Új Szó, 1972. február (25. évfolyam, 26-50. szám)
1972-02-13 / 6. szám, Vasárnapi Új Szó
ozsvALD Arpád versei Szélkiáltó Vihar jöttén, mikor a fák meghajolnak térdbe, fellegtornyok inognak, csak a szélkiáltó futkos a kihalt mezőkön, ijedt szemét felveti az égre. A réti madarak már mind elültek, a szélkiáltó hova menekülhet? Vadvizek hátán végigver a zápor. Hallod-e a szélkiáltó hangját? Árva madár, egyre csak rikácsol. Jegenyék A jegenyéket hányszor csodáltam, ahogy ott álltak tavaszban, nyárban, didergő őszben a mezsgye mellett, utat jelezve a messzi pusztán délcegen, hetykén, Árnyékuk hosszán paraszt pihent meg, csavargó, vándor nyújtózott lustán, álmodva ebédet, jó szerencsét. A jegenyéket semmi se védte a nap hevétől, vad szél ha tépte süvegük szélét nyári viharban nem bújhattak meg más fák tövében, álltak csak árván, örök magányban, naptól tikkadtan, de mégis büszkén, sose törékeny, hajlott derékkal lapulva gyáván. Ó, tudom én, szükségünk van a messziségre, csilagokkal komázunk lassan, úgy sétálunk az égi térben, közvetlenül, mint most a parkban a szerelmesek, vagy akik a magányt vágyják . Lehet, öreg Földünket elhagyjuk egyszer, mint a Mars lakói, kikről a fáma rebesgeti, hogy új bolygót kerestek, s csak úgy térünk meg, mint falusi házba visszajáró, városba szakadt gyermek. Földközelben maradni talán nem is érdem! Scott, Amundsen, Körösi Csorna Sándor s a többiek szívét micsoda tűz égette, micsoda láz hajtotta száz határon?! Ma, mikor a gépcsodás század kivetette hálóját a sötét és mély tengerfenékre, a Föld testét izotóp ujjak tapogatják, radarszem^k merednek a holdas égre, levelek zöld színét, virágok vörös szirmát, az ízeket, szagokat képletekre bontjuk, városokat pillanatok kötnek össze - eszembe jut nagyapám, aki csak Lévát látta Márton-napi vásárok révén, a nadrágos embert s a könyvet nem szerette, de csodás dolgokat mesélt a csillagokról. Mi a Föld? Tenyérbe morzsolt göröngy, porszem, mely sugarak ívén lebeg, Mi a Föld? * Emlékszem jól Emlékszem jól. Tíz éve már. Körös-körül vörösen fénylett a hegyekből foltos láthatár. Menekültünk, két sovány éhes tinóval, nyítt a rossz szekér, s belénk vájta fagyfogát a tél. Szekér utón ballagott anyám, ángyom fogta a tinók láncát. Hátunk megett már a vad halál járta kegyetlen, véres táncát. Anyám szemében könnyek égtek, mikor falunkra visszanézett. 'Nem tudtuk, jaj, merre visz az út?! Ügy éreztük, nincs többé remény! Szél hintázott száraz koszorút az út menti kereszt tetején. Hamuszín arccal jött az alkony- tizenkét éves voltam akkor. Gyermeklelkemben felsírt a vágy. Néztem szótlan a csillagokra. Hiányzott, jaj, az otthoni ágy melege és a füstös konyha sok csorba, öreg edénye, a hunyorgó lámpa fénye. Csak a félelem ült a számon, hozzám szegődött, mint az árnyék. Távol volt minden jó barátom. Emlékszem jól, hisz ma is fáj még, ha rágondolok arra az estre- szívem akkor a Békét kereste. ragacsos sár, mely lehúz a mélybe, homoksütemény, játszó kisgyerek formázó szenvedélye? A mindenség egy darabja, ősködből kiszakadt világ fészke, sötét bolygó, ki odatartja arcát a napnak és megmosdik a rázúduló fénybe? Mi a Föld? Baktériumnak óriás világ? Az ember kinőtte volna tán a Földet, mint gyerek a ruhát? III. Hiányzik belőlünk a dolgok egyszerű» áhítatos tisztelete. Elfelejtettük a boldog, természetes csodálkozást, Injekciót kap a csecsemő, ha bömböl, így válunk lassan immunisakká minden iránt. Akaratunk a megszokottság béklyóit hordja, a szépség tisztaságát szégyelljük mások és magunk előtt. A cinizmus még nem menti meg a világot, nem elég a minden tagadása. Megszoktuk a nikotint, a rákot, nem sérti fülünk mások jajgatása. Hiányzik ’belőlünk az ember egyszerű, őszinte tisztelete. Fák, virágok, madarak, lombok nyugtató szeretete. Az arvasáa kor® i. Ne hidd, a magány nem vigasztal, nem nyugtai a csönd se, hiába zárod az ajtód hét lakattal. Feküdtél a szérűk meleg, kemény földjén rongyos kis Krisztus, apád is megtagadott Kidobott magából az otthoni jászol, szelíd tehenek nyelve fésülte hajad. A büszke körtefa égi magasából lezuhantál, vér övezte szép homlokod. Örök álmodozó, a kegyetlen idő vaskapujában tedd le tarisznyád, botod; emberséged sem védi már ősi fegyver, s a virág nemcsak neked bontja ki szirmát1 Tüzet csiholni két garami kővel, hinni a szikra mindenható erejében tudsz-e még? • Este a kövek szentjánosbogár-lelkét élesztgetted, földre hulltak a csillagok. Értettél a madarak, bogarak nyelvén, de az értelem titkát el nem mondhatod. Mesevilág, gyermekkor, árvaság kora: a sánta hal pénzét szorítsa tenyered, a vak varjú tol lát ne engedd soha el, futottál volna az otromba csend elől a kis vörös róka három szál szőrével. A csend, a csend szívedre száll, mint a bánat, álmoktól terhes, fáradt bús fejed szorítsd a tél jégvirágos ablakának. Beléd ivódott a föld minden hidege, téli ablak fagyott arca volt a táblád. Hunyorgó lámpaszemek megadón tűrték a kendös asszonyok esti mormolását. A tűz énekét az érti meg, ki leül a tűzhely elé, s nézi a tört venyigék kíntól görbülő, dactól pattogó hátát, a sárga lángok sunyi tigrisörömét, a nyers fába szorult vízcseppindulatot. Ki őrzi meg a vadvizek tisztaságát? A tavaszi ég felhőt fürdet a tóban. Az aranykacsa háromszor mélybe szállott, A Nádszál kisasszony szép szemét kereste, a mélység nyugalmát, eltűnt csendvilágot, Syrinx szemérmes, hajlékony, könnyű testét, kék párát lobbantó, első nagy szerelmet. Aranypénzed: elvarázsolt békalencsék, otthonod: vízipók buborékharancjjp - emlékgyűrűkkel véded az ifjúságod! — Örökké futkosó hangyák, álljatok meg egy percre, árva tücskök, tegyétek félre a kopott hegedűt, könnyű lepkék, csukjátok össze hímporos; cifra szárnyatokat, szürke pacsirták, kőként zuhanjatok a földre, gömbölyű pókok, vasból fonjátok a hálót, lassú csigák, mészházatokat hagyjátok üresen, éber baglyok, lábatok vaskarmot növesszen, fekete csíkbogarak, ne szálljatok soha a mélybe, álmos halak, pereljetek a némasággal, lomha kagylók, r\e szántsátok az iszapos földet, félénk rákok, fussatok mindig csak előre, okos kígyók, nyelvetek igazat sziszegjen, dolgos méhek, mérget szívjatok a virágból, eleven Világ: ments meg engem az Árvaságtól! „Tevőlegesen“ Ez a szabályos »alakúnak nem nagyon tekinthető szó manapság már nem ritka vendég újságjainkban. Leggyakrabban politikai, gazdasági témájú cikkekben találkozhatunk vele. Nemcsak nálunk használatos, a budapesti televízió riportereitől is hallhatjuk. Nagy múltja nincs még, egy- pár évesnél nem lehet idősebb, mivel „A Magyar Nyelv Értelmező Szótára“ még nem ismeri. Nézzük tehát, sajtónk milyen értelemben használja. íme, egy módja használatának: „Mindez természetesen tevőlegesen serkenti az elméleti kutatást és az elméleti tevékenységet, amelyeket a múltban — különösen e téren gyakorlatilag nem fejtettek ki.“ Mellőzve a mondat egyéb problémáit, a kérdéses szó jelentése körülbelül ez: „jelentősen", „nagymértékben“; „tetemesen“ vagy hasonló. Ám „tevékenyen“ értelemmel is elfogadhatjuk, Mint látjuk, sok mindent jelenthet, csak azt nem tudjuk, mit jelent. Némileg más helyzetben szerepel ebben a mondatban: „. . . biztosítanunk kell, hogy a legrátermettebb s a szocializmushoz valóban híí polgártársainkat szemeljék ki állami tisztségekbe, hogy a lakosság az eddiginél tevőlegesebben vegyen részt a közügyek intézésében és a szocialista államhatalom megszilárdításában.“ Ebben a mondatban is helyettesíthető a kérdéses szó a fent említettek valamelyikével, azonban itt az értelme inkább ez: „tevékenyebben“ {aktívabban). A jelentését pontosan körülhatárolni szinte lehetetlen. Nyelvünknek fejlődnie kell, gyarapodnia új szavakkal, kifejezésekkel, azonban mégsem tekinteném a „tevő- leges“-t nyereségnek az „aktív“ helyettesítésére. Egyrészt azért, mert — mint az idézett példák is mutatják — nincsen pontosan körülhatárolható jelentése. Márpedig az olyan szó, amelyet széltében-hosszában használhatunk bármire, mindig csak valamilyen bizonytalan, homályos jelentést hordoz. Még csak számbeli gyarapodásról sem beszélhetünk, hiszen egy-egy ilyen divatszó jó magyar szavakat szorít háttérbe, melyek közül a fogalmazó, ha a legmegfelelőbbet kiválasztja, sokkal pontosabban, árnyaltabban fejezheti ki gondolatát. MORVAY GÁBOR Földközelben
