Új Szó, 1972. február (25. évfolyam, 26-50. szám)

1972-02-20 / 7. szám, Vasárnapi Új Szó

JAROSLAV ZYKA:

F elébredt s álmosan nézett az orvosra.

— Phai Lin — mondotta fáradtan, s mintha kérni akart volna valamit. De még mielőtt megtette volna, súlyos szemhéja ismét lezárult, s mélyen, szabályszerűen lélegzeni kezdett. A barna nővér megtörölte a páciens izzadt homlokát és arcát s párnáját megigazította.

— Hagyja aludni — mondotta Ci- daux doktor a nővérnek helybeli nyelven —, az orvosságot úgy kapja reggel, mint rendesen, vizitre tíz órakor jövök.

Másnap tíz ófakor Julien Morrel a párnának dőlve ült s még mindig némi meglepődéssel figyelte a könnyű takarón nyugvó lesoványodott kezét. Kérdőn nézett az orvosra.

— Április tizenkettedikén ... nekem ez semmit sem mond ... megtalálták Phai Lint? — kérdezte sürgetve.

— Várjon — mondotta nyugodtan az orvos, fokozatosan kell kezdeni. Most segítenie kell nekünk. Emlékezzék vissza ...

— A piócákat..i megtalálták azokat a piócákat? — igyekezett gondolatait összeszedni Julien Morrel.

— Persze — mondotta csillapítón az orvos —, fő a nyugalom ... Milyen régen él ezen a vidéken?

— Augusztustól, pontosabban csak tíz hónapja, nagyrészt a hegyekben ... A jegyzeteim itt vannak? A táborban hagytam, egy dobozfélében — tette hozzá szorongva.

— Minden rendben, az irodában van és az ön okmányai is. Ezt az expedíciót ugye, az ön földrajzi társasága szervezte?

Julien Morrel bólintott.

— Ott fenn még vándor törzsek élnek, teljesen távol a civilizációtól, merőben más nyelvet beszélnek. Ez mindmáig rejtély, s a kulturális jegyeik is egészen sajátosak. Matriarchális rendszer, az itt Délkelet-Ázsiá- ban sehol másutt nem fordul elő . .. a törzsfőnök egy nő, tudja?

— Olvastam erről valamit — bólintott az orvos. — A barátai üdvözöl telik, ők is eljönnek majd látogatóba. Emlékszik rájuk?

— Látja — vonta össze a szemöldökét Julien Morrel —, az a mellett a folyó mellett történt, hogvan is hívták azt a folyót? Mit csinálnak?

— Itt voltak már kétszer, de ön egész idő alatt aludt. Még mindig itt vannak a városban s osztályozzák a közös anyagot. Azt mondták, hogy nem tudták önt rábeszélni, hogy nem hallgatott rájuk.

— Ez igaz — reagált a lesoványodott ember. — Valóiában el se búcsúztam tőlük. Éjjel távoztam Phai Linnéi... Phai Lin — ismételte újra —, azt mondta, hogy megtalálták? Borzalmas, ugye?

— Figyeljen ide — mondotta az orvos nyugodtan és csillapítón —, mondtam már egyszer önnek, hogv megtaláltuk, ugyan nem én, hanem azok: akik keresésükre indultak. Ott találták meg, ahol ön elhagvta. Ám űgv hiszem, az lenne a lesjobb, ha megpróbálná előbb összefoglalni azt, amire emlékszik, hogy áttekinthessük az egészet. Meg tudná nekem mondani. mi volt az utolsó dolog, ami az emlékezetében megmaradt?

Julién Morrel visszafeküdt a párnára s egv pillanatra lehunyta a szemét.

— Piócák — mondta mélyet lélegezve.

— Várjon — szakította félbe az orvos. — Hogy jutott abba a kunvhőba, s hogv folytatta tovább az útját?

— Amikor odavittem Phai Lint, ő már... látta őt? Halott - lett volna, amikor megtalálták? — szegezte szemét az orvosra.

