Új Szó, 1972. január (25. évfolyam, 1-25. szám)
1972-01-10 / 7. szám, hétfő
Feketekávé égett kenyérhéjból Katona Mihály bácsi itt ül velem szemben. Azért jött, hogy írjunk róla, írjuk meg az életét. Amíg én a zamatos feketekávémat szürcsölöm, ő arról mesél, hogy társaival együtt, mikor hadifogságba esett — az első világháború idején — Szibériában étjeit kenyérhéjból fekétét Ivott. És rögtön énekelni kezdi azt a nótát, amit akkor írt a hadifoglyok nyomorúságáról: „Égett kenyérhéjból ittunk feketét, Meg is égette szánkat a keserűség.“ De ne vágjunk a dolgok elébe, bár ahogy szavaiból kivehe- tem, életének egyik maradandó, döntő élményét épp a világháború, a szibériai hadifogság és az Októberi Forradalom jelentette. Olyan élénkséggel beszél ezekről a dolgokról, mintha nem is hosszú évtizedek választanák őt el az ott szerzett élményeitől, mintha tegnap történtek volna. Nyolcvanöt éve, 1887 augusztusában született Alistálon. Már tízéves korától kint dolgozott apjával együtt a földeken, a Popper-birtokon, a Bélei-pusztán, a Tögyefődi-pusztán. Husžon- hét éves volt, amikor az első világháború elszakította őt az otthonától. A 13-as honvédezrednél szolgált, azzal került ki az orosz frontra, ahol három hónap után, 1914. október 24-én fogságba esett. Nagyon sok társával együtt vitték őket Szibériába — voltak köztük nádszegiek is —, vonattal egy egész hónapig tartott az útjuk. Abban a táborban, ahol Katona bácsi is volt —, ahogy ö emlékszik erre — mintegy tizenkétezer hadifoqoly sínylődött. Azon a vidéken pedig mintegy százezer olyan ember, akiket egy számukra érthetetlen ügy miatt szakítottak el otthonuktól. 1916-ban a murmanski (ahogy ő mondja: murmányi) vasútvonalon dolgoztak. Amikor kitört az Októberi Forradalom, 1917-ben, nagyon sok szibériai hadifoqoly lépett be a forradalom pártjába, a bolsevik pártba, ösztönösen is megérezve, hogy a forradalom az ő ügyüket, de az otthon hagyottak ügyét is hivatott szolgálni. Köztük volt Mihály bácsi is. De erről már ismét egy maga költötte dalban vall: „Tizenhétben elhívott a vörös ruha, Bele is öltöztünk abba hama’. Megtámadtuk Pétervárt, Elvettük a Miklós cár hatalmát“. Katona bácsi 1920-ban jött haza a Szovjetunióból, ahol egy népgyűlésen magát Lenin elvtársat is látta. Ismét a Poppercsaládnál lett napszámos, később cseléd egy faluban. A második világháborúban már nem vett közvetlenül részt, mivel még tizennégyben légnyomás érte a jobb fülét a harctéren és megsükéfült. 1955-ben jött be ósaládjával együtt Dunajská Stredára (Dunaszerdahely) lakni, ahol fiai az itteni szövetkezetben találtak munkát. ■ Mihály bácsi most apja nótáját dalolja: „Akkor szép az erdő, mikor zöld ..Majd mindketten sokáig hallgattunk. Ö emlékeibe merül, én pedig őt nézem. Félig nyitott. ajkai között furcsán hintázik a nyelve. A csendet én szakítom meg: „Mennyi még a harminckettő, Mihály bácsi?" Fölélénkül. „Nekem már csak egy — mondja. — Murmánynál kiforoqtak a kenyérbe. Olyan kenyeret kaptunk ott, ami a szájpadlásunkhoz ragadt és egy kancsó víz kellett hozzá, hogy lemossa." Amikor azt kérdeztem tőle, hogy vajon messze-e még a messze, egy adomával válaszolt: „Amikor egyszer a csallóközi falvakat járta Mátyás király, megkérdi az egyik földön dolgözó parasztot: — Messze még a messze? — Amire az így szól: — Begmondom biz’ én kendnek, hogy mennyire van a messzi meg a messzi. — De a király félbeszakította őt: — Aztán a nagypénzü parasztoknak meg ne mondja ám ezt ingyen! Az elsőtől kérjen háromezer forintöt, a másiktól hatezret, a harmadiktól meg hétezret. Azóta tartja a mondás, hogy Mátyás király így fejt meg három bakkecskét.“ Jót nevettünk ezen mindketten. Ő ki tudja, hányadszor; én először. „Csak nem akar megfejni engem is, Mihály bácsi?" — kérdem tőle. „Nékem már csak az ökör szarvánál van a messzi meg a messzi“ — mondja és tovább nevetünk. De a nevelésünkbe mintha eqy kevés fájdalmas mellékíz is vegyülne.-tl„ELLbNFÉNYBEN" (Molnár János telveteie) A 45-ös korosztálybei! Ion, Pavel Titicä fia megsebesült a Budapest körüli harcokban. Egy hónapig kórházban maradt, most éppen hazatért. Egészen fiatalon nősült, s volt egy fia, akinek most kellett betöltenie az ötödik évet. Ha a kórházban szenvedett, ez nem a sebesülése miatt volt: a vágy gyötörte. Marioarája s kisfia, Niculae után. Késő este, éjfél táján érkezett haza. Szendergett a falu, s aludt a felesége is; sötét volt az ablak. Amint belépett az udvarba, a kutya vonítani kezdett, de hirtelen abbahagyta, hozzárohant, és boldogan ugrált a hátára, a köpenyére, nyalta a kezét, ahol érte ... — Mi lelt, Vidrighin? — dör- mögte Ion, és tétován megkocogtatta az ablakot. — Ki az? — hallatszott Ma- rioara ismerős hangja; néha a fronton is fülében csengett, álmában is hallotta. — Én vagyok, te gyermek ... — válaszolta Ion az örömtől rekedtes hangon. így hívta az asz- szonyát: te gyermek. Az asszony félrehúzta a reteszt, és ő belépett a pitvarba. Megállt a sötétben, amíg Marioara térült-fordult, megtalálta a gyufát, és lámpát gyújtott. Aztán boldogan és a hosszú várakozás minden fájdalmával a tekintetében reánézett, és .csodálkozó hangon suttogta, mintha nem akarna hinni a szemének: — Ion ... Nem szaladt hozzá. így éltek ők, az élet kegyetlen és kérlelhetetlen volt hozzájuk, félve becézgették, csókolták egymást. Ion azonban már nem volt a régi, nagyon megváltozott ... Nyugodt, lassú mozdulattal levette sapkáját, köpenyét, s aztán széles mosollyal, végtelen gyöngédséggel, elnyúj- tottan, majdnem suttogva szólalt meg: .— Marioara, te ... Te gyermek ... Hogy vagy?... Az öröm hullámain ringatózó hang egészen elhódította az asszonyt. Két tenyerével eltakarta arcát, és — előrebukott volna, ha Ion ki nem fogja. A férfi melléhez simulva egész teste rázkódott a zokogástól. Arcát a zubbony gombjai közé fúrta, könnyeitől nedves lett a durva szövet... Ajkait, szemét a zubbonyhoz tapasztva szüntelenül zokogott. Ion megsimogatta az arcát, aztán gyöngéden fölemelte az áliánál fogva, és a szemébe nézeti. Mosolygott. — Ejnye-ejnye ... né, hogy sír ... né, hogy könnyezik ... — csodálkozott. Az asszony felnyögött, átölelte két karjával a nyakát, és olyan erősen odaszorította arcát az uráéhoz, hogy az meg- indultságában lefejtette az asz- szony két karját. Ezután Ion átlépett a küszöbön, s kinyitotta a szoba ajtaját. Kezét még a kilincsen tartva elnyújtottan, • suttogó hangon szólalt meg, mintha nagyon messziről kiáltana: — Te, Niculae, hé-é-é! ... Kelj föl, s gyerünk aratni! Csőröd. Egyszerre azonban az ágy megmoccant, a pokróc félrerepült, és egy ötéves fiúcska ugrott ki belőle. — Édesapám! — kiáltotta. Hangja mintha riadt lett volna. Álmában hallotta az apjá hangját, és amint talpra ugrott, nos, igen! Ö volt: az édesapja! Akárcsak anyja, ő is egyenesen a Ion karjába ugrott! Milyen huncut ember is az ő apja, éppen úgy kiáltotta, mint a mezőn szokta... S mit mondott? Nem azt, hogy né, megjöttem, hanem azt, hogy ő, mármint Niculae — menjen aratni. No, de elég már! Túl sokat csókolga’tja! Niculae egy szempillantás alatt kutatni kezdett apja zubbonyzsebében. Diadallal húzott ki belőle egy ceruzavéget, majd ujjongva akadt egy revolvergolyóra, anyjához ugrott, hogy megmutassa neki ezeket a kincseket, majd megpillantotta a lelett köpenyt és derékszíját, s azokhoz szaladt. — Niculae menj, feküdj le szépen — mondta édesanyja a tűzhely mellől, ahol éppen begyújtott, hogy fűzzön valamit. No de ilyet! Ez aztán szép: megjött az édesapja, és — tessék! — Niculae feküdjön le. Várjunk csak: hol is volt az édesapja? Aha, megvan: a háborúban. És mit csinált ott? Aha, puskával lövöldözött... Jó! De vajon miért nem hozta haza a puskáját? S a töltény, amit a zubbonyban talált, honnan van? Hát a derékszíj vajon az övé? És vajon mi a szándéka a derékszíjjal? Vajon nem akarja neki ajándékozni? Ion beszélgetni szeretett volna már a feleségével is, ám lehetetlen volt szót érteni Niculae miatt. — Eredj, Niculae, feküdj le, elég volt a hancúrozásból — szólt rá az édesanyja bosszúsan. Niculae szomorúan kullogott az ágy felé, de amikor lefeküdt, odalett a szomorúsága. Hiszen az ágyból is lehet hallani! A pitvarban Ion az asztalhoz telepedett. Marioara egy párnát hozott ki a szobából, letette az ura mellé, s ráült. Eleinte azt hitte, hogy a hazatérés Marin Prsda: Elszántság miatti örömében változott meg az ura, de lám, az idő múlik, és a férfi homloka továbbra is derült marad, és tekintetének az a meleg fénye nem apad. Szó se róla. Milyen különös! Valahányszor Ionra nézett, az a fény egyre csak nőtt, és Marioara körül forogni kezdett a világ örömében. Mi történhetett a férfival, hogy ennyire megváltozott? Nem, az asszony nem csalódhatott, valóban nagyon megváltozott a férfi: szíve és lelke már nem volt a régi. Uramisten, mintha szelídebb volna. És sokkal erősebb! Nézte az urát, amint eszik. Milyen nyűgöd inak, megbékéltnek látszott! Vajon merre járt? Mit látott? Az imént, miközben az ételt készítette, Ion megkérdezte tőle, mi újság a faluban, és néhány szóban — hiszen Niculae- tól alig jutott hozzá — mondott egyet-mást. Valójában mindent elmondott, s most arra várt, hogy a férfi kérdezze bizonyos dolgokról, amelyek őt fájón érintették. Elmondotta, hogy Predescu még mindig nem adta meg neki azt a búzát, és hogy egész nyáron szinte bagóért dolgozott a kertjében. Nem esett, zöldség nem termett, s Predescu azt mondta:, honnan fizessen, ha így áll a dolog? Az Úristen a hibás, mert nem adott esőt. Csak annyit mondott Marioara a férjének, nem is akart többet, várta, látni akarta, akar-e többet is megtudni a férje? Ion azonban akkor sem szólt egy szót sem, s most is hallgat. Vajon miért? t — Sokat dolgoztál a kertben? — kérdezte mégis Ion némi hallgatás után. — Marioara úgy érezte, hogy összeszorul a szíve. Ha meghallja, ki tudja, mi történik. Tán az a fény is kihuny a szemében ... — Mondd csak, * te gyermek ... — Hát, dolgoztam én is, egész nyáron ... gondoltam, legyen, amin egy malacot vehessek, és... Gyorsan beszélt, riadtan, de nem, a fény nem hunyt ki férje szeméből. — Egész nyáron? — csodálkozott Ion. — Hát... dolgoztam tavasz- szdl is. Gondoltam ... — Egész tavasszal és egész nyáron... — suttogta elámul- tan, és közben jóízűen szopogatott egy olajban pörkölt savanyúpaprikát. — De