Új Szó, 1972. január (25. évfolyam, 1-25. szám)
1972-01-09 / 1. szám, Vasárnapi Új Szó
NAGY LAJOS: 1883 — 1954 Nincs ľ art pour r art A l’art pour l’art a tehetségtelenek művészeti ideálja. A „széplelkeké“ Is, de a „széplélek“ kisebb kategória, beletartozik a tehetségtelenek tágabb kategóriájába Mellékes, hogy hol és mikor indult ez az irodalmi és művészeti irány, amely magát l’art pour l’art-nak nevezte, mellékes. hogy a „parnasslens“ költők voltak-e az első, mellékes, hogy talán nálunk a l’art pour l’art elve csupán jelszó volt, amely elavult mondanivalókkal való szakítást jelentett csupán. tehát elsősorban egy negatívumot. Ha irodalom- és művészettörténeti alapon nézzük a l’art pour l’art fogalmát, ne gondoljunk Gau- tierre és társaira, hanem vegyük úgy ezt a szót, ahogyan ma közkeletűen használják. így fogva fel a l’art pour l’art-t, ezt a tehetségtelenek is találták ki: egy részük csinálja, és valamennyien „élvezik“. (Irodalmi és művészi alkotást igazán csak a széplélek „élvez“, a különb ember találkozását az irodalmi és művészi alkotással nem fedi és nem meríti ki ez a szó.) A „kitalálták“ szóhoz még azt fűzöm: a tehetségtelenek találták ki a l’art pour l’art-t, már amennyire ezt kitalálás- nek lehet mondani: mert hiszen a dolog úgy történik, hogy az első tehetségtelen megpróbál műalkotást létrehozni, a próbálkozás persze nem sikerül, sikerült ellenben holmi nyegle művészkedés — s máris készen volt a l’art pour l’art. Az első két széplélek azután kicserélte a művészetről s irodalomról való gondoRÉSZLET latait — egy kalap alá fogva az irodalmat, festést, szobrászatot, zenét és építészetet, mégis kihagyva a harangöntést és zöldségtermelést — s máris készen volt a l’art pour l’art művészetbölcselete. Hogy mi a „tehetségtelen ember“, s hogy kik a tehetségtelenek — művészi és irodalmi alkotás szempontjából —, ezt a tehetséges értelmi megfontolás is szolgál: tehetségtelen ember az — ismétlem, hogy művészi és írói alkotás szempontjából —, akiben nincs kollektív akarás: tehát olyan akarás, mely a saját egyéni jóléte problémáin túl Is hat. A tehetségtelen ember mint olvasó vagy mint „müélvező“ Is vonzódik a l’art pour l’art-hoz, tehát a másik tehetségtelennek irodalom- és vagy művészetimitációjához, mert nem tud a tehetséges ember kollektív akarásába bekapcsolódni. A l’art pour l’art műalkotás képtelenség. (Vannak l’art pour l’art-termékek, de csak — mondom — imitációk, szurrogátumok, impotensek szeretnl-kívánásai, gyenge akarások elvetélt szüleményei.) Olyan képtelenség a lart pour l’art, mint amilyen például a „technika a technikáért“, tehát technika nem azért, hogy hajózzunk, repüljünk, folyót áthidaljunk. Olyan képtelenség, mint amilyen az „orvostudomány az orvostudományért“, tehát nem azért, hogy megöljük a betegséget, eltüntessük a defektust, s egészségben viruljunk ... 1927 JÓZSEF ATTILA: A mai köttök feladatai „Meggyőződésem, hogy az a költő, aki ma emberies állásfoglalás dolgában az embernek a politikában felvetett létkérdésére megtagadja a választ, s a szellemet az érdeknek elárulja, a szellem terén is elveszett ember. Politikai és szociális szemszögből nézve a szellem nem egyéb, mint az embernek vágya jobb, igazabb, boldogabb s az önérzetes emberhez méltóbban alkalmazkodó életfeltételekre... az érdek pedig azt jelenti, hogy valaki Ily változás esetén megrövidül, s ezért e változás megvalósulása elé a legaljasabb, valóban gonosztevői eszközökkel igyekszik gátat vetni, — habár egyébként tisztában is volna vele, hogy ezt már sokáig nem teheti.“ Thomas Mann írja ezeket a Szép Szó 12-ik számában, és hallgatja, mintha saját maga közölné társaival, jóllehet, érezné, hogy van még hozzátenni valója. De hol az az igazi költő, akinek, ha embertelenségre bukkan (s hol nem bukkan embertelenségre éppen a mi korunkban?), ne volna hozzátenni valója a világhoz és művéhez, az emberek közös művéhez és önmagához? A költő alkot, és ez nem jelent kevesebbet, minthogy alakítja a világot, az emberi világot, az emberséget azoknak a segítségével, akik a társadalmi munkamegosztás révén mással lévén elfoglalva, úgy osztoznak a költő tevékenységében, hogy művét szeretettel veszik magukhoz. Mert a mű nem annyira a művész, mint inkább azok által él, akik szeretik a művészetet, s azért szeretik; mert keresik az emberséget. Bizonyára sokak fülében „kenetesen“ hangzik, amit itt írok. Hagyjuk ezeket — cinlkusságuk mögött vagy a nyers erőtől, erőszaktól való cinkos félelem, vagy a beléje vetett bizalom lappang. Mi, mai költők, nem tehetünk mást, minthogy elmondjuk örömeinket és bánatainkat, egyfelől, másfelől pedig kiállunk a szabadságért minden formában és mindenütt, ahol a gazdasági jólét jelszavaival és fegyveresen megkísérlik a költők örök ellenfelei a „tömegeket“ legjogosabb emberi igényeiktől, a szabadságtól és a szabadságra való törekvésüktől lélekben is eltántorítani. 