Új Szó, 1972. január (25. évfolyam, 1-25. szám)
1972-01-09 / 1. szám, Vasárnapi Új Szó
s n Mi a különbség Theodor, a bölcs, aki hosszú életét a női lélek rejtelmeinek kutatásával töltötte, amikor a kilencvenedik évébe lépett, elhatározta, hogy vizsgálódásainak eredményét írásban örökíti meg az utókor számára. Maradandót akart alkotni, egyrészt azzal a céllal, hogy életművét méltó emlék őrizze; másrészt meg akarta kímélni tudós férfitársait és utódait attól, hogy idejüket olyan tudományos búvárkodásra pazarolják, ami az ő működése után újabb eredményre már nem vezethetne. A bölcs Theodor ugyanis, több mint hét évtizedes elméleti és gyakorlati vizsgálódás után, csalhatatlan bizonyossággal megállapította a férfi és a nő közötti leglényegesebb, mondhatni alapvető különbséget. Munkáját benyújtotta a filozófiai művek kiadójához, s hamarosan meghívást kapott személyes megbeszélésre. — Kitűnő a munkája, Theodor mester — kezdte a kiadó minden köntörfalazás nélkül, ami lektorlással foglalkozó egyéneknél szerfölött ritka jelenség. — Ki is adjuk a fejtegetéseit, jobban mondva fejtegetését, még pontosabban: egy tapasztalt elme életművének a kellő terjedelembe sűrített tanítását. Díszes kiállításban és nagy példány számban jelentetjük meg a könyvet, hogy a nemes tartalom méltó köntösben kerüljön az olvasók kezébe, s minél többen okuljanak a műből, amely végre pontot tesz a nagy kérdés után: mi a különbség a férfi és a nő között? S a filozófiai tanulmány még a szerző életében megjelent. Valóban szép kiállításban és nagy példány számban került a könyvárusokhoz a kötet, amely mindössze ennyit tartalmazott: A nők — a férfiakkal ellentétben — sohasem azért fordulnak meg olykor egy-egy férfi után az utcán, hogy még egyszer megnézzék a férfit, hanem azért, hogy megfigyelhessék: vajon a férfi megfordult-e őutánuk? Ez a leglényegesebb különbség a nő és a férfi között. HEVES FERENC Ignacy Pienowski: Női arckép magától a gondolatot —, hadd dolgozzék! Az ajtónyíľásba állt. A szerelő háttal feléje, a létra tetején ült. A háta széles, mint az asztal lapja, és izmos karja fáradhatatlanul járt, mint az óra ingája, s milyen könnyedén szállt benne a súlyos kalapács! Különös ritmusa volt- a kopácsolásának, a véső meg belevájt a falba, mélyítette a csövek ágyát. Élvezet volt nézni és hallgatni ezt a füttyös, csengőbongó hangzavart. Rengeteg munkát elvégzett már. ámuldozott az asszony, s magában megbocsájtotta a késését és a sok fecsegését. Tulajdonképpen kedves és mulatságos dolgokat mondott, miért is haragudna rá. Inkább hálás lehetne. A szerelő mit sem sejtve dolgozott. — Ejnye, az anyád keserves... ! — kapott a szeméhez és halk káromkodást morzsolt szét a foga közt. — Mi történt? — kérdezte az asszony ijedten. — Nagy baj történt? Beszéljen hát! A szerelő meglepődve fordult meg ültében a létra tetején, s félszemmel sandított le az asszonyra. — Nem, semmi — mondta mosolyra húzódó szájjal. — Egy rusnya féreg pattant a szemembe. — Rusnya féreg? — csodálkozott az asszony. — Az. Kisebb az éhes bolhánál a nyavalyás, mégis kegyetlenebb a marása, a rossz törje ki ezt a szilánkot! Déltájban a szerelő kiült a napra, sült kacsacombot vett elő a táskájából, meg kenyeret, bicskát, és evéshez látott. Jóízűen falatozott, szinte sugárzott arcáról a táplálkozás gyönyörűsége. Az asszony minden mozdulatát figyelte: fal, mint az egészséges, mohó állat. Kis híján megkívánta