Új Szó, 1972. február (25. évfolyam, 26-50. szám)
1972-02-20 / 7. szám, Vasárnapi Új Szó
TÉL A HEGYEKBEN Mentei Jozef felvétele MAJAKOVSZKIJ (Folytatás a 9. oldalról) A plakátok, könyvek, idézetek arról is beszélnek, hogy Majakovszkij 1922—1929 között hatszor járt Franciaországban és Németországban, egyszer volt Amerikában (Mexikóban és az USA-ban), egyszer Spanyolországban és Lengyelországban, kétszer pedig Csehszlovákiában nézett körül. A már említett fényképeken és a prágai estet propagáló plakáton kívül még egy bájos idézet emlékeztet a kiállításon a költő prágai tartózkodására. A nagysikerű prágai előadása után egy apró emberke kereste fel a költőt az Adria szállóban, autogramot kért emlékkönyvébe, amelyben Rabindranath Tagore és a fehér emigráns Miljukov aláírása is ott díszelgett. Autogramot kért és epigramot a szláv kérdésről. Majakovszkij akkori négy sora még ma is a költő internacionalista magatartásának bizonyítéka: Ne vesztegessetek szavakat — a szlávok testvériségére. A munkások testvérisége — éppen elegendő . .! Huszonkilencben és harminc elején a költő a „Gőzfürdőt“ fejezi be és ahogyan a plakátok dokumentálják ezúttal is Meirholddal van kapcsolatban. Ám ekkor már idegroncs. A kicsinyes intrikák, a rosszindulat és a mellőzés elvégzi romboló munkáját. A töredékben maradt Teli torokból című költeményében még így kiáltott: „Ha megidéz egy tiszta kor Központi Ellenőrző Bizottsága: a költészet üzéreinek, szélhámosainak bandája felett mint párt igazolványt magasra tartom, hogy mindenki lássa, pártos könyveimet — mind a száz kötetetI" Elment és mégis itt maradt. Költészete, lebilincselő egyénisége, tisztasága és emberi meg költői nagysága nemcsak hazájában, Európa minden országában hatott, vigasztalt és bíztatott. Karéi Konrád, a közelmúltban elhunyt neves cseh író, Majakovszkij egyik prágai kísérője, a negyvenes években, amikor a cseh nép a hitleri fasizmus karmai között vérzett, a Tiszteletadás a felhős Vlagyimirnak című írásában így szólt: „Költők! Hordjátok magatokban Vlagyimir Majakovszkij művét és az ellenség golyója nem fúrja át szíveteketl“ BARSI IMRE Részlethalál Eltűntél, s valami mégis utánad lök. Ő, nemcsak erős szálú hajad s melled miatt, de hirtelen a semmiből hazajáró apám s bátyáim miatt is, a holdvilágnál kendert csapó asszonyok, a kigyúlt talpú katonák, a derekam húzó pisztoly, vállamat húzó két karod: a múltam miatt is. A frank paraszt eladta magát rabszolgának, „ ... szabadságomról lemondva a magam elkötelezését határoztam el ...“ a végső döntés előtt rájött végső tulajdonára. Azt hiszem, ez volt az első tudatos halál. Aztán feladta emlékeit, meghalt másodszor is. S így hal meg az ember minden lezárt emlékével Csak az én emlékeim élnek, emésztenek, morognak örökké, csak én nem tudok meghalni s feltámadni új emlékbe lépve. Az én emlékeim egymás határait nem ismerő lila savak, a föld alatt tudatlan keveredő olvadék elemek, jód, arzén, irídium egymásba nyitnak, mint a szomszédok, jó estét, hogy vagy, s minden döntésnél ekražittá tömörülnek, ezer cserépre vetik szét szívem. A szárnyas ajtó mögött villamos sikkan, az épület homlokával világító betűk rohannak, Csőmbe, Goldwater - le-leperdül egy hír, az asztalok kocsányán szőlőszem vendégek ülnek, ragyognak, s mellettem erős, barna kezekkel szép lány fogja a kést meg a villát. S emlékeim mégis utánad löknek. Megmutattad magad, csak egy pillanatra, indulatom gránátként vetett száz darabra. Nyers fonalakra feslettem, s a szék meg se remegett alattam, senki sem figyelt fel rá, hogy egy emlékem kínban feladtam. A költő nem felel A költő nem felel, a költő kérdez. Kérdezem hát: vajon kiláthatok-e én magamból? Hallgathatok-e kifelé, túl idegzörgésen, szívzajon? A költő nem felel, a költő kérdez, kitört fogai közül is beszél. Keresi magát a rásütő napban, szájában felforr a szél. Keresi magát a végtelenben, de melle elé négy fehér fal áll, s az ablakban is magát keresi, de vasrácsot talál S papírlapokként galambok hullnak, vért lökő szívük szétrobbant cékla. Keresi magát fában, fűben, de minden néma. Mogorva csillag Apám, odalenn hideg lehet, mert eres testedből fagyrózsák nyílnak, koszorúvázák, csontfehér füvek. Hogy bírod itt ki, mogorva csillag? A vasárnaptól féltél, míg éltél ünneplőben, mint más, ki se bírtad. Fekszel most tisztán, szénfeketében. Hogy bírod így ki, mogorva csillag? Sosem láttalak csendben megülni. Tömörülő fák, zegzug kőjurták, hangtalan érő szürke ércek közt, izzadó sók közt most mi a munkád? Isten-kezedet de sokat néztem: cirkula cikkan, szíjak siratnak, lefittyen ujjad, hegyes a csontvég. Hiszem is, nem is síri nyugalmad. Te úgy dolgoztál, ahogy a fák is csak nőni tudnak, a patak folyni. Nem volt meg benned a derűs többlet: sosem tanultál meg mosolyogni. Sosem nótáztál, táncod se láttam. Csodált a gyermek, megért a férfi: Azt hitted, hogy a családodért élsz, de nem is tudtál magadnak élni. Mogorva csillag apám, bocsáss meg, bocsásd meg zordon kegyetlenségem, de hogyha téged beszéllek, mondom magam is, a te életed élem. Az lettem én is, mogorva csillag, testem parancsol írnom, elégnem, víg ösztönökkel nem szaporodtam. Apám, örököd nehéz, de élem. 12 JÓ NAPOT, ELVTÁRS!
