Új Szó, 1972. február (25. évfolyam, 26-50. szám)

1972-02-12 / 36. szám, szombat

Kicsoda Klaus X? Limai beszélgetés egy gestapóssai $ Mit bizonyít a szakértői vizsgálat Úgy tűnt, mi sem árnyékol­hatja be Klaus Altmann-nak a tekintélyes családapának, a bo­líviai Transcontinental S. A. cég képviselőjének nyugodt perui életét. A bolíviai hatóságok ál­tal kiállított szolgálati útlevele sok gondtól megóvta. Feleségé­nek, Regina asszonynak a ma­gashegyi La Pazban megromlott egészsége is Peruban felépült. Altmann kényelmesen beren­dezkedett a Limától 14 kilomé­terre fekvő Chuclucayo ran- cson. Kutyákkal vetette magát körül és már el is felejtette volna bolíviai kellemetlenségeit (társai kínafakéreg eladásával kapcsolatban beperelték). Az­tán egyszeriben kitört a vihar. A francia Aurore-ban egy köz­lemény jelent meg, amely azt állította, hogy Klaus Altmann és Klaus Barbie, az egykori lyoni Gestapo-főnök egy sze­mély. A perui lapok eléggé szel­lőztették a hírt. Klaus Barbie a háború idején nemcsak egyszerűen parancso­kat teljesített, hanem különös ügybuzgóságot tanúsított. Akik ismerték őt még abból az Idő­ből, azt állítják, hogy előszere­tettel mondogatta: „Az ember­nek át kell Hatódnia a tisztáta­lanok vérétől". Parancsára ez­reket végeztek ki gázkamrák­ban. Kedvelt szórakozása volt a foglyok kínzása. Eichmannal együtt ő kapta a megbízást, hogy számolják fel a francia el­lenállás egyik legnagyobb köz­pontját a lyonit. Nem akartam az utcán kérdé­seket intézni Altmannhoz. Új­ságírók szoros gyűrűbe zárták őt. Elég volt hallani a kérdé­seikre adott válaszokat. ~ Franciaország az ön ki­adatását követeli. Mi a vélemé­nye róla? — Túloznak... Csak azt mondhatom, hogy sohasem szol­gáltam a Geslapónál. A máso­dik világháború idején Oroszor­szágban, Hollandiában, Fran­ciaországban harcoltam, amint ez eszményeimmel összhang­ban volt. Mi harcban álltunk, ezt nem kell elfelejteni, — mondta oktatgatón. — Önt talán megfenyegették a náciellenes szervezetek? Miért kíséri önt mindenüvé rendőr? —- Megfenyegettek? — kér­dez vissza. — Értsék meg: kel­lemetlen helyzetben vagyok. Valaki tévedésből másnak tart­hat, rám törhet... Írják meg, hogy én nem voltam Gestapo- főnök. Csak a Wehrmacht kapi­tánya voltam, — hajtogatja tü­relmét vesztve és meggyorsítja lépteit. Nyomban elhangzik az utolsó kérdés: — Ön Limában akar maradni? — A következő héten Bolíviá­ba megyek, de állandóan le akarok telepedni Peruban. A fe­leségem nem egészséges ... Ez a beszélgetés január 25-én Lima központjában hangzott el. Január 27-én Klaus Altmann két rendőr kíséretében az ENSZ alkalmazottjának rendszámtáb­láját viselő autóján elhagyta a perui fővárost és a bolíviai ha­tár felé hajtott. A lényeg az, hogy január 26-án a lapok kö­zölték, hogy a lyoni hatóságok kérték a francia kormányt, kö­vetelje Altmann kiadását. Egy­idejűleg Münchenből Limába repült egy személy, aki okmá nyokkal tudta bizonyítani, hogy Barbie és Altmann egy és ugyanazon személy. Beata Klarsfeld, akit a helyi lapok nácivadászként emlegetnek, so vány, élénken koncentráló, ki egyensúlyozott teremtés. Ö csak annyit mondott, hogy nem tévedett — a fényképek össze hasonlító tanulmányozása azt bizonyítja, hogy Barbie és Alt maiin valóban egy személy. A müncheni bíróság valódiaknak ismerte el a bizonyítékokat. Barbie 25—30 év előtti fény­képein és Altman 1971-es fényképein a fülek, szemöldök ívek, a száj körvonalai meg­egyeznek. Altmann és Barbie születési adatai is megegyez­nek. Uta Altmann, Klaus Alt­mann lánya a müncheni egye­temen történt beiratkozásakor azt vallotta, hogy Kasselban született, de a város anyaköny­vében nem szerepel. Születési adatai viszont megegyeznek Uta Barbie adataival. Georg az ok­mányok szerint 1946. december 11-én Lipcse közelében született, viszont állítólagos szülőhelyén róla sincsenek adatok. Barbie fe­lesége ugyanakkor 1946. decem bér 11-én fiút szült, akit Klausz- Georg Barbiénak neveztek. Egyébként Altmann feleségé­nek lánykori neve Regina Wil heim, Barbie feleségének meg Wilms. A francia kormány január 29-én Altmann kiadását kérte a perui kormánytól, de Altmann már átlépte a bolíviai határt. A január 30-i vasárnapi lapok képtelennél képtelenebb felte­véseket közöltek Altmann le leplezésével kapcsolatban. Egyesek azt állítják, hogy a Der Speider nevű, a volt náci­kat védelmező szervezet kegy- vesztettje lett. A Correo szerint Altmann azért lett kegyvesz­tett, mert megtagadta a hall­gatás díjának megfizetését. A nácik barátai nemcsak védel­mezik őket, hanem jól is keres­nek védenceiken. A rádió sze­rint Altmann La Pazban már az Interpol két rendőrének oltal­ma alatt áll. Beata Klarsfeld Banzer bolíviai elnöktől akarja kicsikarni Altmann kiadását... — Nem lehet békén hagyni azo­kat, akik tízezrek és százezrek haláláért bűnösök, — mondotta elutazása előtt az újságíróknak. ľ. VESZENSZK1J (Komszomolszkaja Pravda) A Tribúna a közelmúltban közölte Ladislav Hrzal cikkét a marxista—leninista bírálat kérdéseiről. 19Ö8-69-ben a válsá­gos időszakban a jobboldali opportunista és revizionista erők megsértették a párt alapelveit, a párt vezető szerepét, a de­mokratikus centralizmus elvét, a bírálatot és önbírálatot is. A cikk sok érdekes gondolatot vet fel ezzel a problémával kapcsolatban, s ezért bizonyára olvasóink figyelmét is felkelti. Az alábbiakban rövidítve ismertetjük fő mondanivalóját. A pártos bírálat és önbírálat érvényesítése, valamint fejlesz­tése, a fogyatékosságok lelep­lezése, a közömbösség, szerény­telenség, önelégültség elleni harc minden párttag joga és kötelessége. Az elmúlt időszakban tanúi voltunk annak, hogy a bírálat jogát és kötelességét a párt, valamint a szocializmus építé­se ellen használták fel. A „demokratikus szocializ­mus“ hívei bírálták a pártépí­tés és pártélet lenini normáit. Kétségbe vonták a párthatáro­zatokat, gyalázták a funkcioná­riusokat és a bírálat szabadsá­gának leple alatt könyörtele­nül kritizálták mindazokat, akik nem értettek egyet a bírálat ilyen helytelen értelmezésével. 1968-ban a „demokratikus szocializmus“ hirdetői a való­ságban olyan bírálatot érvénye­sítettek, melynek kevés köze volt az igazi bírálathoz. Ez a destruktív, nihilista kritika a múlt teljes tagadását tűzte ki célul. A bírálók nagyon jól tud­ták, mit akarnak. A bírálat se­gítségével akarták felújítani a régi társadalmi rendet, a régi burzsoá demokratikus viszonyo­kat. A CSKP Központi Bizottságá­nak 1968. januári ülésén a po­litikai és társadalmi rendszert meg akarták tisztítani a régi hibáktól és deformációktól, de a Literárné listy kritikusai és társaik minőségi és elvi válto­zásokat szorgalmaztak. Szerin­tük a szocialista rendszer nem felel meg a fejlett korszerű tár­sadalomnak és ezért az új „de­mokratikus szocializmussal“, az „emberarcú humánus szocializ­mussal“ akarták helyettesíteni. Ezek a kritikusok bírálták a párt politikáját, a „tiszta ke­zek" elméletét hirdették, s azt állították, hogy az értelmiség bizonyos része a „a társadalom bíráló lelkiismerete“. Bírálatuk jogosságát sok esetben Marx korai műveinek idézésével in­dokolták. Elfeledkeztek arról, hogy Marx nem értett egyet azokkal a bírálókkal, akik a társada­lom fölé helyezkedtek és „is­tenként“ választják el az igaz­ságot a hazugságtól, a jót a rossztól. A bírálat a marxizmus—leni­nizmus egyik alapelve, és amenyiben a marxisták és kom­munisták méltók akarnak len­ni ehhez a névhez, nem veszt­hetik el bátorságukat a bírá­lathoz. Ez azonban nem lehel bármilyen bírálat. Elemeznünk kell azt a kérdést, mi a bírálat legfontosabb társadalmi hatá­sa, milyen a kapcsolat a társa­Kuba ,Si‘ Peking ,Wo' Nem mindenkit izgat Wa­shingtonban Nixon elnök terve­zett februári kínai látogatása. MacGonnacky barátom például úgy vélekedik: Nixon elnöknek először Havannába kellene lá­togatnia. — Az elnök négyezer mér­földre fekvő kommunista or­szágba látogat, amikor sokkal egyszerűbb lenne számára — ha mindenképpen kommunista ál­lamba akar menni — egy heli­kopter fedélzetén átmenni Ku­bába. Ezzel csinos summát ta­karítana meg az országnak is — magyarázza barátom. — De az elnök nemcsak azért megy a Kínai Népköztár­saságba, hogy körülnézzen. Sürgősen tárgyalnia kell Mao Ce-tunggál — próbálom meg­győzni barátomat. — Van itt egy másik dolog is. Miért hívjuk mi Castro or­szágát kommunista Kubának, míg újabban Kínai Népköztársa­ságként emlegetjük a hosszú ideig csak vörös Kínának neve­zett államot? — kérdezte MacGonnacky. — Azért, mert — magyará­zom türelmesen — kapcsolato­kat próbálunk teremteni a vö­rös... bocsánat... a Kínai Népköztársaság és az Egyesült Államok között. — Miért nem látunk hozzá a kapcsolatok felvételéhez a ku­baiakkal? — veti ellen bará­tom. — Azért, mert Kuba törvé­nyen kívül van, és exportálja a forradalmat az egész világba — jelelem. — Es a kínai... bocsánat... vörös Kína? — Kína — jóllehet, nem ér­tünk egyet a filozófiájával — nagyhatalom, és jobb tárgyalni vele, mint harcolni ellene — adom a választ. — Ezzel azt akarod monda­ni, hogy mivel Kuba nem nagy­hatalom, jobb harcolni ellene, mint tárgyalni vele? — Szó sincs róla. Arra vi­szont emlékeztetnem kell té­ged, hogy Kuba léte állandó fe­nyegetés ellenünk — válaszo­lom MacGonnackynak. — Mielőtt Nixon bejelentette pekingi látogatását, azt hiszem, mindenki egyetértett avval, hogy Kína számunkra a legna­gyobb fenyegetés. — Ez akkor volt. Most, hogy Nixon odamegy, a fenyegetés már korántsem olyan veszélyes, mint azelőtt — felelem. — Továbbra is kitartok amel­lett, hogy az elnöknek először Kubába kellett volna utaznia, és csak azután foglalkozni a pe­kingi látogatás tervével. Ha már fogas kérdésekről akar tárgyalni, akkor talán jobb lenne kisebbel kezdenie, s nem a naggyal — makacskodott ba­rátom. — Ahhoz már túl késő van — válaszolom —, az elnök már be­leélte magát, hogy Kínába megy. Ezenkívül a tévéseket is sok­kal jobban érdekli a pekingi út, mint a havannai. — Figyelj ide! En nem bá­nom, ha az elnök Pekingbe akar látogatást tenni. De sok­kal hasznosabb lenne, ha Kubá­val próbálna először egyezked­ni. Az Egyesült Államokban tíz éve nem lehet Havanna szivart kapni. A kínaiak mit tudnának ajánlani, amit mi nem tudunk itthon megkapni? — Olcsó munkaerőt — adom a választ. — Ha egyezségre tu­dunk jutni Mao elnökkel, öt- százmillió ember fog nekünk dol­gozni, s nekünk egy szalmaszá­lat sem kell keresztbe tennünk. Nem jobb ez, mint egy kitűnő Havanna szivar? — Lehet, hogy önző vagyok — fejezi be MocGonnacky bará­tom —, de én bármikor elcse­rélném Nixon pekingi útját egy doboz jó Havannáért. (Megjelent az International He­rald Tribuneban.) dalmi bírálat és a felelősség között. Nem az a célunk, hogy a marxista minden áron kriti­kus legyen. A marxista társadalmi bírálat­ról beszélve a valóság tudomá­nyos felismeréséből, bizonyos világnézeti pozícióból indulunk ki. Ez a bírálat nem azonos a a mindennapi, általában min­den ember által alkalmazott bí­rálattal. Az ilyen bírálat termé­szetesen nem tűzheti ki célul az összefüggések leleplezését, az alapvető okozatok feltárását, valamint a megoldást és a to­vábbi fejlődés útjának megha­tározását. A sajtóban és a tö­megtájékoztatási eszközökben folyó társadalmi politikai bírá­lattal többet követelünk, már- csak azért is, mert tömegesen befolyásolhatják az olvasót, vagy hallgatót. Erre a bírálatra sem vonatkoznak szigorúan tu­dományos mércék, mégis figye­lembe kell venni az alapvető tu­dományos feltételeket. Nem szabad elhanyagolnunk a bírá­lat módszertani oldalát, az ér­veket, az ügy tökéletes ismere­tét, valamint az erkölcsi és pszichológiai tényezőket. Res­pektálnunk kell a magyarázat logikáját, a bírálat objektivitá­sát pedig a kritika tudományos alátámasztásával kell biztosíta­nunk. A társadalmi marxista bírálat legáltalánosabb alapja a mate­rialista világnézet, valamint a dialektikus materialista mód­szer, elsősorban a tagadás ta­gadásának törvénye, amely alapjelentőségű a marxista bí­rálat számára. Bármilyen bírálat minden esetben bizonyos tagadást je­lent, a marxista bírálat azonban nem csupán a tagadás tagadá­sa. Az abázolút tagadás a va­lóságban abszolút ürességet je­lent. A dialektikus marxista— leninista tagadás pozitív voná­sokat is tartalmaz. Átveszi és megőrzi a bírált tényekből az értékes és haladó vonásokat, mindazt ami fejlődőképes. A marxista társadalmi bírálat te­hát sohasem lehet kizárólag ta­gadás, amenyiben nem akar a metafizika és az individualista nihilizmus felé siklani. A „demokratikus szocializ­mus“ hívei a rózsaszín szemüve­get feketével cserélték fel, a politikában, a kultúrában és az egész társadalmi életben az egész múltat, mint a hibák és fogyatékosságok összességét ér­tékelték. Bírálatuk egyoldalúan elvetette mindazt, ami a múlt­ban történt. Az individualista-nihilista bí­ráló tagadás nem teszi lehető­vé, hogy valós képet alkos­sunk a társadalmi fejlődésről, teret biztosít az önkény szá­mára, és nem jelent kiinduló­pontot a társadalom további fejlődéséhez. A dialektikából kiindulva a marxi—lenini társadalmi bírá­lat nem abszolutizálja az előző fejlődés gyenge pontjait, nem elégszik meg csupán a múlt fo­gyatékosságainak és hibáinak feltárásával. Tudományosan alátámasztott állásfoglalásával, mellőzve az egyoldalúságot, mindig arra törekszik, hogy megtalálja a pozitív megoldást. A marxista—leninista társadal­mi bírálattal ellentétben áll az emberek gyalázása, üldözése, botrányok előidézése, mint en­nek 1968-ban tanúi lehettünk. Az igazi marxisták nem Ilyen bírálatot gyakorolnak. Nem jelenti azonban a bírá­lat elnyomását amennyiben azt követeljük a bírálótól, hogy még mielőtt hozzálátna a bírá­lathoz, vegyen figyelembe bizo­nyos követelményeket? A bírá­latnak nem az az egyedüli és igazi küldetése, hogy leleplez­ze a fogyatékosságokat, bírálja a sérelmeket, elválassza a jót a rossztól, az igazságot az igaz­ságtalanságtól? Bizonyára, a bírálatnak ez a küldetése álta­lánosságban érvényes. A társa­dalmi bírálat szabadságát azon­ban nem értelmezhetjük a fe­lelősségtől elszakítva. Az anti- humánus, felelőtlen, demagóg bírálatot el kell vetnünk, de azt a felsőbbrendű bírálatot is, amely megvetéssel tekint az emberre, a munkásosztályra. A bírálat szabadsága bizonyos személyes felelősséget feltéte­lez. Amennyiben a társadalmi bí­rálat elszakad a társadalomtól és a bíráló nem látja, vagy nem akarja látni bizonyos né­zetek összefüggését a társada­lom konkrét életével, megtörté­nik, hogy bírálata absztrakt bí­rálattá válik. Még rosszabb a helyzet, ha a társadalmi bírála­tot csupán ürügyül használják fel a burzsoá ideológia hirdeté­séhez. Az ilyen fajta társadalmi bírálatra vonatkozik Lenin ki­jelentése: „Amennyiben a bírá­lat szabadsága a kapitalizmus védelmének szabadságát jelenti, el fogjuk nyomni“. Az elmúlt időszakból tanulva állandó figyelmet kell szentel­nünk a marxista—leninista bí­rálatnak. 1968 előtt a marxista —leninista bírálat rendszeres gyengítése a tagok passzivitá­sához, a pártmunka formaliz­musához, kényelmességhez és önelégültséghez vezetett. A kommunisták közti kapcsolat­ból kiveszett a kölcsönös bírá­lat, az igényesség és az elvhű­ség. Egyre nagyobb teret bizto­sítottak a talpnyalásnak, a kar­rierizmusnak. A kommunisták közti elvtelen viszony lehetővé tette a kispolgári nézetek és szokások elterjedését a párton belül. Ahelyett, hogy objektí- van, bírálóan elemezték volna társadalmunk fejlődését, a szub­jektív értékelés érvényesült. Az osztályszempont mellőzésének bírálatát elvetették, a régi párt- vezetőség idealizálta társadal­munk erkölcsi, politikai egysé­gét. Ezek és számos további té­nyezők lehetővé tették, hogy az ilyen álbírálatokat nevezték az egyetlen helyes, következetes marxista bírálatnak. Nem véletlen tehát, hogy a CSKP XIV. kongresszusa ki­emelte a marxista—leninista bí­rálat jelentőségét. Husák elv­társ beszámolójában leszögez­te: „A pártélet és a sikeres elő­rehaladás fontos feltételének tartjuk a bírálat és önbirálat fejlesztéséi. A bírálat és önbí- rálát a fogyatékosságok leleple­zésének és helyrehozásának bevált lenini módszere, mely egyúttal fontos eszköze a kom­munisták aktivizálásának. Első• sorban a vezető dolgozókat fi­gyelmeztetjük, hogy a pártos* ság jele a bíráló hozzászólások meghallgatása és ezekből a ta■» nulság levonása. A pártszerve^ zetek nem tűrhetik el, hogy ne hallgasság meg, vagy elnyom­ják a bírálatot, a bírálat és ön- bírálat fejlesztését, tevékenysé* gük fontos részének kell tekin* teni!“ A társadalomtudomány terü­letén dolgozó kommunistákra az a feladat is hárul, hogy rend­szeresen fejlesszék a burzsoá ideológia, az opportunizmus és az antikommuizmus tudomá­nyos bírálatát. Amenyiben ez a bírálat a marxista—leninista el­mélet alkotó fejlesztéséből in­dul ki és igazi marxista—leni­nista bírálat, nagyobb lesz a meggyőző ereje és hatékonysá­ga is. (—r) (CSTK) — A bratislavai J. Di­mitrov Vegyipari Művekben mint­egy 1000 tagja van a Szocialista Ifjúsági Szövetség üzemi szerve­zetének. Ez a szám az 1371. évi áprilisi tagkiinyvcsere után több mint 400-zal emelkedett. 1971-ben a SZISZ 50 tagját vet­ték fel a CSKP jelöltjeinek sorá­ba. Jelenleg az ifjúsági szövetség­ben 96 a CSKP tagjainak és tagje­löltjeinek a száma. Ez nagy segít­séget jelent a szervezet számára, mert a fiatal kommunisták fel­adata az ifjúsági szövetségben végzett munka javítása. A pártoktatásban 116, a lenini szakkörben 54 fiatal vesz részt. Az év folyamán a Dimitrov Vegyi Mű­vekben kb. 400 fiatal bővíti esz­mei-politikai ismereteit. 1972. II. 12. ART BUCHWALD:

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents