Új Szó, 1972. január (25. évfolyam, 1-25. szám)
1972-01-09 / 1. szám, Vasárnapi Új Szó
z asszony sötétkék melegítőben ücsörgött a félig kész villa udvarán pedig ezernyi tennivalót tervezett a mai napra. Tulajdonképpen felépült már a villa, legalábbis úgy látszott kívülről, odabent azonban még elég sok munka várt befejezésre. A villanyszerelők ugyan végeztek, de hátra volt még a vízvezeték-szerelés egy része, pontosabban a fürdőszobáé (most várja a szerelőt, aki késik, éppen azért várakozik tétlenül és idegeskedik: jön, nem jön, mi van vele, hiszen megígérte a férjének, más sem hiányzik, csak hogy ne jöjjön!). Aztán következne a falak vakolása, meszelése, festése, végül a parkettezés. Utána jöhet a nagy- takarítás és a költözködés. Ogy tervezték a férjével, hogy karácsony és újév között költöznek be, szilveszterkor megtartják a la- kásszentelőt, és kész. Hol van az még! Talán soha nem is kerül rá sor! A legcsekélyebbnek vélt munkát is nagyon nehéz elvégeztetni, hiába van meg rá az embernek a pénze. A leghitványabb szerelő is megkívánja a hajbókolást és a könyörgést. Lám ez is, már egy hete hitegeti őket, hogy jön, jön, mára biztosat mondott, és mégsem jön. A huszonnyolc év körüli szépasszonyt egészen eltorzította a bizonytalan várakozásból fakadó haragja: talán arra vár a nyavalyás, hogy menjen el érte, és boruljon térdre előtte!? Azt már nem! Ha soha nem lesz fürdőszobája, akkor sem! Mit képzelnek ezek? Nem elég, hogy ötszörös bért kapnak a munkájukért? Érkezzen csak meg, zsebre teheti, amit kap tőle! Bar, ki tudja. Hátha megsértődik, és visszafordul? Akkor aztán futkározhatnak másik szerelő után. Tehetetlenségében haragosan topogott. Fázott is kissé. Eléggé hűvös és ködös volt a reggel. A tejszínű köd ugyan oszladozott már, s elő-előbukkant a fakófényű napsugár bágyadtan, álmosan. Azzal biztatta magát, ha eltakarodik a köd, nyilván szép idő lesz. Tegnap is az volt meg tegnapelőtt is. Újra meg újra végigsietett az elkészült betonjárdán, s a vaskerítés mögül letekintett a völgybe, ahol ködpárna alatt lapult a kisváros. Végre megpillantotta a szerelőt. Sietősen szedte a lábát a felfelé kígyózó gyalogösvényen, pedig eléggé meredek volt a lejtő, ráadásul katonaládányi bőrtáska simult az oldalára, és húzta a vállát. Az öles termetű férfi egészen oldalra dűlt, hogy ellensúlyozza a bal oldalára nehezedő terhet. Amint közelebb ért, látta az asszony, hogy olajfoltos szerelőruha feszül széles mellén és vállán, bordószínű barettsapka födi a fejét, hogy halántékán enyhén őszül a haja, annak ellenére azonban fiatalos, pirospozsgás az arca, fürge a mozgása. Éveinek számát tekintve közelebb állhatott a negyvenhez, mint a harminchoz. Végre felért a villához. — Kezét csókolom, jó reggelt kívánok! — köszönt levegő után kapkodva. — Alaposan megszuszogtatja az embert ez a huncut emelkedő ... — Vidáman csillogó szemével végigtapogatta az asszonyt, s enyhe csodálkozás ült az arcára. Az asszony szemtelennek és tolakodónak találta a férfi tekintetét, hirtelen végigpillantott magán, milyen rendellenességet vehetett rajta észre ez a nagy mélák ember, és zavarában pi- rosság ömlött az arcára. Már-már szidalmazni kezdte a megkésett, ráadásul szemtelenkedő szerelőt a maga megszokott, fagyos modorában, de meggondolta magát: végeredményben mégiscsak megjött, és most ez