Új Szó, 1972. március (25. évfolyam, 51-77. szám)

1972-03-14 / 62. szám, kedd

A népművelés jelene és jövője A Pravda nemrég közölte dr. M. Palovcíknak dr. Jozef Mravík elvtárssal, az SZSZK művelődésügyi miniszterhelyette­sével készített interjúját. A CSKP XIV. kongresszusa meg­szabta a kultúrpolitika feladatait a kultúra és a népműve­lés fejlődésének terén is. Jelenleg ezeknek a feladatoknak teljesítésével foglalkozik az összes tömegszervezet és állami szerv. Ezért a cikk írója elsősorban az ebben az ötéves tervben a párthatározatból a kulturális és népművelési munkára háruló feladatokról érdeklődött. Mravík elvtárs válaszában elmondotta, hogy állandó fel­adatnak számít a polgárok marxista—leninista világnéze­tének kialakítása, valamint azok szocialista hazafiasságra és proletár nemzetköziségre való céltudatos és rendszeres nevelése. Hozzáfűzte: „Ezzel szorosan összefügg a munkához való szocialista viszony kialakításá­ra irányuló nevelési tevékeny­ség. Ezért minden emberben ki kell alakítani a kitermelt társadalmi javak megbecsülé­sének érzését, a szocialista tu­lajdonhoz és a munkaközös­séghez való öntudatos viszonyt, valamint harcolni kell az élős- ködés, a felületesség és a kis­polgári individualizmus minden formája ellen. A kulturális és népművelési munkának a ter­melési és társadalmi gyakor­lattal egységben kell támogat­nia és ösztönöznie a szocialis­ta erkölcs alapjain nyugvó munkakezdeményezést és az emberek közötti elvtársias vi­szony kialakítását.“ A továbbiakban Mravík elv­társ kitért a népművelés egyes területeire háruló feladatokra. Hangsúlyozta, hogy a kulturá­lis és népművelési munka je­lentős feladatai közé tartozik az iskolán kívüli művelődés, mely a különböző szervezetek­ben, a kulturális és népműve­lési intézményekben, valamint a tömegtájékoztatási eszközük útján történik. Tartalma az ál­landóan változó termelési és irányítási gyakorlat szükségle­teiből, az új tudományos isme­retekből és felfedezésekből fog kiindulni. A művelődési rend­szer hatékonyabbá tétele ér­dekében szükséges, hogy a ki­adóintézmények és a könyv­tárhálózat munkája aktívabb és operatívabb jelleget öltsön. Az emberek egészséges és har­monikus fejlődése érdekében megnövekedik az esztétikai ne­velés jelentősége, ezért feltét­len meg kell alapozni az esz­tétikai nevelés egységes kon­cepcióját. A műkedvelő művé­szi tevékenységnek, mely az ideológiai, érzelmi és erkölcsi nevelés egyik leghatásosabb eszköze, meg kell teremteni káder-, szervezési és anyagi fel­tételeit. A kulturális és népművelési tevékenység részének kell te­kintenünk a kulturális értékek közvetítésének egész rendsze­rét. Ennek olyan értékeket kell terjesztenie, és olyan akció­kat támogatnia, melyek az em­berek érzelmi és értelmi fej­lesztését és nemesítését szol­gálják. Fokozatosan meg kell oldani a társadalmi helyiségek kulturált környezetének kérdé­seit, bővíteni kell a kultúrigé- nyeket szolgáló létesítmények, a rekreációs központok és az üzletek hálózatát, valamint biz­tosítani kell a természet és a kulturális emlékek védelmét. A népművelési tevékenység jövőbeni fejlődésével kapcso­latban, a társadalmi kihatás és az anyagi feltételek biztosí­tása szempontjából Mravík elv­társ kifejtette, hogy a felméré­sek a kulturális és népműve­lési felszerelés aránytalan te­rületi megoszlásáról és helyi­séghiányról tanúskodnak. „Ez készteti az SZSZK Művelődés­ügyi Minisztériumát, a felelős szerveket és szervezeteket a céltudatos fejlődés érdekét szolgáló operatív és perspekti­vikus tervek készítésére“ — mondotta. A továbbiakban közölte, hogy már ebben az évben sor kerül a legmegfelelőbb kulturális és népművelési hálózat javaslatá­nak kidolgozására. A népművelési munka egyes szakaszain elért múlt évi si­kerekkel kapcsolatos kérdések­re válaszolva Mravík elvtárs főleg a marxista—leninista ideológiának az élettel való közvetlen összekapcsolása, va­lamint a CSKP politikájának magyarázása és érvényesítése terén elért pozitív eredménye­ket emelte ki. Figyelmet érde­melnek: a marxista baloldal alakuló ülése 50. évfordulójá­nak tiszteletére megnyitott em­lékszoba Lubochftán; a Szov­jetunióba és a szlovákiai for­radalmi harcok színhelyeire irányuló tanulmányi kirándu­lások, valamint a nagyobb könyvtárak és a múzeumok kiállításai. A CSKP megalapí­tásának 50. évfordulójával kap­csolatos kiállítások örök érté­ket hoztak létre azzal, hogy a munkásmozgalom történelmé­vel és a CSKP-val kapcsolatban rendkívül értékes dokumentá­ciós anyag gyűlt össze. „A kulturális és népnevelési munka súlypontja az elmúlt évben a CSKP XIV. kongresszu­sa határozatainak magyarázá­sára irányult — mondotta a miniszterhelyettes, majd így folytatta: A kulturális és nép­művelési intézmények széles körű agitációs és propagációs tevékenységet fejtettek ki a képviseleti szervekbe való vá­lasztások eredményes lezajlása érdekében.“ A miniszterhelyettes beszá­molt arról is, hogy a jelentő­sebb politikai-társadalmi ese­mények biztosításán kívül az elmúlt évben a Művelődésügyi Minisztérium és központilag irányított szervezetei a népmű­velési munka területén a kon­cepciós kérdések egész sorá­nak fokozatos megoldására irá­nyították figyelmüket. Kidol­gozták a Népművelési Intézet küldetésének és működésének alapelveit, értékelték a könyv­tárak utóbbi időben kifejtett tevékenységét, és kidolgozták azok egységes rendszere fejlő­désének perspektivikus tervét, valamint mintaként szolgáló szervezési szabályzatot nyújtot­tak rendelkezésükre. Befejezésül Mravík elvtárs a következőket mondotta: „A kul­turális és népművelési munka egyes területein elért eredmé­nyek kedvező feltételeket nyit­nak az elkötelezett szocialista népművelés előtt, a Kommu­nista Párt és a szocialista ál­lam kultúrpolitikájának szelle­mében való felvirágzásra.“ Igor Grossman felvétele NEM FEHYÍZIS, IÍZÍIIH Naponta több százezer em­ber utazik vonaton, vagy au­tóbuszon. Éppen ezért a sze­mélyszállítás és annak szín­vonala a lakosság életszük­ségletének, népgazdaságunk fejlődésének egyik alapvető feltétele. Amellett, hogy a dolgozók munkába szállítását biztosítja, fontos a társadalmi és kultúrpolitikai jelentősége is. Szlovákiában a személy- szállítás az ötéves terv első évében lényegesen megnöve­kedett. Tavaly ugyanis 1S56 millió ember vette igénybe a személyszállítás eszközeit, ami 33 millióval több, mint az előző évben volt. Míg a diákjcgykedvezménnyel uta­zók száma az 1970-es év szintjén maradt, addig a mun­kásjeggyel utazók száma lé­nyegesen megnövekedett. Érdekes jelenség, hogy a vasúton utazók száma az utóbbi években csökkent. Bár az államvasutak 3,4 millióval több utast szállított Szlová­kiában, mint ahogyan azt a terv előirányozta, ugyanakkor összteljesítményük 1 millió fővel kevesebb, mint az 1970- es évben volt. Ez annak tud­ható be, hogy megnövekedett az autótulajdonosok száma, s részben talán annak is, hogy gyakoriak a vonatkésések. Ezért egyre több ember veszi igénybe a Csehszlovák Autó- közlekedési Vállalat autóbu­szait. Ezt az állítást a statisztika is alátámasztja. A Csehszlo­vák Autóközlekedési Vállalat tavaly 4 millió emberrel töb­bet szállított a tervezettnél. A növekedés az 1970-es év­hez viszonyítva több mint 20 milliót tett ki. Ez annál is inkább figyelemre méltó eredmény, mivel az említett vállalat több nehézséggel küzd. Ezek egyike — bár ta­valy e téren is lényegesen javult a helyzet — a nem megfelelő autóbuszaink. En­nek következtében az egyes munkásautóbuszok túlzsúfol­tak. Egyszóval kényelmetlen rajtuk az utazás. Mindez nem számít, ha egy-két kilométert utazik az ember, de annál in­kább, amikor 30—40 kilomé­tert. A dolgozók a kényel­metlen utazás után ingerül­tek és ez megmutatkozik a munkateljesítményükön is. Ezért a lehetőségek szerint a munkásjáratokat úgy kell sűríteni, hogy az autóbuszok­ban az eddigieknél kényelme­sebb legyen az utazás. A