Új Szó, 1972. február (25. évfolyam, 26-50. szám)
1972-02-13 / 6. szám, Vasárnapi Új Szó
S űrű bolyhokban hullt a hó. Puhán lábunk alá simult. Cipónk sarka félhold aiakú nyomokat mintázott utánunk, melyet csakhamar elsimított a szaporán hulló fehér egyhangúság. Lelke van a télnek, gondoltam magamban, miközben Pável arcára pillantottam. Pável felhúzta buja szemöldökét, s piros arcán hosszúkás mosoly jelent meg. A kórház ajtaja mélyen nyekergett, amikor Pável lenyomta a világító rézkilincset. Huszonkettes szoba. Huszonkettes. Ismételgettem magamban. A folyosó széles volt, halványfehér csillagmintákkal színezve. Pável kabátján a hó apró esőcseppekké gömbölyödött, egyik-másik csíkot hagyva maga után. lefelé gördült. . Húsz, huszonegy, huszonkettő. Két kék szám, fehér tenyérben. Dupla intelem. Vajon milyen lesz Karolkó? Megismer-e bennünket? Együtt nőttünk fel, szerettük őt. Örökké hallgatag gyerek volt. Sima, szőke haja örökké a homlokába lobogott, de kék szemei nagyon beszédesek tudtak lenni. Visszagondoltam gyermekkorunkra, amikor a kanális mellett naponta futballoztunk, meg a Kiserdőben az izgalmas bújócska játékokra, ahol Karolkó sohasem volt hunyó, mert őt soha senki nem találta meg. Apró ágakat font maga köré, s láthatatlanná vált, mint a gomolyfelhök mögé rejtőzött napsugár. Ö volt a játékkirály, s mindenki csak vele szeretett volna egy helyre bújni. Ő engedte is. Hanem aztán az utolsó pillanatban mindig eltűnt, mintha a bokrok zöld öle is értené a szándékát. Már kezdtük híresztelni róla, ha összejátszik az erdő szellemével. Tudtuk, hogy szereti a zöld sötétséget. Még este is be mert menni az erdőbe, mikor már az erdő előtti tó békekoncertjében is sejtelmes riasztást éreztünk. . ■ Egyszer, amikor már dúsan levelesek voltak a fák, meglestük Karolkót. Nem tudom miért, de csak úgy egyszerűen Karolkónak hívtuk. A Napnak már kezdtek feketedni a levelei, amikor Karolkó egy bokor mögé leült. Tépte a szökülő élek- halokot. Mikor tele lett a marka, elkezdett énekelni. Mélyeket lélegzett, mintha ő lenne az erdő egyedüli fája. Hangja recsegett, mint a szétrepedt vadászkürt. Pável a hasát szorongatta a nevetéstől, mert a furcsa, egyáltalán nem zenei hangok százlábúként másztak a fülébe. Láttuk, hogy Karolkó nyakán kidagadnak az erek, s vastag kötélként fonják át bőrét. Ö mit sem vett észre, s csak ismételgette a C-dúr első három hangját. Aztán elhallgatott, eldobta az élekhalokcsomót, jobb kezével leszakított egy gyenge vesszőt és hüvelykujjával a kérgét kapargatta. Aztán újból a C-dúr első három hangja következett. Éreztük, hogy hangjában különös erő van, amely arra késztetett bennünket, hogy áruljuk el magunkat előtte. Tetszett, hogy erdei madárnak hiszi magát. Pável sarkig tárta az ajtót, és beléptünk. Féltem a találkozástól. Utoljára akkor láttam őt, amikor a P-i vasútállomáson felszállt a vonatra. Egy városban tanultunk, ő mérnöknek, én meg tanítónak. Betka is elkísérte őt az állomásra. Tudtuk, hogy Karolkó nagyon szereti a lányt, akinek bogárfekete haja egészen a válláig ért. Szája piros cseresznyeszáj volt, kívánnivaló ajkait titokban irigyeltük is Karolkó- tól. Pávellal kezet fogtunk vele, nekem megveregette a vállamat, s azt mondja, hogy viszontlátásra. Pávellal azután visszamentünk a peronra. A vonat sűrű füstöt lélegzett, az alkony szürke falombként terült az állomásra. Csak a mozdony kéményéből kirepült csillagok világítottak bántó fényességgel. Pávelnek fájt, hogy Karolkó elment. Kezével átfogta nyakamat. Én éreztem, hogy nagy, meleg' tenyeréből meleg testű kígyók fonódnak nyakamra. Aztán vállára tettem a kezem és elindultunk a büfé felé. Egyszer csak ott állt mellettünk Betka is. Csak nem szomorú? — kérdeztem tőle, és ránéztem. Szeme alatt apró tenger világított. E csillogó nedvességben ott láttam Karolkó arcát is, amiiit ellepi szőke haja, s orra alatt megremeg a bőr, szeme tágranyílik, mintha magába akarná teljesen zárni Betkát. Tehetetlenségének felismerése után azonban már csak a füstös fogódzókat érezte ... Könnyűnek érezte magát a szerelem felemelő boldogságában, s azt hitte, hogy szárnyai serkennek, és csak szállt, szállt, s éhesen harapta a levegőt, aztán nem érzett semmit... Az állomásfőnök idegesen telefonált. A sínek menti fekete kövek hallgattak. Karolkó az állomáson maradt. Szempillái apró seprűként fennakadtak homloka alatt... A mentő sikoltva érkezett.