Új Szó, 1972. március (25. évfolyam, 51-77. szám)
1972-03-26 / 12. szám, Vasárnapi Új Szó
gesztenyefák ágain kövéi levelek bomlottak. A Kövérebbek, mint máskor. A levelek között sűrűn sárga-fehér virágok. Fehéren, Illatosán gyúltak ki a napfény alatt, mint a gyertyák, karácsony fálán. Illatuk és fényük fe'.lobogott, mint a pásztortüzek szoktak, és széjjelfolyt a kórház kertjének gyepjén, a gyalogutakon, lecsurgott a padok lécein. Beléfolyt a gerlék húsába, és csókolózni kezdtek a fák között. Pimaszul, kihívóan. Az emberek nyála megsűrűsödött tőle. Virgonc szeretkezéseikkel megidézték az életet. Annyira, hogy n néhány évtizedes törpefenyő remegni kezdett. Pedig őt már a vének közé számították. Mármint az emberek. Mert úgy terpeszkedett a lágy gyepen, mint Zsilek, a vén portás a kanapéján. És most megremegett. Felingerelte a gerlék csókolózása. Ügy bizony ... Csak Russzlnyi mester nem veit róluk tudomást. Nem látta őket. Pedig jó szeme volt. Hogy a fenébe ne lett volna jó szeme, mikor színekbe formálta a világot. S nem akárhogyan. Színes hegyeket festett, mély filozófiai alátéttel. A hegyek gyűrűibe belerakta lelkének százfényü villanásait, melyek briliánsként sziporkáztak napfény és villanyfényben egyaránt a képek értelmes olvasói előtt Magányos, de erős lelke márványoszlopként lobogott bennük, mint a nagy puszták égbe nyúló tüze, amit a pogány istenek csupán szenvedélyből gyújtogatnak. S most valahogy nem látott semmit. Pedig a látása nem romlott. Csak a légcsöve körül volt a baj. A szívében meg fekete mocsarak nőttek egy idő óta, egyre mélyebbre vájódva és iszaposodva a föld sarába. Ha beléjük dugta saját lábait, nem tudta őket kihúzni. S egyre nézte, még sokáig, utána állandóan a lábára tapadt sarat. Alig tudott lélegzeni, ráment a tüdejére, és nem látta meg, hogv gerlék csókolóz nak a fák között. A rózsaszín tulipánokat sem látta a gyep szívében. Pedig olyan szexuális rózsaszínt iktatott a szirmaikba a tavasz, hogy a betegek látogatóinak egészséges testét furcsa ingerekre bújtották. Russzínyi mester a halálra gondolt. A fekete szín úgy lobogott előtte, mint a gerlék előtt a nap fénye. Mint a tulipánok rózsaszíne mások előtt. Hetek óta volt a kórház lakója. Fehér vaságyá ban hanyatt fekve méregette az élet hiábavalóságát. Lélekben befutotta a föld és a kozmosz kis és nagy állomásait. Értelmetlennek találta őket. Érezte, hogy sem vicinális, sem gyorsvonat nem várja többé a síneken, se helikopter a levegőben. Legföljebb Khá 'ron fekete ladikja a holtak vizén. De a halált sem találta értelmesnek s itt kezdődött a tragédiája. Mert azt tartotta, hogy minek születik az ember, ha meg kell halnia. Nem hitt a halálban. A feltámadásban sem hitt, mert nem volt hívő lélek, pedig a saját apja is pap volt valaha, messzi keleten az Ornak egy görögkeleti templomában. De azóta sok víz folyt le a patakon... Az ő hite más bokrok alatt nyílott. A művészetben hitt, és a szerelemben hitt volna, ha . .. A felesége, Liliké, mindennap meglátogatta. Hozott narancsot, bort, süteményt, elhozta szegény törött magát, és mindennek helyébe a feleség teljes privilégiumával meglopva, megraboltan hagyta ott a mestert. Gyermekesen, ártatlan megfontoltsággal. A logika kútforrásairól nem volt tudomása még akkor sem, amikor bimbóként a mester karjaiba hullott. Most meg annyi évtized múltán elfonnyadt valamennyi jót sugalló ösztöne Is. Csak a beszéde folyt, mint a rossz viz. De a mester hallgatott, mert nemes volt a szíve, és nem akarta megsérteni az asszonyt, aki az élettársa volt. Pedig mindene volt, csak az élettársa nem. A mester a csillagokat lovagolta, ő csirkéket tenyésztett az udvaron, lenyisszantotta a nyakukat, kirántotta őket, a mester elé tette, hogy jóllakassa. Ö, áldatlan művészabroncs. A mester elvesztette tőlük az étvágyát. A sok szó, ami neje ajkán elfolyt, fürészpor gyanánt lepte be, fullasztotta. Kórházba került. Injekciókat kapott, <ie nem látta meg tőlük az udvar rózsa szín tulipánjait, a virágzó gesztenyefákat, a csókoló- dzó gerléket. Milyen könnyű a semmiről beszélni, milyen nehéz megfogalmazni valamit. Értelmetlennek találta az életet. Nem találta értelmesnek a halált. Menekülés? Nincsen menekülés... Sem az élet, sem a halál elől nincs menekülés. Patikamérleg, vegyi összetételek sem segítenek. Meg kell halnia. Minden fekete. Fekete mocsaraiban nyakig érő Iszap. Elmerül bennük. Nap kéne... Honnan vegye? A kozmosz kegyetlen, nem könyörül meg rajta, pedig nem értelmes a halál. A színek és a formák értelmesek. És a szerelem lenne az, ha ... De az ő teste csontig aszott. A lelke ugyan kl-ki- kecmeredik a fűrészpor-zuhatag alól, és fel-felszáll a magasba. De csak a fellegekig gyalogol. A fellegek után talán a kék ég és a nap következne, de a fel legekből csurogni kezd az eső, és nem lát többé semmit. Illetve, igen, de azt is inkább ne látná. A lépcsőket látja, amelyek a második emeletről a pincébe vezetnek. A pincében a halottaskamra. Az ő osztályáról kilencen kerültek le az alatt az öt hét alatt, amióta itt van. Kilencen ... Öt napja, hogy a Mosolygós hozzájuk került. Ű nevezte így, mert jókedvűen mosolyogva és egymaga, segítség nélkül jött fel hozzájuk. Akkor az volt az érzése, mintha csak azért jött volna, hogy kinevesse őt és hasonló társait, akik lárvákként vonszolják- húzzák maguk után életüket, s a végén úgy hullanak el, mint az őszi legyek. Igen, a Mosolygós... Csinos, nyúlánk pasas volt, szőke, kékszemű, negyvenes. ö volt a kilencedik... Amióta tegnap levitték, elnémult mindenki idefent. Mindannyian biztosra veszik, hogy sorra kerülnek. Ha már ilyen is, mint Mosolygós? Mit várhatnak ők? ... nincs menekülés. Sem élet, sem halál elől. Igazság szerint ő következne. Ű néz ki a legron- gyabbul. Már nem látja, csak a görbe botját. Az egyetlen pont, amire rátámaszkodhat. Sem az életbe, sem a halálba nem kapaszkodhat többé. Egy görbe bot az, ami mindenből megmaradt... Kegyetlen kemény szorítást érez a szíve körül. Abroncsként szorítja a félelem. Egy asszony tűnik fel a fák között... A Műemlékvédő Hivatal egyik szobájában két nő ül háttal egymásnak. A szőke vonalzóval rajzol valamit, a barna jegyezget. A szőke előtt rajzlapok, vonalzók, számok hemzsegnek, a barna előtt jegyzetek, teleírt papírcetlik, könyvek. — Russzínyi mester beteg... nem hallottad? — kérdezi a szőke. S mielőtt a másik válaszolhatott volna, még hozzáteszi: — Állítólag elég komoly az ügy ... A püspöki szanatóriumban fekszik... A barna nő kezében megállt a ceruza. A kakukkos óra mutatója szokott ilyen riadtan megállni, amikor lejár a rúgója. A püspöki szanatóriumban... — verődtek dobhártyáján a szavak. Nem válaszolt. Süket csend telepedett a szobára. A szőke figyelt. A barnában vízesések zúdultak tompa, óriás dübörgéssel. Megindult a föld, és magába temette a világot, összedőltek a házak, és lehullott a nap korongja, megingatta a földet, az űrbe söpörte. Semmi sem maradt. Csak ő függött valahol a levegőben, ahogy mondják, ég és föld között. Hogyan, mitől és kitől függve az isten tudná megmondani. Dezsőke beteg... Ogy cipelte el hozzá a bánatát, batyuba kötve, a hóna alatt. Majd beleszakadt. Aztán állt egy Ideig, mint a szétgázolt bokor. Saját becsületére légyen mondva, sohase panaszkodott. És Dezső mindig tudta, miről van szó. Dezső az emberi fájdalom legfinomabban megalkotott szeizmográfja. Leültette és megfőzte a feketéjét. Lőre volt, fekete víz, Dezsőke nem tudott feketét főzni. De a szíve erdei mézhez volt hasonlatos, sűrített vitamintartalommal, s hogy észre ne vegyék ordító gyengéjét, a legélesebb tollú szatirikus magaslataira hágva kipécézte a világot, magát kímélve a leekevésbé. Viola elkapta az utolsó 43-ast. Az autóbusz végigrobogott a vár alatt, a város macskaköveit aszfalt váltogatta. Némelyik utca felszántott köveit izzadt munkások szedegették és rakták az utca szélére. Sok helyütt építették a főváros utcáit, nagy magas házain deszkaállványzatok emelkedtek, vakolták, festették őket jámborul. Máskor örömmel nézegette, hogy szépül szülővárosa, fiatalodik a megráncosodott, megöregedett bérpaloták arca. Most Dezsőke arca lebegett előtte fanyar mosolyával, felbuggyanó apró nevetéseivel. Dezsőkének csudaszép szeme van. Szatirikus kacarai mögött is egy ősi örök sírás ömlik belőlük a föld felé. Ha valamit jónak vagy szépnek lehet nevezni, ami megszépíti a göcsörtös föld felületét, ez az volt. Violát Dezsőke szeme tartotta fogva, kínál- kozás nélkül, esetlenül, könyörögve. Belékapasz- kodott a szivébe. Ritkán találkoztak csak, de olyankor végigszáguldozták azokat a felfoghatatlan tereket, amelyek az ember belső világában megfejthetetlen titkok fölé tárulkoznak. Filozófiai eszmefuttatások voltak, széles szárnyuk erős suhogású. Napokon, heteken át táplálkoztak belőlük mind a ketten, egymást Inspirálva. Viola felfedezte Dezsőke szépségeit, Dezsőke a Violáét. Soha nem borultak össze, mint a hársak szoktak a sűrű éjszakában. Csak néha csókolták meg egymás arcát, mint két testvér avagy ikerszülött, akiknek szabad csókolózniuk. Dezsőkének talán nem is volt teste, a lelke eltakarta. Violának teste is volt, de nem mutogatta, ahogy más asszonyok. Az autóbusz már az országúton robogott. A püspöki házak kertjeiből pünkösdi rózsák hajladoztak a langyos-meleg szélben. A bezárt ablakokon át is érezte az illatukat, özvegysége óta magába fordulva élte belső életét, könyveivel osztotta magányát vissz- hangtalan életében. Csak a Dezső szemét fedezte fel, amióta magára maradt. Nem volt szép asszony, de húsz évvel fiatalabb a férfinál. A kórház kertjének sétányán finom sárga homok csillogott. Törött porcelánként csikordult a lába alatt. A gerlék beléturbékoltak a szívébe, s a gesztenyefákat simogató meleg szél végigsímította testét a kék ruha alatt, beléborzolt fekete, rövidre nyírt hajába. — Nem, nem ... Dezsőkének nem szabad meghalnia ... * • * A mester és a görbe botja egy falócán szomorko- dott a kórház verandáján. Az asszony alig hallhatóan nyomta le az üvegajtó kilincsét, aztán megállt a félig nyitott ajtóban. Dezső nem nézett feléje. Befelé nézett. De egyszerre megérezte az asszony szemét, oda- fordftotta az arcát, s szárnyaszegett hangot hallatott. — Viola ... Az asszony a perc egy töredékét még úgy állta végig az ajtóban. Aztán elindult. Lassan, mintha követ kötöztek volna a lábára. Szótlanul ült le a férfi mellé. — Viola __ Az asszony átölelte a férfi fejét, csókolni kezdte az arcát. Gyöngéd, lágy csókzuhatag ömlött rá. Meg nem szűnő símogatással simogatta a fejét, gyér haját, rá- borult a kezére és megcsókolta azt is. — Viola... Sokáig így maradtak. Aztán az asszony szólalt meg. Magányos, hideg szobák tűzhelyének hangja duruzsolt föl belőle. — Dezsőke, komisz fráter ... Levegőnek nézett mindig, tudom, de azért kikérhette volna az engedélyemet, hogy ide jöhessen. Meg, hogy azt képzelje magáról, hogy beteg. Én azt hittem, a tenger mellett nyaral, valahol Bulgáriában. Aztán hogy higgyen az ember a férfiaknak? — A tenger mellett a gazdag szegények nyaralnak. Én szegény gazdag vagyok. — Az igaz, de azért el kéne mennünk. Augusztus végén, vagy szeptemberben. Akkor már kevesen lesznek. Csak a tenger lesz nagyobb. A rengeteg ember előtt összezsugorodik az is. Az autóján megyünk, de én vezetem. Tíz éve alszik úján a garázsban, maga meg csak a görbebotjához folyamodik. De vezetni én fogom. Nem tudom, mi a csudát akar ebben a bűzös kalitkában. Semmi helye Itt. — Viola... — Ne gondoljon semmi jót felőlem, nem maga MEGFÁRADT EMBER. Könözsi István felvétele MH ÍTR í 9- U V U J.1 h ■iWiwitoTfSW
