Új Szó, 1972. február (25. évfolyam, 26-50. szám)
1972-02-13 / 6. szám, Vasárnapi Új Szó
m t i_ n A patak partján üldögéltem, és Rita Topra gondoltam. A nap végtelen hosz- szúnak rémlett, alig győztem kivárni a reggelt.. Ritának másnap kellett érkeznie. Rita teljesen elvette az eszemet, őrjöngtem utána. A nap és: az éjszaka bármely szakában gondolkodás nélkül száz okot leltem ennek az érzelemnek az igazolására. Mit mondjak, estefelé már a százat is jócskán túlléptem. Nem akarok részletekbe bocsátkozni, de ezek az okok egyenként is' legalább egy tucat nőnek garantálnak biztos sikert. A túlzás, néhány, heti távollétének következménye, mit sem változtat a tényen. Teljesen elvesztettem a fejem Rita miatt. Akkoriban nemigen engedhettem meg magamnak ennél nagyobb veszteséget, mivel meglehetősen rosszul ment a sorom. „Holnap-majd kettesben jövünk ki ide. Nem, holnap sehová, se megyünk. Talán holnapután, vagy azután, ameny- nyiben nem romlik el az idő ... Túl a vízen a napfényben tündöklő erdő tavasziasan csillogott. A vízcsobogás elnyomta a hulló falevelek zizegé- sét. Az ősz tavaszt játszott. Nértem, amint a meredély űzte patak a sziklák közt kanyarog. „Dehogyis, száz, kétszáz ok is kevés ...“ Szüntelenül csak Ritára gondoltam. A forrás csobogásába közlekedési zörejek vegyültek. A patak a teljes iramban száguldó vonat jelegzetes zakatolásával zuhogott lefelé. Sípolás, a hídon robogó vonat kerekeinek kattogása hallatszott. Nem az ő vonata. Rita az expresszel érkezik. Csak este ül vonatra. Vajon mit csinál most? A bőröndjeit csomagolja? ... Mikor együtt vagyunk, teljesen megbízom benne. Rita egy bezárt szobában — hatvanöt százalékos biztonságot jelent! A távolság és az idő hatására a biztonság alábbhagy, a százalékarány csökken. S ehhez még vegyük hozzá az utazást. Egy közönséges vonatban két eset lehetséges, hát még az expresszben! Azt mondják: ebből a szempontból a rakéták a legbiztonságosabbak. Állítólag a súlytalanság megteszi a magáét.Ritára gondoltam, s anélkül, hogy rágyújtottam volna, a cigarettámat sodor- ' gattam. Nem valószínű, hogy megérem a rakétajáratot ezen a vonalon... S ha mégis? Nem lesz az már kissé késő? A cigarettát nyomorgattam. Patak zengett a sziklák közt. A zakatolás félbeszakadt. Egyszer csak: — Parancsoljon. \ Valami idegen — mert csakis az lehetett, mivel mindenkit ismertem ezen a környéken — szólalt meg közvetlenül a hátam mögött. „Van öngyújtóm“ — akartam mondani olyan hangon, hogy ne lehessenek kétségei, s elkotródjék a fenébe. Bal kezében egy hálót tartott (Rita is ilyennel járt bevásárolni], jobbjában egy gyufásdobozt. Amint figyelmesebben szemügyre vettem, meglepetésemben felkiáltottam: — Bondel Swarti — Bongel — igazított helyre az idegen. — Bongelnek írják. Egészen halkan beszélt. Gyufásdobozt tartott nyitott tenyerén, melyből három akkora is kitellett volna, mint az enyém. Nagy, de ocsmány tenyér. — Biztosíthatom, hogy „d“, és nem „g“. Hibás a felirat. — Érdekes, ön ért a hottentottákhoz? Félrefordítottam a fejem. „Mily aranyló fényű az erdő, mily zengő a patak“. — Egészen ritka címke. Természetesen nagy érték a gyűjtő számára. Régóta keresem. Csupán ez az egy hiányzik a sorozatból. — Értem, ün tehát gyűjti. Nekem sohse jutott volna eszembe. Valami újabb mánia? — Ez se rosszabb a