hiszen akkor sokat dolgoztál neki! — mondta, mintha az asszony legalábbis azt állította volna, hogy nem dolgozott eleget. — Jó sokat dolgoztál! — ismételte meg. — Magammal vittem Nicula- et is, mert Predescu azt mondta, a gyermekeknek is ad száz lejt napjára. — Hm, — csodálkozott el Ion. — De mit csinálhat ott Niculae az ő erejével? — Ó, szegényke! Mennyit jajgatott, hogy fáj a háta! Ott gyomlálgatott ő isi Dolgozott vagy harminc-negyven napon. Niculae, alszol? — Há? — szólalt meg a kisfiú az ágyban. — Hány napot dolgoztál a kertben? — Harmincnyolcat! — dicsekedett Niculae, és le akart szállni az ágyról. — Maradj ott, maradj! — állította meg az anyja, és az urára mosolyogva, gyöngédségtől fátyolos hangon mondta: — Nagyon rakoncátlan lett. Ma is kikapott! Vagyis nemrég verte meg, de hiába, úgy látszik, nem használ. — Ugyan már! — kiáltott fel Ion, s csodálkozva nézett a feleségére. De ha nem bírok vele! — mentegetőzött az asszony. — Tudod, mit csinált ma? (Az emhert a kacagás is elfogja.) Ügy déltájt jó meleg volt, s mondtam, vesse le a lábravaló- ját, mossam meg. Állt a küszöbön kezében a gatyával, s amikor kérem, hogy adja ide, odanézek, hát látom, a kutyán van a gatya. — Hogyhogy a kutyán? — Feladta a kutyára. A szobából, a pokróc alól kuncogás hallatszott. — Hát te ilyeneket csinálsz te Babszem Jankó? — mondta Ion, s nehezen fojtotta vissza a kacagást. Hallgattak. Kis idő múlva Ion megkérdezte tőle: — A búza jó-e? Az asszony bólintott. A férfi megkérdezte, ki segített neki. Az asszony azt válaszolta, hogy hol ez, hol az, de leginkább Matei Gheorghéja. Matei Ghe- orghéját is behívták volt katonaiak, de nyáxiára hazajöhetett. — Szóval, a búza jó... és Predescu úr mit mondott? Hogy az isten a hibás!... Hm! Semmit sem adott? — Valamicske burgonyát s néhány paprikát, abból, ami nem kelt el a piacon! Néhány apróságot! Számolj csak utána te is :.. — Predescu úr most az egyszer alaposan megjárja! —- mondotta Ion elgondolkozva, és •abbahagyta az evést. — Igen, igen! Hadd csak, te gyermek, mert fizet ő nemcsak ezért a te nyári munkádért. Fizetni fog egy egész emberéletért, mindazért, amit neki dolgoztunk... Még ő sem sejti, mi vár reá. Az asszony nem csodálkozott. Maga sem tudja, miért, de mintha éppen ezeket a szavakat várta volna a férjétől. Csak ezek a szavak találtak a férfi szemében lobogó fényhez — egyebet nem is mondhatott volna. — Még mindig ő a bíró? — kérdezte Ion., — Nem, most a sógora. De azt beszélik, hogy ismét ő lesz. — Hm! — dörmögte Ion. — Majd meglátjuk! M ajd meglátjuk! Marioara egyszerre megértette, mit jelentett az a fény az ura szemében. Tudott ő valamit, ami arra késztette, hogy senkitől se féljen. Az a fény a szemében elszántságot jelentett. Elszántságot és erőt. A boldogságtól és reménytől szinte aléltan nézte Iont, felsóhajtott, és a párnát lassan közelebb húzva, fejét az ura térdére hajtotta. FODOR SÁNDOR fordítása DÉNES GYÖRGY: Egyet sóhajtanék kettő lesz belőle kopog bolond szívemben a kismadarak csőre Pille havak szállnak csonttá fagy a bocskor kemencében aszalódik fanyarízű vackor Szél dudája dúdol álmot a mezőre tegyük el-a búbánatot jövő esztendőre Dúdolj ráncos szájú niegtöppedt anyóka pillog kint a hold viliága sző hamvad a szóra Elnehezül lassan a megalvó lélek csak a havak hullongálnak szitáján az égnek Csak a vén szájakon bizsereg a halk szó dúdoljatok jó emberek dűdoTj ébren alvó 1972. I. 10. DÚDOLÓ