- Súlyos agyrázkódás ... Huszonkettes szoba. Három ágy volt a szobában. Párhuzamosan sorakoztak egymás mellett. Hópuhán lapult rajtuk a fehér párna. Karolkó a középsőben feküdt. Arca sima volt. Homlokán halántéktól halántékig egy ránc kanyargóit. Aludt. Pável megjegyezte, hogy olyan, mintha egészen kicserélték volna. Ujjai a párnán feküdtek. A hüvelykujja begörbítve a tenyere alá. szorult, mintha valamit fogna. Mély csend ült a szobában, amely ránehezedett nyelvemre, úgy éreztem, hogy mázsányi súlyával útját állja mozdulataimnak is. Közben bejött a nővér. Fekete hajában műmargaréta volt. Nem is nézett ránk, csak odament Ka- rolkóhoz, megigazította párnáját és félig kinyitotta az egyik ablakszárnyat. A zörrenésre Karolkó megmozdult, s lassan felnyitotta a szemét. Pável halkan azt mondta: Karolkó! Az meg csak nézett, szemében parányi csillagok vibráltak, de fényük nem volt, mintha élettelenül mocorognának egy parttalan tóban, mert tudják, hogy innen nincs menekvés, s csak a végtelen ringás a sorsuk. A nővér egy kis idő elteltével felénk fordult és azt mondta, hogy túl van a veszélyen. Aztán lesütötte a szemét, láttam, hogy akar még valamit mondani. Hasa alatt összekulcsolta a kezét, és ránk nézett. Sűrűn pillogott. Fekete szempillái elkenték a szeméből feltörő ezüstös gyöngyöket.. Aztán elmondta, hogy Karolkó mindent elfelejtett a szerencsétlenség következtében. Olyan, mintha éppen csak tegnap születeti volna* Újra meg kell tanítani őt az életre. Reméljük, sikerülni fog. De ehhez önöknek is segíteni kell. Én elszorult hangon kérdeztem meg, hogy mire gondol. Azt felelte, hogy jó lenne, ha valaki közülünk mellette maradna. Pável rám nézett, alsó ajakét fogaival harap- dálta. Dsszekuszálődótt előttem minden. Az ablakon túli világ kérdő hallgatása, meg a mozdulatlanságba dermedt fák is, amelyek örök hűséggel tartják ágaikon a sziporkázó hórongyokat. Mintha egy láthatatlan kéz hanyag suhintással eltört volna bennem mindent, amit eddig felépített bennem a hit: ami miatt élek, ami apró, de elnyűhetetlen erekkel odaköt a mindennapok árkaihoz. Ügy éreztem, hogy Karolkó többé már nem lehet a barátom. Ha meggyógyul és hiányozni fogunk belőle, hiszen most benne mi még nem léteztünk. Érzékeiből kitörölt bennünket. Zöld hullámként vonult el gondolatomban az erdő, amelynek ő volt a királya. A gyermekkori élményeket visszhangzó hatása alatt tompán, de annál erőszakosabban búgott fel bennem egy hang, amely azt sugallta, hogy Karolkót nem szabad elvesztenünk, mert belőlünk is kihull akkor egy darab élet. Segítünk. Igen. « A nővér elvitt bennünket a főorvoshoz, aki elmagyarázta. mi lesz a munkáin. Eszembe jutodt az is, amikor egyszer Karolkó arról beszélt, hogy szeretné, ha a tenyerébe elférne az egész Csallóköz. Meg is mutatta a vonalakat, amelyek a Dunát jelentették, s azt is mondta, hogy ö úgy tudja, hogy a zörgő nádasokkal csak esténként beszélget a szél, hogy a békák meg a varjak ne hallják. Arra is futotta fantáziájából, hogy a tenyerén pontosan meghatározza a Kiserdő helyét, amely karétyos szélekkel húzódott a falu szélén. Mesélt az emberekről is, akik szerinte csak szürke jelek, mozgó vonalak, amelyeket egyszer eltaszít, máskor meg magához ölel kiapadhatatlan szeszélyeivel a táj. Aztán ez az emlék is valótlannak tűnt bennem, hiszen Karolkó mindezt már nem is sejti. Eltűnt benne minden, mint hajnali égen a csillagszemek. Állandóan a főorvos utasításai visszhangzottak