városi tömegközlekedés is nagy jelentőséggel bír, s ezért nem csoda, ha a sze­mélyszállításban a második helyet foglalja el. Tavaly a városi tömegközlekedési esz­közök 320 millió embert szál­lítottak, ami 14 millióval több, mint az előző évben volt. Napi átlagban a csúcs- forgalom idején 182 villamos, 102 trolejbusz és 380 autó­busz közlekedett. Amint tehát látjuk, a városi tömegközle­kedés terén is egyre nagyobb teret hódítanak az autóbu­szok, s talán ennek tudható be, hogy ebben az ágazatban csak az autóbuszközlekedés teljesítette túl 5,5 százalékkal évi tervét. A múlt év tehát eredmé­nyes volt a személyszállítás terén. Sajnos, az utazás kul­turáltsága terén tavaly sem értünk el lényegesebb javu­lást. Vannak fogyatékosságok, amelyeket operatív intézke­déssel el lehetne távolítani, viszont a tömegközlekedési eszközök túlzsúfoltságát csak úgy lehetne felszámolni, ha a csúcsforgalom idején több lenne az autóbusz, villamos stb., s ha a munkakezdés ide­jét differenciáltan határoz­nák meg. A várótermek tisz­tántartása azonban nem okoz­na nagyobb nehézséget. Mind­ezt összegezve: van éppen elég fogyatékosság a sze­mélyszállítás terén. Ezeket érdemes az illetékeseknek na­pirenden tartaniuk, fokozato­san felszámolniuk, mert a ké­nyelmes és kulturált utazás nagymértékben elősegítheti a termelés növelését. N. J. KALMÁR GYÖRGY ÚTIJEGYZETE w. ÖNARCKÉP A FALON Mondom, közvetlenül az 1969-es tavaszi ciklon kitörése előtti órában jártam első ízben Mudzsibur Rahman házában, Dhanmadiban. Ez afféle kertvá­ros kertek nélkül, Daccában. Attól más csak, mint Dacca -töb­bi része, hogy a házakat fallal körülvett kopár kis udvarok ke­rítik körbe. Kereskedők laknak itt, és állami tisztviselők, tehe­tősebb emberek. Mudzsibur Rah­man háza egyszerű lakóépület, melynek az emeletén lakik a soktngú család, lent az Awami .Liga — vagy legalább is az iro­dái. Akszád vitt el, ő közvetítette a találkozást. Az ajtó előtt L alakban futó tornácon emberek álldogáltak. Bevezettek a föld­szinti nagy szobába, hellyel kí­náltak az egyik pamlagon. Né­hány ülőalkalmatosság meg asz­talka is volt ott, csoportokban ültek az emberek, beszélgettek. Gondoltam, ők is a sejkre vár­nak. Nem lehetett ritka itt a külföldi látogató, — nem sokat hederítettek rám. Egy turbános bácsika teát hozott, Akszád szólt neki néhány szót, az öreg mutogatott valamit felfelé az ujjával, s Ali mondta, várni kell, amíg Mudzsib lejön. Hát vártunk. A falon a sejk hatalmas fényképe, de vagy másfél méteres, nyakában vi- rágfűzét. — Most készölt, ami­kor legutóbb szabadlábra he­lyezték — mondta Ali. Ez a „legutóbb“ az agartalai „össze­esküvés“ után volt, amikor Ajub Khan drámai hangon bejelen­tette, hogy nem kíván többé Pakisztán elnöke lenni, s visz- szavonja az agartalai vádakat. Tíz perc múlva lépősek hang­zottak, mindenki felállt — be­lépett Mudzsibur Rahman. Az első pillanatban meghökkentő volt: a bengáliak igen alacsony termetűek, Mudzsibur Rahman azonban magasra nőtt, nagy­darab, boltozatos koponyájú férfi. Kezet fogott velem, s le­ült szemben a pamlagra. A szo­ba abban a pillanatban átrende­ződött: egyszerre érdekes let­tem én is. Mindenki a beszél­getést figyelte. Programjáról kérdeztem. Arra voltam kíváncsi, mit kíván tenni, ha hatalomra jut, mi Jah- ja Khánnal szemben Mudzsibur Rahman alternatívája? A válasz őszintén megmon­dom, lehangolt. Pontosabban: az hangolt le, hogy nem kap­tam választ. Szavakat igen. A nép velem van — mennydörög­te. A munkások velem vannak! A parasztok velem vannak. S egy fiatalembert elszalajtott vala­miért, — sietve hozta is, két sokszorosított ívet, az Awami Liga hatpontos programját. — Ebben mindent megtalál — nyújtotta át nagylelkűen. — Én ebből nem engedek. Az elvei­men nem változtatok, megjár­tam érte Ajub börtönét. A helyzetről, a pillanatnyi problémákról kérdeztem. Akko­riban izgatott az a kérdés, ami­ről már írtam előbb —, hogy mit jelent a számomra várat­lan csend? Mondom, kérdésre kérdéssel felelt: „Nem tudja, mit szokott megelőzni a csend?