Új Szó, 1972. február (25. évfolyam, 26-50. szám)
1972-02-20 / 7. szám, Vasárnapi Új Szó
get akartak rendezni, a civilizációtól való búcsúzásuk alkalmából. Morrel a városba ment, s dzsippjével nemcsak italt hozott, hanem egyszersmind egy éjjeli mulatóból azt a lányt is elhozta. Nyilván készségesen eljött vele, ami, sajnos, városunkban nem egyedülálló eset — tette hozzá szárazon. — Aztán mindannyian megittak bizonyos ineny- nyiségű whiskyt, Morrel talán többet is, s rábeszélte a lányt, hogy sétáljanak el az elhagyott kunyhókhoz, ahol azelőtt a táboruk volt. A lány is jó hangulatban volt s beleegyezett. Végül együtt elmentek. Morrelt barátai féltették, hogy eltéved a környéken, vagy hogy valami egyéb baj éri, de lebeszélni nem tudták. Minthogy reggelig nem tértek vissza, keresni kezdték őket, s hozzánk fordultak segítségért. Morrelt öntudatlan állapotban találtuk egy szikla alatt, a lányt pedig halva az elhagyatott kunyhók egyikében. Arról a lányról vannak bizonyos információirfk, sajnos, zavarosak. Átmenetileg néhány ilyen hasonlóan kétes éjjeli mulatóban volt alkalmazva, s nem idevaló. Különben, ismerik ezt a problémát, évről évre mind többen érkeznek a városba, a déli és az északi hegyekből egyaránt. A nagyváros konjunktúrája hozza ezt magával, s a szülők is beleegyeznek, sőt vállalkozók is vannak itt, akik eladják őket külföldre ... A határmenti hegyekben ezt egyszerűen lehetetlen ellenőrizni, s állítólag arrafelé vannak a legszebb lányok. Ami a lány némi francia tudását illeti, ez megegyezik a valósággal. Morrel barátai is ezt állítják, emlékeznek rá. Ez megszokott dolog, mind megtanulnak egy keveset franciául, különben a külföldieknél semmi esélyük sem volna. — Másrészt azonban — fordult az orvoshoz a fiatal követségi tisztviselő —, ön már a múltkor mondta, hogy Morrel kezdettől fogva, még félig öntudatlan állapotban a fülbevalóról beszélt. Kérdeztem néhányszor a kollégáit, s tegnap újra, megérti ugye, hogy minél több értesülést és segítséget igyekszünk szerezni a rendőrség számára, rendkívül kellemetlen ügy ez a követségnek, noha az újságok mindmáig elég tartózkodók ... S bár Morrel ezúttal ismét olyan hangsúlyozottan beszélt a fülbevalóról, a kollégái egészen bizonyosan emlékeznek rá, hogy a lánynak semmiféle fülbevalója nem volt. — Legalábbis addig, hogy pontosak legyünk, amíg Morrel társaságában el nem távozott — tette hozzá a rendőrfelügyelő. — Különben sem a nyakán, sem teste más részén nem volt semmiféle jele annak, hogy piócák szívták volna, nohá*Morrelen rengeteg ilyen nyom volt — tette hozzá az orvos. — Tehát kénytelenek leszünk megvárni, amíg Morrel összefüggőbb információkat és magyarázatot adhat — összegezte a követségi hivatalnok. — Minden bizonnyal — mondotta Gidaux doktor. — Egyébként, mint orvos nem is egyezhetnék bele további kérdésekbe. Hogy el ne felejtsem — hajolt íróasztala alsó fiókjához s az asztalra tett egy kis injekciósdobozt. — Egyelőre ide tettem azt a fülbevalót, amely Morrelnél volt... talán fáradtabb voltam akkor, vagy érzékenyebb az ember néha ebben a hőségben... Itt ültem az irodában s nézegettem Valóban gyönyörűen van megmunkálva. Csillog, s ahogy mozgattam, az volt az érzésem, mintha forogna a szemem előtt, nyújtózott, vonaglott... S akkor még nem tudtam arról, amiről ma beszélt Morrel, de amikor ma a piócákról hallottam őt beszélni, eszembe jutott, ahogy ott ülök a fülbevaló fölött s figyelem. Azt mondta, szuggesztív volt... s nekem úgy rémlett, mintha valami rosszra néznék, a Rossz szimbólumára ... No — fejezte be nyomatékosan, mintha valami kellemetlen gondolatot akarna elűzni, s átadta a dobozt a rendőrfelügyelőnek — lehet, hogy öregszem, s szentimentálissá és különccé kezdek válni. Vagy hogy Morrel talán azért érdekel jobban, mint más, mindennapos eset, mert valaha magam is etnográfiát szerettem volna tanulni, mielőtt a medicina mellett döntöttem ... De egyelőre rejtély az egész, nemde? Maguk csakugyan bizonyosak benne, - hogy az ujjlenyomatok szerint semmi kétség afelől, hogy Morrel azt a lányt valóban megfojtotta? S hallottak-e már valaha N’gu Laenről? Mert én már egyszer hallottam róla, — s Gidaux doktor egy futó mozdulattal megtapintotta a torkát. Fordította: —il— TÉLI NAPSÜTÉSBEN [Fülöp Imre felvétele) Abban az időben szegénységben éltem. Kenyéren és dohányon éhem, s meg kellett lennem reggeli, ebéd, de vacsora nélkül is. Tömegszállásom volt. Három, öt, hét ágy egy szobában. Ide járt el hozzánk egy kis sárga arcú és ráncos képű francia. Nem néztem még öregnek, hiszen csak harmincas lehetett. De élete keményen kikezdte, nem is jön ilyen szállásra olyan, akit elkényeztet az élet Azért járt hozzánk, hogy egyetlen penniért sorra borotváljon bennünket, amikor is nem egy közülünk fizetni is elfelejtett. Olyannyira, hogy általában hármunkat is megborotvált egy penniért. Ez tette ki a jövedelmét. És hogyan dolgozott. A börtönbe is eljárt. De ez még kevésbé jövedelmezett neki, mert itt tizet borotvált meg egy penniért. Fáradt ujjait ropogtatva mondogatta nekem: — Ügy dolgozom, mint valami rabszolga! Abban reménykedett, hogy megtakarít valami kis pénzt és visszatér Franciaországba. Mi ketten megszerettük egymást. Lassan borotvált engem és munka közben szüntelen társalgóit velem. — Igen — mondogatta a kis ember —, amikor ide érkeztem, úgy gondoltam, hogy hamarosan visszatérhetek, de ma már nem vagyok benne olyan bizonyos. A pénznek szárnyai vannak, de azokkal nem felém röpül. Fütő minőségben ekkor hajóra kerültem s eltávoztam erről a helyről, hat hónap múltán ismét ott voltam. Megérkezésem után mindjárt az első reggelen máris találkoztam a kis franciával, mert borotváló nap volt. Kissé sárgább és talán még ráncosabb lett. — 0 — kiáltotta oda nekem —, hát itt van, visz- szajött hát? Tudtam, hogy vissza fog jönni. Várja meg, amíg befejezem ezzel az emberrel, sok beszélni valóm lenne magával. Bement a konyhába és a tűzhöz állt. — Látja — mondotta — én még mindig itt vagyok, de Pigon barátom már halott. Hiszen emlékszik ... az a magas ember a fekete hajával, akinek nem messze az az üzlete volt. Derék ember, a barátom és nős volt. Hirtelen halt meg a szívére. Várjon csak egy kicsit, mindent elmondok róla ... — Egy októberi napon, amikor itt éppen befejeztem a munkámat és otthon kávémat ittam, közben meg a szegény Pigonra gondoltam, aki három nappal korábban meghalt, amikor hirtelen kopognak és belép hozzám Pigonnél Igen nyugodtan, jó családból származott, jó nevelésben részesült, igen finom teremtés. De az arca sápadt, a szeme piros, szegény fejel — Üdvözlöm, asszonyom — fordultam hozzá —, mivel lehetek a szolgálatára? Azt felelte, hogy egyetlen cent sincsen a házukban. A szegény Pigon tönkrement. Még csak két napja pihent sírjában s a végrehajtók már ott forgolódtak a boltjában. — ö, uram — sopánkodott a szegény asszony —, mit tegyek? — Várjon egy kicsit, asszonyom! — vettem a kalapomat s vele mentem a boltba. — Micsoda látvány! Két végrehajtó, akiknek maguknak is borotválásra lett volna szükségük, ott üldögéltek a boltban s mindenütt, szavamra mondom, mindenütt gyerekek kapaszkodtak. Tíz éves kislány, igen hasonló az anyjához, két kisfiú kicsiny nadrágocskában, egy másik kis ingben és még három elég kicsi ide-oda hentergett a földön. És micsoda lármái Mindegyik kiabált a kislány kivételével. A végrehajtók zavarodottaknak látszottak Ez a látvány elég volt ahhoz, hogy bárki sírásra ösztönözzön Hét gyerek és valamennyi még kicsi! — A végrehajtók igen helyesen viselkedtek. „Figyeljenek csak“ — mondta az egyik — adok maguknak huszonnégy órát, hogy előkerítsék a pénzt. A társam majd itt marad a boltban. Nem akarunk kegyetlenül bánni magukkal. Pigonnénak ekkor segítségére siettem, hogy megnyugtassam a gyerekeket. — Ha jómagamnak pénzem lenne, higgye el, asz- szonyom, szolgálatára lennék. De nekem sincsen pénzem. Nincs itt senki barátja, aki kisegítené? — Senkim sincs, uram — felelte — nincs időm, hogy barátokat szerezzek. Hiszen hét gyermeket kell ellátnom! — De Franciaországban, asjeónyom! — Ott sincs senki. Hiszen már hét esztendeje élünk itt Angliában. — Ez rossz volt, de mit tehettem? így szóltam: — Ne veszítse el a reményét, asszonyom — bízzék bennem! — Eltávoztam. Egész nap arra gondoltam, milyen nyugodt, milyen fennséges volt ez az asz- szony. Önmagamhoz pedig így szóltam: Valamit tennem kell! De semmi sem jutott az eszembe. — A következő nap borotválásom volt a börtönben. Neki is láttam, folytonossan a gondolattal tusázva: mit is tehetnék a szegény asszonyért? Olyan volt, mintha a kicsikék belecsimpaszkodtak volna a lábamba s nem engedtek volna szabadon. — Ezen a napon úgy dolgoztam, mint eddig még sohasem. Tizet borotválni egy penniért! Tizet egy penniért! A szegény asszonyra gondoltam. Azután új gondolatom támadt. Befejeztem munkámat s eltávoztam. — Elmentem a Pigon boltjába. A végrehajtó még mindig ott volt. — Nem adhatok nekik több haladékot! — mondta nekem. — Nem is kell — feleltem. Kopogtam a belső szobába vezető ajtón és beléptem. — A gyerekek a sarokban játszottak, és a kislány, ez a drága aranyszívű lány, úgy viselte gondjukat, mintha az édesanyjuk lenne. A mama ott ült az asztalnál, kezén fekete kesztyűvel. Barátom, én még ilyen arcot eddig sohasem láttam. Olyan sápadt volt, olyan nyugodt, de olyan félelmetesen reményt vesztett. Azt gondolhatta volna az ember, hogy saját halálára vár. — Jó reggelt, asszonyom — szólaltam meg —, mi újság? Sikerült valamit rendbe hoznia? — Nem, uram, semmit. És Ön? Önnek sikerült? — Nem! — és ismét reá tekintetlem. Finom egy asszony!... Micsoda finom asszony! — Azonban — kezdtem el újra — ma reggel valami gondolatom tamadt. Mit szólna hozzá, ha megkérném, hogy jöjjön hozzám feleségül? Ez mégis csak talán több volna a semminél? — Sötét szemeit rám emelte s így felelt: — Örömmel, uram! — és ekkor, de csak ekkor, sírva fakadt. A kicsi francia befejezte elbeszélését és reám nézett. — Hm! — mondtam végül is. — Magának aztán volt bátorsága. — Ismét rám emelte tekintetét. A szeme zavaros volt. — Ügy gondolja? — szólalt meg végül és láttam, hogy megjegyzésem fúrni kezdte az oldalát. — Igen! — mondta és jóságos sárga arca ráncolódott, egyre csak ráncolódott — Attól tartottam én is, amikor megtettem. Hét gyermek! — Még egyszer rám nézett: — Kemény az élet! De mit tehettem egyebet? Ismertem a férjét. Elhagyhattam őt, amikor tudom, hogy csak nélkülözés vár reá? Fordította Mohr Gedeon