bennem. Szerettem volna, ha minden úgy sikerül, ahogy ő elképzeli. Még aznap beköltöztem Karolkó szobájába. A nővér is kedves teremtésnek tűnt. Keveset beszélt, de az megnyugtatott, hogy sok időt tölt Karolkó ágya mellett. Ügy tűnt, hogy munkánk eredménnyel jár. A harmadik héten lesegítettük Karolkót az ágyáról. A nővér az egyik, én meg a másik karját fogtam. Ö meg tipegett mellettünk. Furcsa volt a járása, nehézkesen mozdult a lába. Hamar el is fáradt. Ilyenkor eltorzult arcizmairól észrevettük, hogy nehezére esik a mozgás. Visszavezettük az ágyhoz és lefektettük. Aztán egyre erősebbnek tűnt. Már maga leszállt az ágyról. Beszéltünk is hozzá, de ő csak a szemével szólt vissza. Nem is sejtette talán, hogy mi történik vele. Az egyik hét végén, amikor a nővér nem ment haza, alkonyaikor odaült az ágya mellé és nézte őt. Kissé előrehajolt, haja belehullott a szemébe, eltakarta pillantását. Én kimentem a szobából. Lágy déli szellő ébresztgette már a fákat. A rügyek apró forrásként törtek elő az ágakon. A nővér délutánonként lekísérte Karolkót a kórház kertjébe. Ilyenkor hagytam, nem tartottam velük. Feleslegesnek is éreztem már magam, meg úntam is az idegen környezetet. Titokban irigyeltem Karolkó meg a nővér gyermekien kitartó barátságát. A nővér Karolkónak megmutogatta a bokrokat, fákat, s mindent a nevén nevezett, s kérte Karolkót, hogy utánozza őt. Karolkó arcizmai ilye'nkor megfeszültek, s értelmetlen hangokat préseltek ki szájából. Aztán leültek egy nyírfa melletti padra. A következő héten, amikor hazafelé mentem, megjelent gondolatomban Karolkó arca. Most már nem a régi, hanem az új arc. Megriasztott a látvány, mert Karolkó szemeit egy marok nagyságú »gödörben láttam, amint fürge pillantásokkal gurul a gödör pereme felé. A szája fekete vasúti sín volt, amely mozdulatlanul húzódik arcán. Aztán összekeveredtek bennem a vonalak és a gödrök. Egész arca sínekből és ripacsos gödrökből állt. Egyik a másikból nőtt ki. Arra gyanítottam, hogy mindezt azért látom így, mert Karolkó igazi arca meghalt, s az újat pedig még nem ismerem teljesen. Hiábavalónak éreztem a segítségemet is, hiszen nem menthettem meg Karolkóban az emlékeinket és a barátságunkat. Megjelent előttem 9 nővér puha keze is, amellyel megfogta Karolkó karját, s mintha ez a puha kéz egy kúszó szörny lenne, amelyet szemlátomást borít el a fekete szőrzet. S már-már csak az ujjakat láttam, amint egyik a másiktól elszabadulva vágtat Karolkó ágya felé ... Otthon részletesen elmeséltem mindent Pável- nak. Sokat kérdezett. Kérdései mozdulatlanoknak tűntek, s igyekeztem azt a látszatot kelteni, mintha minden a legnagyobb rendben lenne. Próbáltam külön választani magamban a lehetetlent a valóságtól. Ügy voltam már a dolgokkal, hogy hiába viaskodom velük, hiszen erősebbek nálam. Ekkor találkoztam azZal az érzéssel, amelyet ugyan nem tudok pontosan meghatározni, de különös bizalmat erjesztett bennem. Mintha egyik pillanatról a másikra hinnem kellene ma a holnapban, holnap a holnaputánban és így tovább. Az ember lelke annyira összetett, hogy mindig akad benne egy parányi erecske, amely a lemondást is duzzadó élethitté dagasztja. Nyáron ismét meglátogattuk őt. A nővér ismerősnek kijáró kedvességgel fogadott. Karolkó a kertben sétált. A fák zöld partként húzódtak a keskeny utak mellett. A levelek, mintha gumiszáron lógnának, úgy himbálóztak az ágakon. Most sűrű, rugalmas hálónak tűnt az egész kert, melyben ott lépked egyedül a király. Arcát felemelte, és hagyta, hogy az ég kék darabjai szabadon ringjanak rajta. Nyomába szegődtünk. Halkan lépkedtünk, hogy a csend szűzi üvegét össze ne törje lépteink zaja. Mikor közelebb értünk, halk dúdolás ömlött felénk, amely mintha egy láthatatlan hegedű G- húrjábói tört volna elő, mélyen zengett. Pável a nővér nyakába borult, én meg csendesen suttogni akartam Karolkó nevét, de csa*k kiáltás jött ki a számon. 10 Ecce homo — Könözsi István felvétele.
