Új Szó, 1972. március (25. évfolyam, 51-77. szám)
1972-03-17 / 65. szám, péntek
KALMÁR GYÖRGY ÚT/JEGYZETEI VII. Ajub Khan katonásan oldotta meg a nemzeti kérdést: nem volt hajlandó tudomásul venni a létezését. Erről tulajdonképpen teljesen felesleges lenne beszélni, hiszen Ajub Khan már régen magánzóként éli életét, s a kutya sem figyel rá. De végül is több mint tíz esztendőn át az ó kezében volt Pakisztán sorsa. — ő juttatta hatalomra a katonai diktatúrát, az ő politikai koncepciója felelős azért a katasztrófáért, amely hazája kettészakadását okozta. És ezt nem lehet egyszerűen azzal magyarázni, hogy Ajub Khan katona volt és a katonai rezsi- mektől úgy sem lehel semmi jót várni. Ajub Khan rövidlátása nem katona voltából, hanem annak a punjabi burzsoáziának mérhetetlen önzéséből fakadt, amelynek előbb csak eszköze, majd önkoronázott királya volt ... 1966. május 20-án Ajub Khan nyilatkozatot adott a Pakisztán Times-nak. „Az országnak stabilitásra és egységre van szüksége. Több nevelésügyi intézményre, gazdasági fejlődésre, erős katonaságra“. Az Awami Liga programja — mondotta — „kísérlet arra, hogy Kelet- és Nyugat-Bengáliát egyetlen füg gellen államba egyesítsék. Az Awami Liga azt akarja, hogy a bengáliai mohamedánok ismét a bengáliai hinduk szolgái legyenek“. Ha az Awami Liga nem ért más nyelven, akkor majd „a fegyverek nyelvén“ fognak velük beszélni .. . Jómagam sokszor feltettem magamnak az utolsó hetekben a kérdést: szükségszerű, hogy Pakisztán ketté szakadjon? Azt szokták mondani, hogy más sorsra úgy sem juthatott volna. Mert például ott van az az iszonyú nagy távolság . .. Hát persze, ha Európa méreteiben gondolkozom, lázálomnak tűnik egy olyan ország, amelynek két részét 1600 kilométer idegen föld választja el. Dehát India északi tájai, a hóborította Himalája és a déli, a pálmákkal szegélyezett keralai partok között még nagyobb a távolság. Igaz, hogy Kasmírt és Keralát szárazföldi út kapcsolja össze. De Rawalpindiből is el lehet jutni kocsival Daccába. Ha nem is egy szuszra, de végigjártam én is azt az utat, egy hétnél többe nem telhet. Igaz, hogy az út számukra idegen, ellenséges területen halad át. De ez már politika, a szomszédokkal való viszony kérdése, nem a földrajzi adottságoké. Azután azt is ellene vetik Pakisztán létjogosultságának, hogy a ben- gáliaiak más nyelven beszélnek, mint a punjabi. Az ilyesmi Ázsiában nem érv. Azután itt van a vallás kérdése. Mármint az az érv, hogy Nyugat- és Ke- let-Pakisztán között csupán a vallás volt az összekötő kapocs, s ez igazán nem elegendő ahhoz, hogy nemzetet formáljon. Önmagában semmiképpen sem. De nem szabad elfelejteni, hogy a vallás abban az értelemben, ahogyan Pakisztánt létrehozni segített, nem istenhit kérdése volt, hanem a politikai hovatartozásé. Nem a mohamedán hit, hanem a hindu uralomtól való közös mohamedán félelem kötötte össze Kelet- és Nyugat- Pakisztánt. Ezt Nyugaton a kas- míri konfliktus segítségével sikerült ébren tartani. Keleten azonban elhalványult. Először is azért, mert a Kelet-Bengália és Nyugat-Bengália közötti határ megakadályozta a rivalizálást, megvédte a kelet-bengáliai mohamedánokat a nyugat-ben- gáliai tőkétől. Másodszor azért, mert a nyugat-pakisztáni politikai rövidlátás kannaszám öntötte az olajat a bengáliai nacionalizmus tüzére. Azt akarom bizonyítani, hogy Pakisztán nem volt eleve széthullásra ítélve. Sokan vannak Indiában, akik így gondolkoznak, s akik most, hogy Pakisztán kettészakadt, az előre megírt sors beteljesülését, a mindenható büntetését látják a történtekben. Szó sincs erről. Az események nem azt bizonyítják, hogy Pakisztánnak szét kellett esni, hanem azt, hogy egy olyan országban, amelynek helyzete ennyire sajátságos, ennyire bonyolult, az okos, progresszív politika a fennmaradás egyetlen lehetősége. Pakisztán széthullása nem* egy koncepció elkerülhetetlen veresége, hanem egy politikáé ... 1956-ban a bengáliaiakat (nem először) nemzeti sérelem érte. ■ Pakisztán alkotmányozó nemzetgyűlése alkotmánytervezetet fogadott el, amely Pakisztánt Iszlám Köztársaságnak nevezte el és két részre osztotta: Nyugat- és Kelet-Pakísztánra, Addig külön-külön tartományokból állt: Kelet-Bengáliából, Nyugat-Punjabból, Szindből, Be- ludzsisztánból, a pathan határvidékből. Ebben a rendszerben a mindegyik másnál nagyobb lélekszámú Kelet-Bengália szava perdöntő lehetett volna, ha szóhoz hagyják jutni. Az új köz- igazgatási rendszer célja egyrészt az volt, hogy a nyugati népeket egyesítse, másrészt, hogy a Nyugat így összefogott erejét szembeállítsa Kelettel. Ez Bengália számára azt jelentette, hogy semmire nem mennek számbeli fölényükkel. Amikor Ajub Khan két évvel később hatalomra került, tett néhány látványos gesztust a bengáliaiak kiengesztelésére. Kijelentette, hogy Rawalpindi, illetve az újonnan épülő Islamabad lesz a kormány, Dacca viszont a nemzetgyűlés székhelye. Megerősítette, hogy nemcsak az urdu, hanem a bengáli is Pakisztán nemzeti nyelve. Leszögezte azt az elvet, hogy az egyes tartományok kormányzói csak odavalósi emberek lehetnek. Külön állami gazdasági bizottságot állított fel, amelynek az volt a feladata, hogy gondoskodjon Kelet-Bengália gyorsított gaz dasági fejlődéséről. Mudzsibur Rahman az ígéreteket kommentálva megjegyezte: „Ha ezeknek a papírterveknek csak huszonöt százaléka megvalósulna, Kelet-Pakisztán- ból eldorádó lenne, s életszínvonalunk meghaladná a svédekét ...“ Amihez hozzá kell tenni, hogy nemcsak az volt a baj, hogy a tervekből nem lett semmi, hanem az is, ami lett belőlük: Kelet-Pnkisztán gazdasági fejlesztéséről a punjabi tőkések gondoskodtak — s minden felépült nyugat-pakisztáni gyár legalább annyi gyűlöletet termelt, mint amennyi hasznot hozott ... Később Ajub Khan már nem ígérgetett, csak fenyegetőzött. S ha ígéreteit nem is, de fenyegetéseit valóra is váltotta. I960 január első napjaiban hivatalos közlemény jelent meg Pakisztánban arról, hogy kelet- bengáliai katonatisztek és politikusok Agartala indiai városban összeesküvést szőttek. Az volt a céljuk, hogy Kelet-Pa- kisztánt kiszakítsák Pakisztán testéből és Indiához csatolják. A közleménnyel egyidőben 35 személyt letartóztattak. Az ösz- szeesküvéssel vádoltak között ott volt Mudzsibur Rahman is. Ez különös volt, mert Mudzsibur Rahman akkor éppen másfél éve ült börtönben. Ráadásul a pakisztáni börtönök nem olyanok voltak, mint az indiaiak, ahol a fogva tartott politikus urak — az angol hagyomány szerint — a legelőzékenyebb kiszolgálásban részesültek. Gandhi, de még Nehru is nyugodtan dolgozhatott a börtönben, újságokat, könyvet kaptak, levelezést folytattak, tárgyalhattak, látogatókat fogadhattak. A per háttere az volt, hogy 1965-ben, amikor Ajub Khan a maga által megszabott korlátok között, de mégiscsak engedett egyfajta választásokat, ellenfeleinek közös jelöltje Fatima Dzsinnah — az állam- alapító Dzsinnah lánytestvére — Kelet-Bengáliában meglepően sok szavazatot kapott. Ajub Khan 21 ezer szavazathoz jutott, Dzsinnah testvére pedig 18 és fél ezerhez. Mudzsibur Rahman pártja akkor Fatima Dzsinnah oldalára állt, s hajszálon múlt, hogy Ajubot Ke- Jet-Bengáliában nem szavazták le saját fizetett elektorai. A diktátor sarokba szorult, s úgy látta, nincs más választása, mint hogy egyszer s mindenkorra végezzen az Awami Ligával. Az egész vezérkart árulással vádolta és bíróság elé állította. Ez volt az „agartalai per“, amelyet azóta is sokszor emlegetnek. Birtokomban van ennek a védőbeszédnek a szövege, amit Mudzsibur Rahman a tárgyaláson, a katonai bíróság előtt mondott. Érdekes dokumentum. Hallatlan méltósággal védekezett — politikusként szólt, s nem sokat hederített a teljesen nevetséges összeesküvési vádra. „ ... Gyermekkorom óta megszakítás nélkül dolgoztam Pakisztán megteremtéséért, igen aktív tagja voltam a Muzulmán Ligának a függetlenség előtti Indiában és Bengáliában, s Pakisztán megvalósulásáért elhanyagoltam egyetemi tanulmányaimat is. A függetlenség után, amikor a Muzulmán Liga elárulta Pakisztán népeit, Szuh- ravardy vezetésével megalapítottuk az Awami Ligát, amely alkotmányos szervezet volt és ma is az. 1954-ben a tartományi gyűlés választott képviselője lettem és később a parlament tagja. Két ízben miniszter is voltam a kelet-pakisztáni kormányban.