a kacsahúst. Talán még arra is képes lett volna, hogy kitépje a szerelő téglaporos kezéből, és megegye. Szégyenében eloldalgott a szerelő közeléből. Evés után a nagy darab férfi az udvari vízcsap alá hajolva«kortyolta a vizet, majd kézfejével megtörölte a száját. — Jó víz — állapította meg elismerőn. — Hanem, így nem élünk meg — mondta még, azzal bement a fürdőszobába, és folytatta a munkát. Csak úgy zengett, kongott-bongott a villa belseje! A délután folyamán az asszony többször is benézett a fürdőszobába. Nem mintha sürgetni akarta volna jelenlétével a szerelőt, nem, dolgozott az három ember helyett. — Jól haladunk, jól haladunk! — mondta vidáman, és az asszonyra kacsintott. — Ha valami nem jön közbe, holnap estig be is fejezem, be én! Pedig a mérnök úr három-négy napra saccolta a munkát. Majd néz nagyot. Egy órával később: — Talán még holnap estig sem tart — mondta, s fütyült. Estefelé összecsomagolta a szerszámait. A súlyos táskát a sarokba helyezte, s nagyot nyújtózott. — Mára elég volt — mondta. — A szerszámot itt hagyom, felesleges hazacipelnem Szép lesz ez a fürdőszoba, csak az a kérdés, milyen színű csempét tervezett bele a mérnök úr. Attól sok függ. Nem tetszik tudni? — Nem, nem beszéltünk még róla. — Mert a kék szín például ordít, szúrja az ember szemét, és hideg, jéghideg — kezdte a szerelő az okoskodását. Most azonban az asszony örömmel és nagy figyelemmel hallgatta, sőt még biztatta is, hogy folytassa. — A zöld szín engem a kislibákra emlékeztet, és mindig valami furcsa bűzt érzek az orromban — nevetett. — ízlés dolga ... Szép, szép a fehér szín is, de az meg kórházi hangulatot sugároz ki magából, aztán úgy van vele az ember, hogy oda nem kívánkozik ... — Ha magától függne, milyen színűvel csempéz- tetné ki? — Rózsaszínűvel — mondta a szerelő kamaszos ábrándozással. — Tetszik tudni, a rózsaszínnek különös varázsa és hangulata van, szinte énekel. Nem hangosan: halkan, fülbemászón. Azonkívül meleg és illatos, legalábbis nekem... Csak nagyon kell vigyázni a szín árnyalatára. Tessék csak megfigyelni a leáldozó nap vörös sugarát, mikor megérinti a fehér, tornyos felhő szélét! Hát annak, annak az érintésnek az árnyalata az igazi. Engem valósággal megbűvöl és megvadít csakúgy, mint szép asszonyon a líalványrózsaszínű ruha. Pedig szeretem a feleségem, isten látja a lelkem, hogy szeretem, és mégis... No, de nem tartom fel tovább a nagyságos asszonyt, bizonyára türelmetlen már, én meg csak fecsegek, fecsegek itt egész nap, mint a partifecske, meg ízet- lenkedek... Kezét csókolom! Holnap reggel korán jövök... Ne, ne menjen még el, maradjon, beszéljen — akarta mondani az asszony, de valami azt parancsolta neki, hogy hallgasson, és nyelje le a kívánságát meg a vágyát. — Viszontlátásra! — mondta csendesen, majd a konyhába ment, és átöltözött. Sétálva andalgott haza. Mikor késő este a férje hazaérkezett, az asszony a tükör előtt állt egyik régi, divatjamúlt, rózsaszínű ruhájában. A férfi csodálkozva nézte bohóckodó feleségét. Mellesleg: világéletében utálta a rózsaszínt. Az asszony mit sem törődött vele: kacagott, röpködött. A férfi meg csak állt a szoba közepén, és értetlenül csóválta azt a kétöklömnyi, csupa-szem- üvegből álló fejét... A villa elkészült. Karácsony és újév között beleköltöztek. Szilveszterkor sokvendéges, hangos, zenés lakásszentelőt tartottak. Folyt a pezsgő... S bár a mérnök felesége a nyár derekán egészséges fiúgyermeket szült, a fürdőszoba rózsaszínű csempekockái nem énekeltek, hanem sírtak — négy ember boldogtalansága felett... — Jöjjön le, majd megnézem... és kiveszem, ha tudom! Van tiszta zsebkendője? — Van, de aligha tiszta: téglaporos itt minden. — Várjon, majd én hozok! — Elfutott az asszony a konyhába, a táskájából tiszta zsebkendőt halászott elő, azzal futott visszafelé. Mikor a szerelő közelébe ért, elbátortalanodott — maga sem tudta, miért —, talán azért, mert elibe kellett téblábolnia, széthúzni a szemét és az összesodort zsebkendő sarkával kihalászni a könnypatakból a vöröslő szilánkot. A szerelő pislogás nélkül tűrte a műveletet, s úgy vélte, hogy zsebkendő képében hófehér pillangó száll a szeme felé, amely előzőleg a rét vadvirágait járta, azért olyan illatos ... — Köszönöm! — pislogott, hogy megszűnt-e a szúrás. — Aranyat ér a nagyságos asszony keze — mondta, azzal újra fellépett a létrára, hogy folytassa a munkát, pedig most nem bánta volna az asszony, ha egy kicsit marad még és elbeszélget. — Nem szomjas? — Nem én. — Nem inna egy kis bort? — Hat éve nem ihatom: sok a gyomorsavam. — Hát erőset? Egy kis konyakot? — Az meg a fejembe zavarja a vért. Annyi van belőle, hogy nem bírok vele. — A sört csak megihatja?! — Sajnos azt sem, az meg élesztős — mosolygott sajnálkozón a szerelő. — Megkél tőle a gyomrom, mint a kalácstészta ... Xegjobb a kútvíz — ha jó — — mondta és folytatta a munkát. — Aranyat ér a jő Víz a háznál. Az enyémnél — én is új házat építettem — jő a víz, minden pénzt megér. Jól megszívja magát vele az ember, azzal el van intézve a szomjúsága. — Nagy házat épített? — Kétszobásat. De olyan, mint a kalitka. Kettőnknek elég. — Gyerekük nincs? — Nincs, sajnos... — mondta a szerelő kesernyésen és megállt kezében a munka. — Nem tehetünk semmit. Az asszony a hibás. Mit csináljak vele, csapjam agyon? Nem tehet róla, szegény... Pedig majd meghalunk a gyerekért. Már arra is gondoltunk, hogy hozunk egyet az árvaházból, de félünk tőle... Tessék elhinni, a környék minden orvosánál jártunk, még Brünnben is voltunk. Elküldtem a feleségem fürdőbe, el még a tengerpartra is, mert azt mondták, hogy a környezet, levegőváltozás meg a tengervíz sokaknak használt már. Nem használt... A nagyságos asszonyéknak jó. Elkészül a szép nagy villa, jut hely bőven a gyerekeknek is. Igaz, egy kicsit messzire esik az iskola ... — Nekünk sincs gyerekünk — mondta az asszony tompán. — Nincs?! — nézett nagyot a szerelő a létra tetejéről. — Én meg azt hittem, hogy van vagy kettő ... Sebaj, lehet még három is, hiszen fiatalkák még! — Hát lehet... — Az asszony keserűséggel és szomorúsággal a szívében kiment -az udvarba. Dehogy lehet, nekik sem lehet. Csakhogy náluk fordított a helyzet, a férje miatt nem lehet... Pedig, ha lenne egy-két gyereke, megváltozna az egész élete, lenne értelme. Megtelne tartalommal, édes örömmel és gonddal. A bejárati lépcsőn ült összekuporodva. Sírt. Nem először, nyilván nem is utoljára. Pedig azzal nem segít. — A pincelejáratot keresem — állt meg fölötte a szerelő váratlanul —, ott is akadna egy kis dolgom ... — s csak ált. — Már ne tessék haragudni, hogy megkérdezem: a kedves szülei élnek-e? — Igen — felelte az asszony könnyét rejtve. — Az apám református lelkész, de már nyugdíjas... A pincelejárat a túlsó oldalon van, megtalálja, nyitva az ajtó is ... — Igen... értem..« a férfi aes a no í. ! között?
