Új Szó, 1972. március (25. évfolyam, 51-77. szám)
1972-03-13 / 61. szám, hétfő
A vonat lassan ereszkedett le a hegyek közül. Keleten, annak az országnak a határain állnak azok a hegyek. Télen, mint fehér piramisok csúcsosodnak az egekbe. Ott a hegyek közt fekszik az a világ, ahol nyáron nincs kenyér, télen van éhhalál. — Láthatatlan az éhhalál, mintha egy semmi lenne, csak semmibb a levegőnél is. — Télben, fagyban farkasokkal együtt leselkedik ott fönn az emberekre. Nyár volt, a hegyek közül jöttek a vonattal. A nap tüzétől izzottak a hegyek kopasz csúcsai, oldalaik zöld bársonyból voltak dagadozó vánkosok. Ez az idő az, amikor őzek, szarvasok kijönnek az erdőkből és megnézik maguknak a világot. Az erdőkből jött az emberfia is, aki velem a vasúti szakaszban ült. Fiatal ember volt és a kék, sárga, zöld és izzó nyárban, a nagy rónaság felé iparkodott. Egy istent keresett ott. Mint őzek, szarvasok ő sem volt több, csak puszta teremtett lény. De a bőrén kívül még nadrágja, inge is volt durva, otthon szőtt vászonból, és egy zacskóban vitt magával valamit, ami olyan volt, mintha kenyér lett volna. Félve nézett egyre maga köré, mert félelmes az, hogy a teremtett lénynek ne legyen egyebe, mint inge, nadrágja, vászonból, kemény kenyere és mégis társadalmi lény legyen ... És fogságban is érezte magát: a vasúti kocsi és egy óriási cella: a világ foglyának. A világra szülték és most élni kell, — holott nem tudja miből. Egyre lejjebb-lejjebb ereszkedik a hegyi tájak közül a vonat. Emberek szállnak be, papok és zsidók. A papok kicsiny könyvekből imádkozni kezdenek a maguk istenéhez. A zsidók szíjakat csatolnak homlokukra, kelet felé fordulnak és hívogatják az ő istenüket. Mert azoknak a hegyeknek a világában sokféle isten van: a római isten, a bizánci isten, az egyesült róma-bizánci isten, ezenfelül a zsidók egész külön Istent tartanak maguknak. Még fiatal emberfia a vasúti kocsinak és a világnak foglya. Szeme egyszerű, mint az állatoké, bőre csak sápadt, de még nem összegyűrt. írni, olvasni nem tanította senki, de még fiatal korában kioktatták arra, hogy a bizánci isten az ő istene, és jaj neki, ha összetéveszti valamely más istennel. Ez az isten akkor bement az agyvelejébe, és ott van azóta is. Nyáron, amikor vastag zöldtől dagadnak meg a hegyek és télen is amikor az éhhalál üressége megszállja a fehér csúcsok táját. ff^e egy napon valami egész új isten jött föl a hegyek közé. Nem hasonlított egyik istenhez sem, egészen más dolgokat müveit, mint azok, akik azt várták, hogy jelenlétük nélkül is higyjen az emberfia. Ez az isten nagyon is látható dolgokat csinált: vasúti síneket rakott a hegyek oldalára, kis mozdonyokat és kocsikat járatott azokon. Gerendákból és deszkákból nagy nyitott csatornákat emelt, fűrészeket állított föl azokban, és kényszeríteni tudta a hegyek vad vizét, hogy mozgassa a fűrészeket. Ilyen hatalmas isten volt ez. Gőz hajtotta mozdonyait, füst szállt föl a torkukból, és fehér gőz pöfékelt elő a hasukból. Ilyen szerszámai voltak ennek az istennek. A munka kezdetekor és végeztekor mindig jelezte magát ez az isten a szirénák üvöltésében, attól a munkások csontja és veleje is megreszketett. Hegyek, erdők, őzek, rókák, szarvasok a világ kezdete óta vannak. És ennivalójuk is van ezeknek. Ki csinálta ezt így? A római, a bizánci isten, vagy*a Jehova? De mióta ez a különös új isten feljött a hegyek közé, nemcsak a növényeknek és állatoknak, de az embereknek is volt mit enniük. Ilyen isten volt az, aki eljött a szegény favágók közé, mikor közülük senki sem mert ilyesmiben még csak hinni is. De csak két évig tartózkodott náluk a hegyekben. Váratlanul, ahogyan jött, távozott is. És hiába várták a favágók éjjel és nappal, hogy talán küld nekik valami jelt ez az isten. Mert senki sem fújt már füstöt az erdők magasába, senki sem köpdösött fehér gőzöket, a csodálatos ordítás sem volt már FAVÁGÚ hallható. Nem, semmit sem tudtak róla, eltűnt, vége volt. Csak miért ment el ez az Isten az erdők és hegyek közül? És vajon hová ment? Hát a favágók télen megint éhen haljanak? A fiatal emberfia ott a vasúti kocsiban azért jött a hegyek közül, hogy az eltávozott istent keresse. Aki egyszer ott volt náluk, de már nincs ott és azóta nincs kenyér sem ... Talán megtalálja valahol ennek az istennek jelét vagy nyomát? Talán még csodálatos szirénák üvöltését is sikerül valahol meghallania? Újra és újra maga köré néz: ezek az emberek a vasúti kocsiban — nem adnak-e valami jelt erről az istenről. Hiszen ezek jóllakott emberek, beleiket nem csavarja éhség és nincs bennünk az a megnevezhetetlen félelem, melytől az ő szíve sohasem szabad. — De nem, hiába néz újra és újra oda hozzájuk, nem adnak semmi jelt és egyáltalán nem tesznek úgy, mintha ők is ezt az istent keresnék. Egyre lejjebb-lejjebb ereszkedik a vonat. Már meleg leheletek jönnek mindenfelől. Az aranyló rónaság hatalmas lélegzete már megcsapta a gépet és kocsikat. A fekete vonat lassan beúszik a vetés arany tengerébe. E z a teremtett lény még so“ hasem fogott át szemével ilyen távolságokat. Ki mert volna még csak elképzelni is olyasmit, hogy kalászok özönében aranylón szikrázzék a végtelen nyers kenyér? Ó, határtalan Óceánja a kenyérnek! 0, hatalmas kenyér-ének! Talán meg lehet majd találni azt a hatalmas istent is, aki elvette a favágók munkáját és adott enni ezért? Keserű volt a robot, szűk a kenyér, büdös a szalonna, méreg a pálinka, de mégis éltek ... 0, határtalan Óceánja a kenyérnek! ö, Öj tájak, új reménység! Nagy város tűnik föl a róna- ságon, forró levegők lengik körül. Magas templomtornyok lövellnek kék magasságba, tornyai ama isteneknek, akikről tanítanak a papok. De hatalmas kémények is szúrnak az égbe és arról a hatalmasról szólnak, aki egyszer a favágóknak enni adott. Itt vannak hát végre jelei a keresve-keresett istenről, aztán visszamegy a hegyek közé, hogy jelentést tegyen a favágóknak. Nem vártak és nem hallottak még olyan nagy szózatot, mint amilyent ő visz nekik. Sokáig maradt a teremtett lény a rónaságon, de mikor visszament a hegyek közé, így beszélt azokhoz, akik várták: — Favágók! Ott lenn a síkságon megtaláltam azt az istent, akit kerestem. A kenyér végtelenségének a közepéből nőtt ki ez az isten, aki egyszer a fűrészeket felhozta hozzánk a hegyek közé és, aki minket úgy szeretett. Büdös szallonát etetett velünk, mérgezett szeszt itatott velünk, de büdösen és mérgezetten mégis éltünk valahogy ... De nincs többé, miért várnunk erre az istenre. Mert szerte az egész világban haldoklóban van hatalma ennek az istennek. Kéményei kihűlnek, gépei megállnak minden égi tájakon és elnémulnak vért és szívet rettentő, gyönyörködtető szirénái is. Már nem tudja ez az isten elvenni mindazoknak munkáját, akik dolgozni akarnak, hogy enni adjon nekik, ezért... Betölti már az egész földkerekségét ennek az istennek haldoklása és sokan az ember fiai és lányai közül a gabonás mezők kövérjében és a hatalmas kenyerek közepében éhhaláltól rettegnek. De azért favágók, ti ne féljetek! Mert tudom már azt is: — új, még sokkal hatalmasabb isten van megszületőben a világon és az boldoggá teszi az embereket. — Eljön az az isten, hogy elfoglalja helyét a földön, és attól kezdve nemcsak a vaddisznóknak és farkasoknak, de a favágóknak is lesz mit enniük. Teremtett lény, akivel együtt ereszkedtem le a zöld és izzó nyárban a hegyek közül, testvérem, hol, merre vagy most? J övendöltél egykor a favágóknak és az egész emberi világ jövendölésédet visszhangozza most... BARTA LAJOS GYÖRY DEZSŐ: Barátaimnak a hegyek alatt A halál pitvarából visszajutván fuldokolva, tán utószor köszöntlek szüle-táj, Rima, Gömör és a Tátrák, s barátaim: pár vén társ! És sok ifjú! Gyerünk magunkba! Hadd nézzek megint szét a Gyömbér és a Királyhegy haván, fülelgetve a múlt s jelen szelét, zúgón kavargást: jót s rosszat vegyest: gyönyört-szelő kínt s kínzó út-csapást: s ifjonti nyárelők önhitt, vad hevében lessem-keressem a Dunakanyar s buzdulásaink föl-fölcsillanását - néha lehetett: s jó, hogy lehetett! s Rég-gombaszög sámáni tűzhelyét. S hadd mormoljam el társ-talált verseim soraiból az érdemesbeket: bennük van sok-sok mai üzenet. Nem ön-fejemre vágytam én babért: csak izzó eszköz volt sorsom s a vers az elkötelezettség paktumában népemért s mindig közös Közügyérti Legalább egy két sornál álljunk most még egy rebbenésnyit! S átkarolvo egymást suttogjuk el félhangon - Izét mérve - egykor-varázsos lázam szép hitét, vagy, ami abból talán megmarad: egy újarcú magyarság álmait s a kis népek „kisebbségi" morálját: az egyetlen írt vak hatalmak ellen! Szocialista erkölcs ma neve. Aztán tisztultan - s helyünk m e g ti s z W t v o- ahogy illő és elkötelezett csúcs-vágyó népek minden vándorának felelősen a Kor s Világ iránta- induljunkl... És átadni szép helyünket a jövőnek, Dunatájnak, Világnak. hogy: Ember voltunk itt és magyarul, s messzibbre néztünk, mint sok Alpes-járó, s messzebbre láttunk, s Európát figyeltük s vigyáztuk egy új világrendet várva, elképzelegve s tettel. Jól képzelvén hogy álmunk - munka! S ezt építgeti. Tiszta helyet az utánunk-jövőknek! (1972 elején) HABIB: Az előadó (Habib szovjet-balkár író. Nalcsikbnn él. Szatirikus írásait a moszkvai központi lapok is gyakran közlik.) Hambalit, az egyik megyei intézmény vezető beosztású dolgozóját behívatták a pártbizottságra. — Hambali elvtárs, előadást kellene tartanod egy gazdaságban az időszerű bel- és külpolitikai kérdésekről. Hambali nyomott hangulatban távozott. A megbízatásban tulajdonképpen nem volt semmi rendkívüli: sok vezető funkcionárius tartott előadásokat a falvakban, nemegyszer tette már maga Hambali is. Csakhogy most szabadságon volt a beosztottja, és nélküle Hambali úgy érezte magát, mint akinek levágták a jobb kezét. Ugyanis az előadásokat mindig a beosztottja írta meg. Gondolataiba merülve baktatott az utcán, nem tudta, mitévő legyen. Ahogy így bandukolt, az egyik középiskola előtt találta magát. — Hogy nem jutott előbb az eszembe! — csapott a homlokára. — Hiszen itt tanít Ahmat. Ö biztosan kihúz a csávából! Néhány perc múlva Hambali már egykori iskolatársa lakásán volt. Á tanár kissé meglepődött a váratlan látogatáson, hiszen Hambali nem nagyon tartotta a kapcsolatot régebbi barátaival. Ám a technikumban együtt töltött évek emléke és a vendég- barátság szokásai győzedelmeskedtek: Ahmat melegen fogadta Hambalit, és türelmesen várta, hogy rátérjen jövetele céljára. Megittak pár pohár bort, szót váltottak erről-amarról, aztán Hambali rászánta magát: — Tudod, Ahmat — kezdte kissé akadozva holnapután előadást kell tartanom az egyik faluban. — Anyagra van szükséged? — kérdezte Ahmat. — Könyvem, újságom van elég, tudok neked segíteni. — Ez az! — örvendezett Hambali. — Pontosan a segítségről van szó ... Csakhogy nem újságokra van szükségem ... Nem tudnád nekem megírni azt az előadást? ... Tudod, a beosztottam elutazott, olyan vagyok nélküle, mint a béna a mankója nélkül. — Hm ... Szóval én írjam meg, te pedig felolvasod? — húzta el a szót töprengve Ahmat. — Ügy, úgy — bólogatott vidáman Hambali. — Lezavarom egy óra alatt és passz. — Régóta így készülsz az előadásaidra? — Amióta vezető beosztásba kerültem... — Es sohasem volt még semmi komplikáció? — Hogy gondolod, Ahmat? Sokan csinálják így. — Rendben van — mondta Ahmat. —• Holnapra meglesz. Harmadnap, fogva az akkurátusán legépelt szöveget, amit el se olvasott, Hambali kiment a gazdaságba. Miután kipihente az út fáradalmait és jól be- lakmározott, elindult a klubba. A terem zsúfolásig megtelt. Hambali felkapaszkodott az emelvényre és olvasni kezdett. A kerek, gondosan szerkesztett előadás magvas gondolatokat tartalmazott. Miután érintette a nemzetközi helyzetet, Tártért az ország és a megye legfontosabb gazdasági feladataira. Hambali, noha majdnem gépiesen olvasta a szöveget, nem győzött csodálkozni azon, mb- lyen ügyesen készítette el Ahmat. „Az én beosztottam közéi sem jöhet hozzá — villant át rajta. — Nélkülözhetetlen ember! Jó lesz alaposabban össze* barátkozni vele ...“ Az előadás a vége felé köze* ledett. Hambali már egyáltalán nem figyelt arra, mit olvas. Nyelve mechanikusan elismételte a leírtakat, az agya azonban ezalatt önálló életet élt. „Istenuccsa, magam mellé veszem Ahmatot a hivatalba..-. Felemelem a fizetését... Nincs értelme, hogy egy ilyen használható ember jelentékteleň szürke kis pedagógus maradjon! Holnap átcsalom mihoz- zánk.. Hambali megtorpant. Ügy tűnt neki, mintha valaki elnevette volna magát. Nagy nehezen a szövegre összpontosítottá gondolatait, és borzadállyal ismételte el az imént olvasottakat: „Végezetül annyit szeretnék mondani, hogy ezt az előadást nem én írtam, én meg sem tudtam volna birkózni ezzel a feladattal. Mondjatok érte köszönetét egy okos és lelkiismeretes embernek!“ Kacagott az egész terem. A növényápolók és az állatgondozók a hasukat fogták nevettük- ben. Somolyogtak a megfontolt, tiszteletreméltó öregek is. Hambali leforrázva ugrott le az emelvényről. Nem tudom, használt-e neki a lecke, de az biztos, hogy a falunkban nem mutatkozott többé. Fordította: ZAHEMSZKY LÁSZLÓ SRÁCOK.. (Molnár János felvétele]