“ És sorra számot adott letartóztatásairól, börtönbüntetéseiről, tárgyalásairól. Arról, hogy Ajub Khan megfenyegette, hogy majd „a fegyverek nyelvén“ beszél vele, s végül arról, hogyan tartóztatták le 1966- ban. „ ... Letartóztatásom után egy sor tárgyaláson kellett megjelennem, amelyeket a börtönben tartottak. Mintegy 21 hónapi fogság után, 1968. január 18-án délben egy órakor szabadon engedtek a börtönből. A kapuban katonák vártak, erőszakkal egy autóba ültettek és a daccai laktanyába vittek, ahol egy zárt szobában tartottak, öt teljes hónapon át a legszigorúbban el voltam zárva a külvilágtól. Ez alatt a legembertelenebb szellemi kínzásoknak vetettek alá, s minden testi szükségletem kiegészítését megtagadták ...“ A per során Mudzsibur Rah- manból, az Awami Párt vezéréből bengál nemzeti hős lett. A képtelen agartalai vádak elleni tiltakozás népmozgalommá lett, s azok a nyugat-pakisztáni politikusok, akiknek soha semmi közük nem volt Mudzsibur Raliman célkitűzéseihez, ellenkezőleg, foggal körömmel harcoltak ellene, s a bengáliai autonómia követelését még Ajub Khannál. is határozottabban ellenezték — Daultana és Csaudri Mohammed Ali —• most készek voltak Mudzsibur Rahman szabadonbocsátását és az agartalai összeesküvési vád visszavonását követelni. Ajub Khannak Agartala volt az utolsó lapja — s ez is veszített. Végül a hadsereg vezérkara, elsősorban a vezérkari főnök, Jahja Khan is arra kérte, vonja vissza az abszurd vádat, mert Mudzsibur Rahman népszerűsége minden nappal, amelyet börtönben tölt, növekszik, s mert Agartala az Ajub-rezsim elleni tömegmozgalom egyik legelső politikai jelszava lett ... Egy esztendővel azután, hogy nyilvánosságra hozta drámai „leleplezését“ az összeesküvésről, Ajub Khan bejelentette: visszavonja az agartalai vádakat, valamennyi vádlottat szabadon bocsátja, s egyben tudtára adja Pakisztán népének, hogy az egy esztendő múlva, 1970 márciusában tartandó elnökválasztásokon nem lép fel. Ezt 1969. február 21-én jelentette be, remélvén, hogy nyer még egy esztendőt. Dehát mint tudjuk, ez a remény hiúnak bizonyult. Március 25-én lemondott, s átadta a kormányt a hadseregparancsnoknak, Jahja Khannak. Amikor Mudzsibur Rahmant szabadlábra helyezték, olyan fogadtatásban volt része, amilyet még senki nem látott Bengáliában. A virágfűzéres kép, amit szobája falán láttam, akkor készült. S most már bevallhatom, igazságtalan voltam, amikor megrovóan néztem rá. Más dolog az, ha egy politikus saját, előnyös beállításban készített arcképével díszíti szobáját, s megint más, ha azt a képet rakja ki, amelyet több mint kétévi börtönből az utcára lépve, őt váró barátai készítettek róla. elpolitikai k Nemrég szociológiai kutatást végeztek a Cseh Szocialista Köztársaságban. Célja annak felmérése volt, hogy milyen tulajdonképpen a mai 15—24 éves fiatalok kulturális érdeklődési köre és igénye, miképp használják ki szabad idejüket. A kérdés érdekes, hiszen erre a témára szöges ellentétben álló nézetek hangzanak el. Az egyik szélsőséges álláspont szerint a mai fiatalok felületesek, a kultúra általában nem vonzza őket. Mások véleménye az, hogy e területen is minden vonatkozásban túltesznek a korábbi nemzedékeken. Az említett felmérés statisztikai adatait böngészve arra a megállapításra jutunk, hogy alighanem azoknak van igazuk, akik összetettségében vizsgálják a környezetükben tapasztalható vonatkozó jelenségeket és arra a következtetésre jutnak, hogy a mai fiatalok kulturális köre is rendkívül differenciálódó, sémával nem jellemezhető. Van, amiben túltesznek a korábbi nemzedékek fiataljain, és van, amiben lemaradnak mögöttük. Lássunk néhány adatot, miközben számításba kell vennünk, hogy a csehországi helyzet teljes egészében nem azonos a szlovákiaival. Először talán azt az óva intő tényt, hogy a kétezer lakoson aluli községek fiataljainak 58 százaléka, a tízezren aluli kisvárosok fiataljainak 49 száza léka elégedetlen a kulturális és a társadalmi élet lehetőségeivel. Az általános fejlődés magyarázza az igényszint emelkedését és az elégedetlenséget ott, ahol elsősorban a lehetőségek, de más körülmények is nem engedik meg a kulturális szükségletek megfelelő kielégítését. Pedig a jo gos, reális igényeket nem sza bad és nem is lehet csonkítani, leépíteni. Még csak leinteni és szem elől téveszteni sem tanácsos, mivel ez az elége detlenség nem kis szerepet vitt és visz abban, hogy a fiatalok jelentős hányada elvágyik az ilyen környezetből és az első alkalommal el is hagyja azt. Nem egy községben erre már ráébredtek, és erejük teljéből, lehetőségeikhez mérten igyekeznek lépést tartani az emelkedő igényszinttel. Nem panaszkodhatunk a fiatalok érdeklődési skálájára. A felmérés adatai szerint leginkább a mozit és az olvasást kedvelik, továbbá sportot és a táncot, zenét. Túlnyomó többségüknek van saját kis könyvtáruk (87 százalék), továbbá rendelkeznek magnóval (60 százalék) és gramofonnal, lemezekkel (majdnem 50 százalék). A napilapokat rendszeresen 44, rendszertelenül 46 százalékuk olvassa. A tv- programot a megkérdezettek 70 százaléka követi figyelemmel, ami szép arányszám és még az sem mondható, hogy rabjai lennének ennek a gépi kultúrának, mert a heti maximális nézésidő nem több 10 óránál. Sok tehát a lehetőség és a fiatalok zöme él is vele. Ebben a mai ifjúság bizonyára előnyösebb helyzetben van, mint a múlt azonos korosztályai és ilyfonnán általában és átlagában szélesebb a látóköre is. Más lapra tartozik, vajon mélyebb-e a kultúra értékeinek elsajátítása, abszorbálá- sa. A felmérés adatai egyértelműen arról tanúskodnak, hogy a kulturális és a társadalmi élet igenlése és igénylése ugyan széles alapokra ágyazott, de eléggé egyoldalú. Például a zenét szívesen hallgatja a megkérdezettek 92 százaléka, de abszolút többségük csak tánc-, pop-, és beatzenét. A fiataloknak csupán 30 százaléka hódol itt-ott a klasszikus zenének — félévente átlag egyszer látogat egy hangversenyre. A képzőművészet a megkérdezettek 60 százalékát egyáltalában nem érdekli. A sajtóból, rádióból, tv-bűl túlnyomórészt az ún. könnyű műfajok kötik le a figyelmét. A legelterjedtebb társadalmi szórakozás a tánc. Persze nem kívánhatjuk azt, hogy az ifjúság abszolút többsége szórakozási, művelődési igényeiben a fajsúlyosabb műfajokhoz vonzódjék. Ezekhez ugyanis hosszabb és nehezebb út vezet, s ugyanakkor el kell ismerni, hogy ezzel kapcsolatban is a helyzet jelentősen javult a tőkés múlthoz viszonyítva. A másik oldalon, a szocializmus negyedszázados létét és nevelő hatását figyelembe véve, jogos az a kívánság, hogy a fiatalok szórakozási és kulturális igénye ne csak változatos legyen, hanem mélyebb, rangosabb és talán arányaiban is kedvezőbb. A szóban forgó korosztályok fiataljainak 44 százaléka havonta 20—50 koronát, sőt 31 százalékuk még ennél is többet fordít kulturális célokra. Ez örvendetes és íigye- leinre méltó. Csakhogy nem biztos, hogy a befektetés minden esetben a leggyümölcsözőbb, sőt az sem, hogy megfelelő szabályozó és nevelő szerepet töltünk be ezen a fontos területen. A kételyt az alábbi néhány adat váltja ki. A szociológiai felmérésben megkérdezett fiatalok 50 százaléka senkiben sem látott követésre méltó példát. A többiek közül a legtöbben a színészekben és az énekesekben látták eszményképüket ... GÁLY IVÁN 1972. III. 17. TEXTILÜZEMBEN (Tóthpól Gyula felvétele) AGARTALA Belpolitikai komm ent ár i erdeMi a m fiefÉiüt?