1937. BÁLINT GYÖRGY: 1906—1942 Politika a politika ellen Egy nagy berlini színház kénytelen volt levenni műsoráról újonnan bemutatott darabját, és bezárni kapuit a szélsőjobboldali tüntetők miatt. A politika öklével a kulisszák közé vágott, és elhallgattatta a színpadot. Sokszor történt Ilyesmi az utóbbi időben, nemcsak Németországban, másutt is. A cenzorok nagy konjunktúrája ez a korszak, a minden rendű és rangú cenzoroké. Állami cenzorok mellett különböző pártok, érdekcsoportok és foglalkozási ágak cenzúrái élnek, működnek és virulnak mindenfelé. A Szent Szövetség kora óta sohasem volt olyan hatalmas a cenzúra, mint most. Mindent elért, amit akar, szava parancs, irányt szab ízlésnek, művészetnek, kultúrának. A színházi tűzoltó mellett jelentős szerepet kapott a színfalak mögött a színházi rendőr, aki arra vigyáz, hogy gyúlékony szellemi anyag se kerüljön a színpadra. ízlése, véleménye szent és megfellebbezhetetlen, akár hivatalos, akár félhivatalos minőségben jelentkezik. Mit kezdjen ilyen körülmények között az író? Milyen álláspontot foglaljon el az egyre erős- bödő és egyre sokasodó köz- és magáncenzorokkal szemben — vagy egyáltalán ne foglaljon el semmiféle álláspontot? Sokan vannak, akik ezt mondják, és azt kívánják, hogy az író minden körülmények között, még a mai állapotokban is, maradjon meg abban a bizonyos híres elefántcsonttoronyban. Szép és finom elv, hogy az író tartsa távol magát a politikától. De mi történik, ha a politika nem tartja magát távol tőle, hanem érte jön, és erőszakkal kirán- cigálja az elefántcsonttoronyből? Ilyes körülmények között csak egy teendője lehet az írónak. Vállalnia kell a rákényszerített harcot. Politikával szemben politikát, propagandával szemben propagandát, támadással szemben támadást — erre az aktív, harcos állásfoglalásra kényszerítik ma a szellem embereit a szellem ellenségei. Ma, úgy látszik, nem lehet harc nélkül élni. Az író nem tehet erről, de kénytelen elfogadni ezt a helyzetet, és kénytelen részt venni a harcban. Cenzorok vagy barnaingesek rohamcsapataival szemben az író csak azt teheti, hogy fegyverbe áll, és azoknak a soraiban küzd, akik véget akarnak vetni ezeknek az állapotoknak. Az író ma ne szégyelljen beállni a küzdők közé, a színpad ma ne szégyellje a porond szerepét vállalni! Ma aktív, harcos irodalomra és színpadra van szükség, és — bár talán paradoxonnak hangzik — ha az író és a színház nem akarja, hogy a politika összemor- zsolja, akkor vegyen részt a politikában! 1933. ÚJ-VeRseK Török Elemér: .** \V#. V ; • . „V V ,y - ; V TÉL Tükörként dereng o folyó dagadó fehér vitorlák partján a bokrok hókristőlyok remegnek ezernyi parányi fénnyel hol tegnap még komoly parasztok törték a fekete ugart reménytől fellobogva a horizontig roskadó ég tejútat szór a hegyre mindenfelől kozmoszi csönd varjú se károg ki látott ily dermedt néma világot ezüstként csillanó magányos nyárfa jut-e még eszedbe pipacsok piroslő lángja BÖLCSESSÉG Gyümölcsét nyújtja a fa az ősznek meztelenségét a télnek tárja virágját tavasznak gyűjti s zöld árnyát a nyárnak teríti - micsoda bölcsessége ez a természetnek REMENY Ha nincs remény, hát ne is legyenl kiáltanék - de hirtelen meglegyint valami szégyen, valami ősi intelem. Nincs remény? - kérdi pirongatva, és felel nyomban, bizonyít: nincs veszve semmi, s nem is lehet, mert aki él, reménykedik. Az ember hordja, mint a bőrét, reményét, csalódásait, s bugyrában bajnak, szenvedésnek, - mit tehetne? - bizakodik. Csalódunk persze, hiszen élünk, de nem bóklászhatunk vakon, reményünk mécse vezet által sors útján, csalódásokon. HOGY FUT A LÁNG Hogy fut, hogy lohol ez a kis lélek, ez a zöld láng a végtelen mezőkön; eljátszik vele még a föld, még szítja, űzi, felcsigázza, nem fújja rá fagyát, s annyi csalétek, annyi égtáj: lobogni csak, tovább! Még dajkálja, még óvja karja, még el nem engedi, de már hagyja, hogy megkísértsék saját félelmei. wm mmmm írók esztétikai vallomasai