— Halott volt már akkor, amikor távozott tőle — mondotta kurtán Gi- daux doktor —, végül is ezt rögtön az első napon megmondta nekem, amikor idehozták önt, később eszébe jut majd. Most ne nagyon erőlködjön, s csak azt mondja nekem, ami köny- nyen és gyorsan eszébe jut. Mellékesen, az ön tájékoztatása érdekében, két halász találta meg önt a folyóparti lejtőn, távol a várostól. Vissza tud emlékezni arra, hogyan jutott a kunyhóba, ahol azt a leányt hagyta?

Julien Morrel megrázta a fejét.

— Én semmit sem tudok pontosan. Arra emlékszem, hogy éhes voltam, és szomjas, s hogy nem volt erőm gyümölcsért felmászni a fára. Aztán egy alacsony bokron találtam valami leves, kerek gyümölcsöt. Szörnyen keserű volt. Rosszul lettem s a többire nem emlékszem.

— Ez körülbelül megfelel a valóságnak — bólintott a doktor. — Ráadásul még egy kissé meg is mérgezte magát. S még valamit... micsoda név az a N’gu Laen?

Julien Morrel meglepetten nyitotta ki szemét s tekintete révedezve futott végig a szobán.

— N’gu Laen? — kérdezte lassan éppen N’gu Laen volt az — s újra lehunyta a szemét.

— Ezt ismételgette ön gyakran — mondotta a doktor türelmesen várakozva.

Julien Morrel mély lélegzetet vett, egy pohár vizet kért, s lesoványodott kezével végigsimította homlokát, mint aki erősen gondolkodik.

— Doktor — mondta halkan —, soha nem hittem volna, hogy még a jelenkorban ... vagyis hogy megértsen, mindez azért történt, mert találkoztam Phai Linnen . .. Tudott néhány szót franciául, máig sem tudom, hol tanulhatta, először félt a kollégáimtól, végül mégiscsak maradt. Feltűnt a fülbevalója, afféle óriási csillogó fémből készült fülönfüggőt viselt, aranynak látszott, de természetesen nem volt aranyból, errefelé sok asz- szony visel fülbevalót, főként a vándor törzsek asszonyai, de a formája... olyan különös idomú, képtelen vagyok leírni. Magamban szuggesztív- nek neveztem ... Tudom, ez semmit sem mond, de mikor egyszerűen szuggesztív volt. Különben, ön azt mondta, hogy a holmim az irodában van, tehát látta.

— Igen — bólintott az orvos —, láttam azt az idomot...

— Aztán a jelképek — folytatta Julien Morrel —, kézzel vannak kiverve, de ez nem lényeges, lényegesek a jelképek, egy templomon kivésve találtunk egyszer hasonlót, Ázsia egészen más részében, egészen véletlenül... de végül is ez sem lényeges... Szóval én éjjel elmentem Phai Linnéi a törzséhez. Doktor, sok isten háta mögötti zugot láttam már, de ott, náluk, a férfiak teljesen jogok nélkül élnek, rosszabbul, mint a rabszolgák ...

— Hát igen — bólintott egyetértőn az orvos —, más világ ...

— Nem tudja elképzelni — reagált hevesen Julien Morrel. — Nem tudja, mi az, Ott N’gu Laen uralkodik, s ha egy férfi már nem képes dolgozni, egy sziklához kötözik, s úgy lövöldözik tele nyilakkal, hogy ne rögtön haljon meg. S nemcsak egy N’gu Laen létezik ... Amikor N’gu Laen meghal, egy másik nő örökli a nevét, s így megy ez tovább sok-sok nemzedéken át, s a nevet nem szabad kimondani, mert senki sem tudja, voltaképpen mit jelent, de mindenki tudja, hogy valami, borzalmasat. Ök állítólag úgy érzékelik ezt a nevet, hogy a homokba írják a maguk különös jeleivel. Ezt Phai Lin mondta nekem,

miután elfogták. 0 ugyanis, mármint Phai Lin, nem akart elvezetni egészen olyan messzire, csak távolból akart megmutatni mindent, a templom romjait is, ahol, a legenda szerint az első N’gu Laen megjelent. így mondják, megjelent, mert senki nem tudja, honnan jött. Engem két női őrszem fogott el, s még az volt a szerencsém, hogy azt hitték, Phai Lin csalt tőrbe, mint az új rabszolgák közé sorozandó férfiak egyikét. Hittek neki, s őrként állították mellém. Enni inni kaptam, aztán elnyomott az álom. Amikor felébredtem, se felülni nem tudtam, se járni. Ügy éreztem, hogy soha többé nem kerülök ki onnan.

— Az ilyesmi előfordul — jegyezte meg Gidaux doktor —, a pillanatnyi idegállapot...

— Dehogyis, doktor, nagyon leegyszerűsítené a dolgotl — tiltakozott Julien Morrel. — így tesznek minden férfival, aki a kezükbe kerül. Ezt Phai Lin mondta nekem... s még most is azt hiszem, hogy Phai Lin nem az ő törzsükből való volt, talán azért gondolkodott másképp... az arccsontjának is teljesen más formája volt... Egészen más volt. Nem itatta meg a főzetet, amelyet mindennap kellett volna kapnom, hogy újra megbénuljak. Minden fogoly férfival itatják. S a piócák. —Doktor, soha életében nem látott olyan piócákat. Amikor jóllaknak, úgy csüngenek az ember testén, mint a banánok. Ügy mondják, kiszívják a lelkét. Én ezt csak egyszer éltem át. Nem tudom, hogyan csinálta Phai Lin, N’gu Laen meg volt róla győződve, hogy mindennap rám rakják őket. De ő más volt, egészen más.

— Azt hiszem, pihennie kellene egy kissé — fogta meg Gidaux doktor páciense csuklóját, hogy érverését ellenőrizze.

— Most ne, kérem önt — mondta Julien Morrel —, éppen most emlékszem a legvilágosabban. Egy este Phai Lin azt mondta nekem, el kell mennem, s ő is el akar velem jönni. Számomra ez volt az egyetlen lehetőség, nélküle nemigen mertem volna megkísérelni a szökést. Nem tudom, miért akart eljönni, talán valóban nem volt közülük való. Gyönge voltam, de nem akartam a jószerencsére várva újabb napokat kockáztatni. Phai Lin maga is nagyon kimerültnek tetszett s láthatóan attól félt, minden pillanatban felfedezheti valaki, hogy egész idő alatt védelmezett engem, így hát még azon az éjszakán elindultunk. Második napja voltunk már úton, s egyszerre hatalmas eső szakadt a nyakunkba, nem tudtunk tovább menni. Alighogy az eső reggel felé elállt, Phai Ling hangosan jajve- székelni kezdett s azt állította, hogy vissza kell térnie, különben elpusztul menekülés közben, mert N’gu Laen küldöncöket menesztet^ utána. Mire kivilágosodott, felfedeztem őket, s elkezdődtek a felfoghatatlan dolgok. Doktor — Julien Morrel felült az ágyában, mintha közelebbről akarná szemügyre venni az orvost —, elhiszi, vagy megengedi, hogy vannak dolgok, amelyek... amelyeket képtelenek vagyunk megérteni, még ha átéltük is őket?

— Különbség van a hit és a megértés között — mondotta kis idő múltán Gidaux doktor —, mint orvos, elsősorban a tényekben hiszek. Mint ember? Tudja, száz évvel ezelőtt az emberek nem értették meg azt, amit ma tudunk és ismerünk, s száz év múlva elnézően mosolyognak majd mai felfogásunk korlátain. Mindezektől eltekintve, majd harminc esztendőt töltöttem itt, ennek a területnek különböző országaiban, s magam is ... De ez mellékes ... folytassa, ha nem fárasztja nagyon. Kik voltak azok a küldöncök, akik maguk után mentek?

— Phai Lin után jöttek. Az ő törvényeik szerint a nő nem árulhatja el törzsét s nem hagyhatja el végleg, különben útközben meg kell halnia. Csakhogy én nem tudtam elképzelni, hogy ... Tudja, az ember védekezhet valami konkrét dolog ellen, de a meg- foghatatlannal szemben semmit sem tehet.

— Ezt nem kell, hogy mondja — állapította meg tárgyilagosan Gidaux doktor —, ezt mint orvos túlságosan is jól ismerem, de nem gondolhatok rá állandóan, különben képtelen lennék tovább dolgozni.

— Az nem ugyanaz, doktor — ellenkezett Julien Morrel —. Az ön esetében az egészen más, önnél legfeljebb arról a tudatról van szó, hogy a lehetőségei korlátozottak, jobban mondva, hogy azokat a tudomány és ismereteink fejlődési foka szabja meg. Vagy ha tud segíteni, vagy egyelőre még nem tud, de mindez természetes. De ami Phai Lint illeti, az olyasmi... Azok a küldöncök ugyanis piócák voltak, s reggel Phal Ling a nyakán fedezte fel őket. Négy vérrel jóllakott pióca.

— Hát... igen — mondta kétkedőn Gidaux doktor —, ez ott a hegyekben egyáltalán nem szokatlan. Még itt a város környéki mocsarakban is akad nagy esőzések után. A falusiak rendszerint cigarettával égetik le a bőrükre tapadt piócákat. Erőszakkal is le lehet őket szakítani, de a seb akkor egy darabig vérzik még.

— Mindezt tudom, doktor, tavaly Bong-daiban rengeteg piócát láttam,. de ezek küldöncök voltak ... Letép- destem őket, s őriztem Phai Lint az egész következő éjszakán, de ismét rátapadtak, aztán megint, nem tudom, hogyan történt, azt hittem, hal- lucinálok ... mindig újra ott voltak, jóllakottan, súlyosan csüngtek. Phai Lin már egészen elerőtlenedett, s úgy reszketett, mintha láza volna. Azt hajtogatta, tudja, mi vár rá. Már visz- sza se akart menni, mert minden késő volt, azt mondotta, tudja, hogy, most már vérével és agyával kell fizetnie. Azt mondta, hallott már hasonló esetekről. Én pedig figyeltem, hogyan gyöngül Phai Lin napról napra, szinte a szemem előtt, s egyszerre csak mindketten tudtuk, hogy meghal.- Egyre szaggattam a piócákat róla. Phai Lin már olyan gyönge volt, hogy beszélni is alig tudott, az utolsó, amit még mondott, az volt, hogy vegyem le a fülbevalóját s tartsam meg emlékül. S én nem tudtam, honnan jönnek újra meg újra a piócák, mikor csak egy pillanattal előbb téptem le őket. S egyre csak jöttek a továbbiak. Aztán Phai Lin meghalt. Egy éjen át voltam vele abban a kunyhóban. Aztán elindultam egyedül. Doktor — mondta könyörögve —, maga látta őt... mit gondol, mit gondol maga minderről?

Doktor Gidaux lassan felkelt a székéről.

— Láttam — mondotta kurtán, anélkül, hogy válaszolt volna a kérdésre —, abban az üvegben, amiből ön is ivott, altatópor volt, remélem, jót tesz majd önnek. Holnap újra eljövök — búcsúzott.

Kiment s becsukta maga mögött az ajtót. Intett a két férfinak, akik egész idő alatt a betegszoba ajtaja mögött hallgatóztak, hogy kövessék őt az irodába. A követség! titkár és a helyi rendőrség hivatalnoka várakozásteljesen leült Gidaux doktorral szemben.

— Uraim — mondta az orvos —, megítélésem szerint aligha remélhetünk gyors javulást. Hasonló fejsérülések után nemcsak napokban vagy hetekben kell gondolnunk,

— Bizonyára még mindig kavarognak benne zűrzavaros képzetek, s összefolyva hivatása fogalomkörével, vad látomásokká kuszálódnak, — jegyezte meg a követségi titkár.

Az orvos a szeme sarkából egy pillantást vetett a fiatalemberre.

— Amennyire tudomásom van róla, ön ugye körülbelül egy éve van itt? Jómagam nem állítanám mindenről, hogy látomás, ami eleinte érthetetlennek látszik ... Ezzel természetesen nem akarok beleavatkozni holmi kompetenciámon és szakmámon kívül eső ügyekbe. Az én kötelességem, visszaadni pácienseimnek a normális gondolkozást, s a tények tudomásulvételének képességét, mégha ez az ő esetében ...

A rendőrfelügyelő is bekapcsolódott a társalgásba. Módszeresen és rendületlenül a jegyzeteit követve.

— Mint azt Morrel barátai révén meg tudtuk állapítani, együtt mentek a fő szálláshelyükre, ahonnan a tulajdonképpeni terepre készültek. Ahogy mondták, kisebbfajta ünnepsé-