többinél. Miket nem gyűjtenek az emberekl... Olyan félbolondról is hallottam, aki megmakacsolta magát, és madárfészkeket kezdett gyűjteni. Míg aztán alaposan megjárta a gólyafészekkel. A parasztok ugyanis nem szeretik, ha városi ember mászkál az istálló tetején. Olyan is akadt, aki női fülek gyűjtésével próbálkozott. — Ez aztán végképp buta dolog — az idegen vállat vont. — Mert mit ér egymagában a fül? — Mondhatom, bután is végződött. Az illetőnek az idegenlégióba kellett menekülnie. A rendőrség a füleket visz- szajuttatta az eredeti tulajdonosokhoz, és szó szerint néhány perc leforgása alatt az egész gyűjteményt megette a fene. A sok fáradság mind , kárba veszett. Képzelheti, mennyit strapálta magát a pacák. Egy fület lenyisszantani nem éppen gyerekjáték. Tudja, mennyire sértődékenyek a nők, és hogy visítanak. — Az is valami, egy fül... — No, no azért mégiscsak. nézze, beszéljünk komolyan. Az érmék, képeslapok, exlibrisek, gyíkok, bélyegek és tyúkszemek gyűjtőinek élete nyűgöd tabb, mert sohasem válnak nevetségessé. Az egyik barátom, hadiflottánk tisztje, postabélyegeket gyűjtött. Amilyen pechje volt, rögtön a háború első napján bombatalálat érte a hajóját, s zátonyra futott. Körös-körül bombák potyognak, a víz csak úgy bugyborékol a Stanislav Zielinski: sok robbanástól, az én filatelistám meg a víz alá bukik, hogy felszínre hozza az elsüllyedt-kabinból a bélyegalbumát. Kimentette a bélyegeket, és éppen a part felé úszott, amikor valami ellenséges sült bolond föléje került, s géppus- katüzet zúdított az album közepébe. A golyó eltalálta a fekete „Mozambique“^, s a felbecsülhetetlen értékű bélyeg széléről letépett három cakkot. „Megsérült-a bélyegem! A fekete Mozambique“ — megrongálódott — kiáltott fel a tengerész. Azután elájult. A történet a háború után folytatódott. — A tengerész kiütötte a repülő fogait? Ogy istenigazából kikészítette? — az idegen láthatóan felélénkült. — Eltörte valamijét? — Dehogyis. A repülő a fekete Mo- zambique-ért cserébe egy zsiráfos és bőregeres bélyeget adott. Íme, ilyen nyíltszívű a bélyeggyűjtő. Az effajta külön szenvedélyek kétségtelen gazdagítják az életet. Teljesebbé teszik. Nincs igazam? Az idő is gyorsabban telik, no meg az utazás után is van mihez visszatérnie az embernek. Mindenki annyit ér, amennyit a gyűjteménye. Egy üveg, vagy akár kettő, három, sőt tíz — az ószeres piszlicsár haszna, de százezer darab már kollekció, pompás gyűjtemény, melynek csodájára jáp az egész város. Azután közadakozásból múzeumot emelnek, s az adományozót érdemrenddel tüntetik ki. Üres üvegekből így lesz — világra szóló dicsőség. Valamit csak kell gyűjteni. Az egyik ember címkéket gyűjt, a másik üvegeket. Van, aki görcsöt gyűjt. — Vagy más valamit. — Vagy más valamit. Ideadná nekem ezt a dobozt? — Hogyne. Én nem gyűjtöm. — Igen, ezt keresem én már évek óta! Narancssárga alapon a „Bondel Swart törzs“ egyik asszonyának fekete sziluettje. A távolban „pontok“, hotten- totta kunyhó, egy kecske és két birka látható. — Hát ami azt illeti — mondta az idegen, a vállamon keresztülnézve —> ez a hájfenekűség meglehetősen amatőr dolog. Nem tudnék egy ilyen nőszeméllyel mihez kezdeni. Iszonyúan fest profilból. Ki látott már olyat, hogy az ember tisztességes felét ennyire elszabják? — Én face viszont napvilágra kerülnének a kínosabb részletek. Ez különben is ízlés dolga! ... Mit tudunk mi a dél-nyugat-afrikai népek ízléséről? Még a saját ízlésünk tekintetében se vagyunk biztosak. Az egyik ismerősöm mindig undorral elfordult, valahányszor csak szőrös női lábat látott. Azt mondta, az ilyen láb arra való, hogy nyáron legyeket fogjanak vele. S azután hirtelen, az ördög tudja, mi üttítt belé. „A szőrös lábak — mondta — elszédítenek, természetesen a szó pozitív értelmében.“ Hát ehhez mit szól? Járt már Afrikában? Az idegen oda se figyelt. Hunyorgott. Mintha magában motyogott volna. — Dél-Afrika ... Valamikor mennyire készültem oda. Lett volna egy kis üzleti ügyem azokkal a hottentottákkal... Úgy illett, hogy én is beleéljem magam ebbe a hangulatba. így hát azt mondtam: — 0, az a szegény, szerencsétlen, kihalóban levő kis nép. És nem is olyan rossz, mint gondolják, mert a nyilak mérgezését a busmanoktól tanulta, s nem is olyan buta... Mert figyelje csak ezeket a közmondásokat: „Ne gyújts pásztortűzről pipára“, „Ne egyél nyulat“, „Ha künn a pusztán idegen tárgyat találsz, vidd haza, hogy a tulajdonos a tanyán vehesse át...“ Hát még a dalaik!... Itt kibújik Ott kibújik Itt kibújik, itt. vagy, teszem azt: Férj nélkül az asszony Férj nélkül az asszony Férj nélkül az asszony Csupa tűz, csupa veszedelem. Senki se mondaná, hogy ez hotten- totta. És mégis ... Elhallgattam, mert az ismeretlen egyszer csak szenvedélyesen kifakadt: — El akartam menni Windhukba. S nem jutottam tovább a puszta szándéknál. Hirtelen minden összegabalyodott. Egy ostoba véletlen hosszabb időre megfosztott mozgási szabadságomtól. Le kellett mondanom az utazásról. Később írtam barátaimnak. A levelezés igen hosszúra nyúlt, de nem sült ki belőle semmi jó. Csalódtam az emberekben. Barátaim csúfot űztek belőlem. Mikor sarokba szorítottam őket, azt írták, hogy verjem ki a fejemből az egész dolgot, mert nem olyan Időket élünk, és semmit se lehet tenni. Fél életüket Windhukban töltötték, pénzük is volt, ismerték a terepet, az embereket... S mikor tettre kerülne a sor, valami kibúvóval állnak elő: hogy nem olyan időket élünk. Egészen belebetegedtem a tehetetlen dühbe. — Igazán megértem. Volt egy Ismerősöm, aki majdnem megveszett egy ostoba kis papírdarab miatt. Szivargyűrűket gyűjtött. A fejébe vette, hogy megszerez valami régi címkét. Kiderült, hogy az egyetlen példány Chilében található. A gyűjtő azonnal felkerekedett, és képzelje, micsoda pech! Az országot földrengés sújtotta. A címke nyomtalanul elveszett. Ekkor a gyűjtő, hogy valahogy elkerülje a biztos őrületet, elővette a jobbik eszét, s bizonyos nyomdában megrendelte a címke hű másolatát. Én a magam részéről ki nem állhatom az utánzatokat és hamisítványokat. A kevésbé szubtilis természetű, gátlás nélküli emberek utánzatokkal tapasztják be a gyűjteményükben tánton- gó réseket. Jobb a szivaros pasasnál, mintha elvágták volna, egykettőre el tűnt az őrület. A gyűjteményét külföldön értékesítette, ő maga pedig nőül vette a magára maradt nyomdásznét. A nyomdász — ezt hallgassa meg — többek között az éppen érvényben levő bankjegyek másolásával is foglalkozott. Mikor ez kiderült, kényszermunkára ítélték. A neje legyintett erre, megtette a szükséges lépéseket, s a mi gyűjtőnket boldogította. Mindez látszólag nem is tartozik a dologhoz, csak azért mondom, hogy tisztában legyen vele, mi minden esik meg a gyűjtők életében. — Érdekes. A véletlennek milyen különös játéka. Vár valakit? — kérdezte, látva, hogy tüntetően nézegettem az órámat. — Eltalálta. Igenis várok, de még mennyire! Csak holnap találkozunk. Eljöttem ide, mert ez a mi kedvenc sétahelyünk. Többnyire kihalt. Senki se tapos az ember sarkára, s tüszög a fülébe. — No? — ostobán és undorítóan el- vigyorodott. — De nem hottentotta. Még a hülye is láthatta: éppen ideje, hogy befejezze a társalgást. „Menj már az utadra. Ne zavard meg Rita körül keringő gondolataimat. Ideadtad a dobozt, cserében szép kis történeteket hallhattál. Most pedig eredj. Állj odább, vagy gyere vissza. Mit tátod a szád?“ — hangosan ezt mondtam: — Maga biztos sohase gyűjtött semmit. A gyűjtő azért megy el hazulról, hogy minél előbb visszatérjen a gyűjteményéhez. — Igenis gyűjtöttem. Csak azután a bizonyos Windhuk-ügy után omlottam össze. Holtpontra jutottam, és elment tőle a kedvem... — felhúzta a kesztyűjét. — Hűvösödik ... — Ősz van... — dörmögtem vissza. „Micsoda ostoba alak. Nem látja, hogy úgy süt a nap, akárcsak nyáron.“ — Igazán imponáló, hogy mi mindent tud a hottentottákról. — Az ember csak olvas egyet s mást... — A véletlennek micsoda különös összetalálkozása — mondta sietve. — Remek ötletet adott; másolattal pótolni az elérhetetlen eredeti példányt. Igen, ezt én is meg tudom csinálni. Néhány ránc, egy kis festék... Kissé átpofozom az orrát, a fülét. Megváltoztatom a frizuráját, s olyan hottentotta lesz magából, hogy csak no. — Mit képzel? ... — kiáltottam dühödtem — Megfeledkezik magáról! Kikérem magamnak! Egy lépést tett hátrafelé. — Semmi no!... Igaza van. Nagyon szép itt. Érdemes még egy kicsit el- gyonyörködni a látványban. A lejtőn arany-vörös hullám úszott a patak felé. A víz az erdő színeiben és az ég azúrkék színében játszott. Valóban elragadó hely! Éles villanás .— a patak tükörként verte vissza. Talán még észrevettem valamit a szemem sarkából? Az arany és vörös elvakított. Már nem hallottam a patak csobogását. Az ismeretlen visszafojtott hangja még eléggé tisztán hatolt a fülembe: — Ráncokat festek rád, szétlapítom az orrod, megnyújtom a füled ... A legjobb minőségű festéket használom. Testem (a fejem kivételével) nyakig elmerülve feküdt a vízben. A lejtőn kialudtak a színek. Közben a nap is elbújt valahová. — Díszhelyre teszlek a kollekciómban. Mahagóni vitrinbe, kristályüveg alá helyezlek. Ezüst táblát készíttetek fekete betűkkel. Te leszel az én hotten- tottám! Azt írom rá: „Hobanduse, a Bondel Swart törzs főnöke.“ „Hát ide jutottam! Egy fuser, egy félművelt gyűjtő kezébe kerültem! Hobanduse (szó szerinti fordításban Csillogó Fenék] a hottentották nyelve szerint páviánt jelent. Honnan veszi, hogy törzsfőnök? Hülye, vérszomjas hülye! S mégse kellett volna bizonyos dolgokat a fülembe üvöltenie. Még az ilyen hülyének is vigyáznia kellene a szavaira. Ki tudja, mi az, amit még meghall az ember, mi az, amit már nem hall meg, a világ minden kincséért se?“ Mikor alábbhagyott a dühöm, gondolataimat Rita Top személyére próbáltam összpontosítani. S bár az idő már nem játszott szerepet, tudtam, hogy számomra az előző értelemben már csak igen kevés maradt belőle. Gimes Romána fordítása (Könözsi István felvétele]