“ Miután mégis csak az én dol­gom volt a kérdezés, folytat­tam: „Tehát a mostani politikai csendet politikai viharok fog­ják követni?“ Mudzsib nevetett. — „Én ezt egy szóval sem mondtam!“ A körben ülők rend­kívül jól szórakoztak a vála­szon, ami érthetőnek ugyan ért­hető volt, hiszen a Jahja Khan hatalomra kerülésekor kihirde­tett statárium a rendszer kriti- zálását a legszigorúbban bünte­ti, s Mudzsibur Rahmannak nyílván nem volt kedve egy új­ságírónak adott nyilatkozat miatt visszamenni a börtönbe. Dehát az, hogy ugyan mit előz meg a csend — olyan nesze semmi, fogd meg jól volt, ami­vel én semmit sem tudtam kez­deni. Ebben az esetben, persze, a fojtott csend valóban a vihart előzte meg, miután egy óra múlva megérkezett a ciklon. Bennem azonban ezek a nagy pátosszal elmondott szavak igen vegyes érzelmeket keltettek. Zavart a nagy önarckép is a fa­lon — kicsit fura dolognak éreztem, hogy valaki kirakja a saját felnagyított arcképét a szobájában. Persze, ez az Awa­mi Liga hivatalos helyisége is egyben, s ő a pártvezér. Én meg úgy látszik, csak egy el­kényeztetett európai vagyok ... Azután még beszélgettünk mindenféléről, a jelenlevők — akkor már nyilvánvaló volt, az Awami Liga vezérkara — köz- be-közbe szóltak, s az egyik megkérdezte: — Tudja ön, hogy Pakisztán következő miniszter- elnökével beszél? Megvallom, kérkedésnek vettem. Mondtam, hogy hát igen, persze, miért ne, s magamban arra gondoltam, ez azért még odébb van. Mudzsibur Rahman rendkívül komolyan nézett rám, s azt mondta: A sza­vazatok hetvenöt százaléka az enyém...! Nos, nem 75, hanem 72,6 szá­zaléka lett az övé Kelet-Pakisz- tánban. Miután azonban minden választókerületben az vitte el a mandátumot, aki a legtöbb sza­vazatot kapta, ez bőven elegen­dő volt ahhoz, hogy 162 kelet­pakisztáni mandátumból 160-at — az összes mandátumok több mint felét megszerezze. Miután a miniszterelnök a mindenkori többségi párt vezére — Mudzsi­bur Rahman pontosan számolt, és hívei cseppet sem nagyzoltak — bár akkor nekem úgy tűnt. Hogyan lehetett ennyire biz­tos a dolgában? Lehet, hogy mindaz, amit én póznak, szóno- kias pátosznak véltem, nem volt más, mint jogos magabiz­tosság? Hallatlanul izgatott, ki ez az ember. Ennyire tudja, mit akar? Vagy csak ügyesen nyargal a hullámokon? Kicsoda Mudzsi­bur Rahman? Neve előtt a „sejk“ szó az égvilágon semmi­lyen rangot nem jelent — Mud­zsibur Rahman nem valamiféle törzsfőnök, még csak nem is származik előkelő családból. A sejk szót, ugyanúgy, mint a pathanok a „khan“-t tisztelet és megbecsülés jeleként adják egyes embereknek vagy érde­mes családoknak. Egy kis bengáli faluban szü­letett, nem messze Daccátől, Faridpur kerületben. Úgy hív­ják Tongipara. Ezt mégcsak meg lehet állapítani, — de hogy pontosan mikor született, azt kevésbé. Egyesek szerint 1920. március 17-én, mások szerint 1922. március 22-én, de a Bangla Desh-kormány új Oj- Delhi információs irodája sze­rint 1919-ben. Egyszóval ötven valahány éves. Apja, Lutfur Rah­man sejk bírósági tisztviselő volt, megművelt egy darabka földet is. Politikától, közélet­től távol álló, egyszerű hatgye­rekes falusi család. A körül­ményekhez képest tehetősek. Mudzsib tíz éves volt, amikor otthonról elcsórt rizst osztott ki a földjükön dolgozó napszámo­sok között, „ök éhesek voltak, nekünk pedig van elég“ — mondta haragos apjának. A kör­nyékbeli misszionárius iskolába járt, hetedikes volt, amikor hat napra börtönbe csukták, mert részt vett egy tüntetésen, ame­lyet India függetlenségéért szerveztek. Amikor 14 éves volt, eljegyezték egy hároméves kislánnyal. Bengáliában akkori­ban így volt szokás biztosítani, hogy a férj érintetlen asszonyt kapjon feleségül. Ebben semmi meghökkentő nincsen. Miután a házasságok a világnak azon a EL. 1972. III. 14 4

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents