Új Szó, 1972. március (25. évfolyam, 51-77. szám)
1972-03-20 / 67. szám, hétfő
Boldogok voltak. A szerelem mámorában még az ősz beköszöntését is alig vették észre. Csak akkor jutott eszükbe, hogy tüzelőt sem vásároltak, amikor reggelente dér lepte be az ablakot. A háziasszonnyal megegyeztek, hogy 500 koronát fizetnek havonta, ha a tüzelőről is gondoskodik. Mari néni természetesen örült a jó ajánlatnak. Míg ők munkában voltak, az ajtajuk elé készített egy kanna szenet, némi gyújtós- sal, de a fáskamrát kulcsra zárta. Ha éppen nem ült a kocsmában, akkor bezárkózott a szobájába, korán lefeküdt és úgy tett, mintha nem lenne otthon. Milán a csekély tüzelővel is jó meleget varázsolt a szobába. Lobogott a tűz, vörös lett a cső, úgyhogy néha még az ajtót is ki kellett nyitni. így engedtek be egy kis friss levegőt. A kis- ablakot nemigen tudták kinyitni, hacsak nem akarták, hogy a fejükre zuhanjon. De jöttek ám a hidegebb napok, fagyos éjszakák. Már nem volt elég az egy kanna szén. Lea hajnalonta többször arra ébredt, hogy fázik. Különben is rossz alvó volt, s ha valami bántotta, mindig felébredt. Fogta hát paplanját, rádobta a másik paplan tetejére s bebújt a férje mellé, forró testéhez simult, jéghideg lába összefonódott a másikéval. így aztán sikerült újra elaludnia. Tíz óra tájt ébredt, s mivel munkába indulásig volt még ideje, kicsit lustálkodott. Arra gondolt, hogy nemrégen még otthon heverészett így. Még a nyáron is. Eszébe jutott az a bizonyos hajnal, az esküvője előtt. Kint virradt, az ő szobája sötét volt, mivel az anyja lehúzta a redőnyt, hogy nyugodtabban aludjék a nagy nap előtt. Ami azt illeti, szülei eléggé elkényeztették. Egyetlen gyermekük volt, a család szemefénye. Különösen az apja óvta, féltette őt. Hirtelen felült az ágyban. Nem is olyan régen milyen csitri lányka volt még. Most meg már asszony. Milyen jó meleg szobája, puha ágya volt otthon. Vajon tud-e majd ő is olyan meghitt családi otthont teremteni, mint az édesanyja. Hirtelen az otthoni fürdőszoba jutott eszébe. Majdnem elpityeredett. Milyen örömmel fürdött reggelente. Aztán a nagy tükör. Nézegette testét, amelyről tudta, hogy formás, s helyeslőn bólogatott a tükörnek. Hogy készült az esküvőre! Magára öltötte szürkéskék midi menyasszony- ruháját, a fátyolt próbálgatta, várta vendégeit. A szabadságot még otthon töltötték. Aztán a jó anyai családi fészekből ebbe a sivár albérleti szobába költöztek. Utaik minden reggel kettéválnak, csak este találnak ismét egymásra. II. Kidugta fejét a paplan alól, majd kiugrott az ágyból. Míg a vizet melegítette, tornászott, mert féltette karcsúságát. Sokat adott magára. Lánykorában is szebbnél szebb ruhákban járt. Az, hogy a szoba hideg — gondolta —, még nem ok arra, hogy elhanyagolja magát. Megszólnák őt. Azt mondanák, ő is olyan, mint a legtöbb fiatalasz- szony. Alighogy férjhez mennek, kényelmesekké válnak, elhíznak. Aztán meg csodálkoznak, ha férjük félrelép. Nem, ő nem lesz ilyen. Neki az az elve, hogy egy asszonynak még jobban kell öltözködnie, mint a lányoknak. A lány szép egyszerűen, mert fiatal. Az asz- szony meg csinosítja magát, hogy szép legyen. I. Jó, meleg, alul bővített szárú, sötétbarna nadrágot, zöld szilonpulóvert vett magára, hogy meg ne fázzon. Rövid gesztenyebarna haját hullámosra fésülte. Feltette sapkáját, kabátot öltött és szaladt az autóbuszra... — Ma sok munkája lesz Lea — fogadja őt üdvözlés helyett a főnöke. — Ezeket a jelentéseket még ma el kell küldenünk a minisztériiTmba, — mondja és egész kézirathegyeket rak az asztalára. — Látja, ez mind magára vár! Lea az ajkába harap. Nem tudja, mi történt vele, de érzi, szédül s testét a hideg rázza. — Bocsánat, mérnök elvtárs, ki kell mennem, rosszul érzem magam. — Mi lett magával ilyen hirtelen, Lea? Csak nem a sok munkától ijedt meg — próbál viccelni a mérnök. — Az imént még semmi baja sem volt, most meg falfehér az arca. — Nem tudom, nem tudom — lihegi. Mi van veled, Lea ? — Biztosan megfáztam abban a fabódéban, ahol lakunk. — Hát az könnyen meglehet. Akkor viszont ne tréfáljon, azonnal kéredz- kedjen el az igazgatótól. Ilyen állapotban úgyis képtelen dolgozni. Arra viszont figyelmeztetem, hogy most ne haza, hanem az orvoshoz fusson. Hiszen úgy látom, lázas. Görnyedten megy végig a folyosón. Hasgörcsei egyre hevesebbek. Az igazgató szobájáig az út végtelenül hosz- szúnak tűnik. — Igazgató elvtárs, kérem, legyen szíves hazaengedni, mert menten meghalok. Nagyon rosszul érzem magam. — Ejnye, ejnye, megint beteg? No, de látom az arcán, hogy most az egyszer nem füllent — mondja kissé gunyorosan az igazgató. — No menjen csak, menjen. Gyógyuljon meg minél előbb, nagy szükségünk van magára. Amint kilép az ajtón, valami melegség fut végig a lábán. Megrémül. A folyosó végén találkozik Bodrogival. A fájdalomtól már alig tud szólni. — Pista, kérlek — szólítja meg őt halkan. Itt van a kocsid? — Itt. Miért? — kérdi a férfi, de aztán látva Lea sírásra görbült száját, szó nélkül karon fogja és levezeti őt a lépcsőn. A gépkocsi üléseiből fekhelyt csinál, hogy a fiatalasszony lefekhes- sen. Tíz perc múlva megállnak a fabódé előtt. A férfi be akarja őt kísérni, de Lea szabadkozik. így betegen is nagyon szégyenli, hogy itt kell laknia. — Koszi szépen, hogy hazahoztál. Egyedül is betudok menni. Mintha már jobban érezném magam. Persze, az egész csak színlelés. Egész teste reszket, jéghideg szoba fogadja. Körülnéz, be kéne fűteni, de nem bír. Ruhástól bújik az ágyba. Nyög a fájdalomtól. Könnyeit töröl- geti. Az édesanyja jut az eszébe. Édesanyja, aki a széltől is óvta. Lánykorában sosem volt semmi baja. Most meg özönével zúdulnak rá a bajok. Hát ez lenne a házasság? Egyedül kínlódni. Szörnyű halálfélelem fogta el. Mire Milán hazajön, én már nem leszek. Elfogy a vérem, az erőm. Egyre jobban gyengülök. — Nem igaz! Nem akarok meghalni! Nem akarok meghalni! — kiáltotta elgyöngült hangon. Nem vette észre, mikor lépett be Milán. — Ahoj! Mi van veled? — kérdi ijedt hangon a férfi. Lea nem válaszol mindjárt. Arcát a párnába fúrja. A férfi szólítgatja őt. Lea hallgat. Milán hibásan beszél magyarul. És csak azóta beszél magyarul, ahogy Leával összeismerkedtek. Kezdetben ő sem tudott szlovákul. így kénytelenek voltak keverni a két nyelvet. Hol magyarul, hol meg szlovákul beszéltek, vagy az egyik magyarul, a másik szlovákul. Mikor, hogy jött a nyelvükre. Tréfából is, ha nem hallotta őket senki. Nagyokat nevettek. Biztatgatták egymást: hamarosan mind a két nyelvet perfektül fogják tudni. Két ember leszünk egy személyben, mondogatták, vagyishogy négy. — Mi van veled, kicsi Lea? — kérdezte ezúttal is magyarul —, hisz reggel még semmi bajod sem volt. Nem vagy te állapotos? — Tenyerébe fogta az asszony állát és fürkészve nézeti könnyes szemébe. — Bár úgy lenne! — rebegte az asz- szony —, de hisz tudod, hogy a múlt héten voltam az orvosnál. Szerinte nem vagyok állapotos. Biztosan megfáztam ebben a fabódéban. Nem lehet meg szokni ezt a szobát. Szomorúan lehajtja a fejét. — Akkor meg azonnal orvoshoz kell mennünk. Ilyen betegen egy percig sem maradhatsz itthon. — Jó, nem bánom — mondja beletörődve —, de előbb szeretnék megmosakodni. Feláll, s feltűnően összeszorított lábbal tipeg a függöny mögé. Függönnyel választották ketté a szobát. Egyik részéből lett a háló, másik a konyha és a mosdó. Hirtelen olyan nyomást érzett a hasában, hogy fájdalmában felsikoltott. — Jesszusom, a szívem! Végem van! Kiesett a szívem! Milán rémülten ugrik a függöny felé. De Lea két kezével összefogja, nem engedi őt be. — Semmi baj, drágám, csak tudod, a görcsök kínoznak szünet nélkül. Azonnal mehetünk. Furcsa, de úgy érzi, egészen megköny nyebbült. Most már sietni is képes. Megmosdik, felöltözködik. Egy papírszalvétába becsomagol valamit és beteszi kézitáskájába. III. Este hat óra. A legközelebbi kórházi ügyeletre sietnek. A portásnő igazoltatja őket. Lea titokban megszorítja Milán kezét. Érzi, hogy valami baj lesz. — Kérem, maguk nem bratislavaiak — a portásnő hangja kemény, elutasító —, nincs itt semmi keresnivalójuk. Menjenek abba a körzetbe, ahova tartoznak. Milán is ingerült lett. Öt sem fából faragták. A sarkára tud állni, különösen most, hogy a feleségéről van szó. — Hívja fel azonnal az orvost. Az ő dolga, hogy fogadóé, nem pedig a magáé. Úgy látszik, hatott a kemény fellépés. Az orvos pár perc múlva megjelenik az ajtóban. Végignéz Leán s máris betessékeli őt a rendelőbe. — Tessék, foglaljon helyet, kicsi menyecske! Mi a panasz? Lea akadozva beszél: — Nem tudom, mi bajom lehet, doktor úr, de reggel óta állandóan hasgörcsök gyötörnek. A nyáron három hétig hastífuszra kezeltek a kórházban. Attól félek, megismétlődik a betegségem. A múlt héten voltam nőorvosnál, s az teljes meggyőződéssel állította, hogy terhességről szó sem lehet... de ... doktor úr ... tessék idenézni! — s a táskájából gyorsan előveszi a becsomagolt titkot. Szégyenkezve kicsomagolja. — Ez esett ki belőlem mosakodás közben, mielőtt idejöttem. Utána rögtön megszűnt a fájdalom. Én, abban a pillanatban úgy éreztem, hogy rögtön meghalok. Azt hittem, hogy a szívem esett ki... Az orvos szomorkásán bólogat a fiatalasszony szavaira, aztán így szól: — Hát igen, sajnos, vesztése volt Most szépen elbúcsúzik a férjétől. Itt kell maradnia kivizsgálásra. Ne féljen, meggyógyítjuk, hogy máskor ne ilyen kicsike magzatot szüljön, hanem nagyobbat, elevenet és ... minél többet. Lea kimegy a folyosóra, Milán nyakába borul és sír. — Igazad volt, Miloš. Itt kell maradnom. A férfi mélyen a szemébe néz, megsimogatja sápadt arcát, aztán szájon csókolja és búcsút int. Az utcán megáll, cigarettára gyújt, sóhajt, a torka összeszorul. — Vajon mi lett volna? Fiú? Lány? Most már sosem fogja megtudni. DUDÁS TERÉZ KOMLÖSI LAJOS: Éjféli levél Áramszünet van, a gyertya lassan csonkig ég, megmozdulnak s hozzám jönnek a tárgyak, egyik ezt mond, másik azt, közhelyet s vigaszt. Olyanok most mint az emberek, ha lépek, utánam jönnek, ha fekszem, árnyékkezük az arcomhoz ér. Simítanak ráncot, gondredöt, ahogy te tetted azelőtt. Alszol? A szél kint Debussy Holdfény-szvitjét játssza, rámvillan vádló kék szemed, és felvered békém barokk csendjét, az éj fegyelmezett rendjét, vádolsz, hogy igent gondoltam, amikor tagadtam, pedig a csókom igaz volt,- vagy csak számításból adtam ...? Vibrál, villog a főváros a völgyben.- Nálatok már alszik a ház? Ha lépteim neszére vársz, hiába vársz! Az ég itt oly közel van, a halál, a csók is Mercedeseken erre jár. Itt rajzik és kereng az életár babusgat, bíztat, mint betegét az orvos, kinek semmi sem kell már. Aludj! A lámpa rámnevet már égve, a gyertyalánggal elfújom emléked a messzeségbe ... Ö llé Lajos a Bratislavából Kövesre tartó autóbusz sofőrje, beletekintett a tükörbe és meglátta az erőszakoskodót. Vékonydongájú diákember volt az illető, és még huszonöt koronát követelt a kalauznőtől. A kalauznő nem állt kötélnek, váltig bizonygatta, hogy jól adott vissza, végül durván felszólította a fiatalembert, hogyha tovább idegesíti, leszállíttatja. A közelben ülők, többnyire munkások, élénken figyelték a vitát, és ellenállhatatlan undort éreztek a kalauznő iránt. Rossz hírű nő volt, csalta az urát; nem lehet becsületes az, aki esalja az urát, méghozzá mindenki tudtával. Ebben kivételt csak az ura képezett, aki minden híresztelést elengedett a füle mellett. Senki sem szólt ugyan, mert nem látták, hogy hu- szonötöst adott-e a fiú vagy ötvenest, de a mellettük ülővel váltott félhangos megjegyzések arra irányultak, hogy a kalauznőnek nincs joga így bánni az utasokkal. Nem szállíttathatja ki, mert megfizette a jegyét. — Vegye tudomásul, ha nem adja vissza a pénzemet, feljelentem! — Jelentsen, szóba sem állnak magával. — Meglátja, hogy szóbaállnak! — Nézze, fiatalember, egyszer már megmondtam hogy jól adtam vissza, mit akar még? — Huszonöt koronával becsapott. — Nem kell nekem a maga huszonöt koronája! — De nekem kell! — Tőlem ne követelje! — Maga vette el! Az autóbusz -hirtelen fékezett és nagy lökéssel megállt. Az emberek az előttük levő padba ütköztek. — Marha — mondta valaki. — Mit akar maga? — emelkedett fel a sofőr. Ha talmas termete beárnyékolta az autóbusz elejét. A diák megszeppent, de azért mondta: »— Huszonöt koronával kevesebbet adott vissza! — Nem jól adott! ötvenest adtam és huszonötösből adott vissza! Ott van még az ötvenesem a táskájában. A táskából kilátszott az ötvenes. — Ez nem a magáé, ezt más adta! — De igenis, az enyém! A sofőr leállította a motort. — Ki szállt fel maga után? — kérdezte. — Nem tudom. — Azt nem tudja, de a pénzt követelni igen! — A kalauznő egészen elvesztette a fejét. — Ez egy huligán ... ez egy ... ki kell szállítani! — Nem úgy van az! — szólt egy idős ember a ne gyedik ülésből. — Megfizette a jegyét, vagy nem fizette meg? Többen is kiáltoztak: miért nem megyünk már? Adja vissza a pénzt, és menjünk. Itt is keresni akarl — Én nem keresek, én jól adtam vissza! — Ha jól adott, ha nem jól adott, itt valami nem stimmel — mondta komótosan az idős ember. — Ki nem szállíthatja, mert megvette a jegyét... — Több jegyet is kaphatott volna, ahogy halljuk! — A csípős megjegyzés valahonnan középről jött. — Mi bajuk van, maguk nem láttak semmit! — Ide figyeljen, fiatalember — kezdte megint a sofőr — jobb lesz, ha elmegy a fenébe, míg ki nem lököm, érti! Azt akarja? — Én nem akarok semmit, csak a huszonöt koronámat ... Nem tudok visszautazni. — Nálam nincs a maga huszonöt koronája! — De ott van, én láttam! A hang valahonnan középről jött. A fejek arra fordultak. Egy feketeképű, tömzsi fiú volt, aki szólt, A diák meglepődött. A kalauznőnek tátva maradt ä szája. — Mit látott maga? — kérdezte a sofőr. — Hogy a fiú ötvenessel fizetett! — Hogyan látta? — Utána szálltam fel, és láttam. Adjanak neki vissza rendesen és menjünk! — Ez nem igaz! Hazudik! Nem is ott szállt fel! — Dehogyisnem. Utána szálltam fel. — Ismeri ezt a fiút? — kérdezte a sofőr a diáktól« — Nem én. Csak a megállónál láttam. — Lajos, ne higgyen nekik... összebeszéltek. *.« Hazudnak! Nem is ott szállt fel. — Maga szerint mindenki hazudik, csak magd rendes — mondta az idős ember csípősen. — Fizes-- se meg, amit letagadott, aztán menjünk! Az egész busz felhördült. — Még neki áll feljebb! Becsapja az embert és még; neki áll feljebb! Mit állunk itt, meddig fogunk itt állni! Lajos, menjünk, már így is késünk fél órátf Reggel bezzeg sietnek! — Tériké, lehet, hogy ez egyszer tévedett. Adjori vissza rendesen és menjünk. — De én nem tévedtem! Én nem adok vissza! A kalauznő sírni kezdett. Dühösen lekapta a táskát a válláról és a motorra dobta, aztán leült a pótülésre. Ott szipogott a zsebkendőjébe. A diák néhány percig állt, aztán tétován megindult hátra. A mikor leszállt a faluban, ahol a kislány lakott, látta, hogy a fekete fiú is ott szállt le. Megszólította: — Miért mondtad, hogy láttad a pénzt? Nem ötvenest adtam neki. — Nem? ... Nem baj. Utálom őt. — Azért csináltam, mert kellett volna huszonöt korona. Nem sikerült... De azért kösz, hogy segítettél... jó fiú vagy. MÉSZÁROS KÁROLY 1972. III. 20. Bonyodalmak a 25 korona körül