a lényeg. Pedig hát tévedett, mert a szerelőnek esze ágában sem volt szemtelenkedni. Csupán elcsodálkozott kissé a sötétkék melegítőbe bújt „nagyságán“. Látásból ismerte a mérnök úr választékosán öltözködő, fagyos tekintetű, büszke feleségét, jó néhányszor találkozott vele a kisváros utcáin, s valahol a lelke mélyén túl finomnak és megközelíthetetlennek találta, látta, most meg, ebben a melegítőben... hát, istenem, ilyen is van. Barettjét a feje búbjára tolta, kézfejével lesuhintotta a homlokán gyöngyöző izzadtságot. — Bocsánatot kérek a késésért! Tetszik tudni, nyolcra a nemzeti bizottságra hívattak, oda el kell menni az embernek, mese nincs! ... — mondta mintegy önigazolásul, s pörgette volna tovább is a szót, hogy miért hivatták, de észrevette, hogy az asszony fagyosan elnéz fölötte, talán nem is hallja, amit mond, elhallgatott. Bár nem nagyon zavarta, mit gondol róla az asz- szony. Sok háznál megfordult, megszokta az effajta fogadtatást. Ettől a büszke asszonytól meg különösen nem várt sokat, illetve semmit, pontosabban azt, amit kapott: közönyt, érdektelenséget. Hogy ki fia borja lehet, azt csak a jóisten tudja. Két külön világ az ő világuk, az tény, s nemigen akadhatnak közös témára. Hogy jól van ez így, vagy Gyurák Éva illusztrációja sem, ki tudja? Talán igen. Mindegy, nem számít, attól még nem dűl össze a világ, de nem ám! Körülnézett, és elismerően bólogatott maga elé. Az asszony jelenlététől függetlenül most már csak az elibe tárulkozó látványban gyönyörködött, cseppet sem zavartatta magát: a villa mögötti domboldalon csodálatos színekben pompáztak a lombok. A hosz- szan tartó napos ősz jókedvében — a sárgától a rozsdabarnáig — minden színét beleszőtte a villa hátterébe. Nem lehet csodálatosabb és tökéletesebb egy romantikus darab színpadi díszlete sem. — Gyönyörű, gyönyörű! — dünnyögte a szerelő —, és ez a hely, ez a villa, mintha az isten tenyerén állna! ... Ha benépesítik az udvart tujákkal, fűvel, díszbokrokkal meg rózsákkal, olyan lesz, mint a mennyország! ... — Mintha a saját maga gondját-baját sorolná, folytatta, miközben az asszonyt a gutaütés kerülgette. — Amíg nem portalanítják az ide vezető utat, nehéz lesz feljárni a kocsival. Esőzés, havazás LOVICSEK BÉLA: '• * * . idején meg szó sem lehet róla ... Dehát, befolyásos ember a mérnök úr, elintézi ő, hogy mielőbb elkészüljön az út. Meg is teszik a kedvéért. Rémsége- sen tisztelik és becsülik, mert hát nem is mérnök a mérnök úr, több annál: tudományos ember, országos hírű terveket csinál, amint hallom... — A továbbiakat már az asszonynak szánta. — Csak azt nem értem, nagyságos asszony, kérem, hogy fér el annyi ész a mérnök úr csepp fejében?... Már bocsánatot kérek, nem nagyobb a mérnök úr feje a két öklömnél — mondta a szerelő kuncogva, és maga elé tartotta két, pörölynyi öklét. Valóban, meredt az asszony a két ökölre, s képzeletében megjelent a férje hórihorgasan, vékony-törékenyen, horpadt mellűn... és a feje! ... Csupa szemüveg. Mintha -az egész feje szemüvegből állna. Sosem gondolt volna rá, ha ez az ember nem hívja fel a figyelmét. Majdnem elkacagta magát a furcsa hasonlaton, de tartotta magát, csak nem válik nevetségessé ez előtt a mélák ember előtt! Szemével lökte volna a szerelőt be a fürdőszobába, hogy lásson munkához, s ne a férje fejét elemezze, úgyis eleget késett! A szerelő észrevette az asszony komor, parancsoló pillantását. Tudott ő olvasni a tekintetekből — hajáj, de még mennyire! Sokféle szem csapkodta őt már életében, bár csak annyi százasa lenne! Végre megmozdult — az asszony nagy megkönnyebbülésére —, válláról iecsúsztatta a nehéz táskát, szíj átalvetőjénél fogva meglóbálta a levegőben. — így, bizony, nem élünk meg — mondta —, hacsak elmélkedünk meg gyönyörködünk! — s indult befelé. — Nem bizony! — mondta az asszony keményen, figyelmeztetőn. — Azért ne tessék megijedni! — állt meg egy pillanatra a szerelő —, ha én egyszer munkához látok, mese nincs, dolgozom, nem alszom! ... Remélem minden szükséges anyag megvan? — Meg... csak meg — szorult össze az asszony szíve rémületében: már csak az kell, hogy valami hiányozzék! — A férjem azt mondta, hogy... — Nekem is mondta, sőt a rajzot is ideadta... Nem lesz itt semmi hiba, nagyságos asszony, kérem, a kerek világon semmi! Tessék csak nyugodtan rámbízni! A hallban újra megállt s körülnézett. (Az asszonynak meg idegességében csomóba ugrott a gyomra és szédelgett.) — Ez az üvegfal minden pénzt megér — mondta a szerelő a maga megszokott, rendíthetetlen nyugalmával. — Ez igen! ... Megszűri a fényt, és olyan csodálatos hangulatot varázsol ide, hogy szinte álomba ringatja az embert. Egyszerre rekeszti ki és bo- csájtja be a külső világot. A tavaszt például kibomló ragyogásával, ami idebent is újjá teremti az élqtet. A nyarat meg ... — közben az asszonyra nézett, akiről lerítt, hogy tűkön áll, és csodálkozással vegyes haraggal hallgatja őt. A szerelő megütődött: hogy lehet valaki ilyen érzéketlen kőszikla?! ... Minek az olyan embernek a villa, aki nem tudja értékelni?! ... Meg kell találni, ki kell tapogatni az ízét, szépségét és a hangulatát!.. Ebből a teremtésből aztán soha nem lenne jó mesterember. Igaz, nem is arra született. Ez igának érez- né a munkát, nem találna benne semmi fantáziát és gyönyörűséget. Ennek a kezében aztán soha nem dalolna a véső meg a kalapács, nem muzsikálnának a csövek ... — Igen, igen, a fürdőszoba, lássuk csak! — ébredt fel merengéséből a szerelő. Ogy vélem, ez az — mutatott az egyik ajtónyílásra. — Igen, az... — sóhajtott az asszony erőtlenül. Megadta magát a sorsának: felőle akár bele is fek- het a fürdőkádba ez a nagy mélák ember, s alhat estig. Miatta nem teszi tönkre az idegeit! — A férjem minden anyagot odakészíttetett... Talál ott kettős létrát is, ha szüksége lenne rá ... A szerelő belépett a helyiségbe, földre eresztette a nehéz táskát, és szemrevételezte a kádat, csöveket, csapokat, villanybojlert, mindent. — Igen... úgy vélem, nem hiányzik semmi — mondta csendesen, mintegy önmagának, aztán szétnézett. — Szép, tágas... Sok előnye van a tágas fürdőszobának, és ami igen fontos, a mérnök úr külön helyiségbe tervezte a vécét. Bocsánatot kérek, hogy így fejezem ki magam, de én azt tartom, hogy külön legyen a lakás legkisebb helyisége. Az, kérem szépen, meghitt, kellemes részét képezi a lakásnak, legalábbis kell, hogy azt képezze, mert tessék elhinni, nagyságos asszony, kérem, hogy egyéb szükséglete mellett sokszor bújával is meg örömével is oda menekül az ember, s ott, a négy szűk fal között, távol a világ dolgaitól egyszál magában kellemesen elmé- lázgathat... Nem tudom, ki hogy van vele, de any- nyi érdekes gondolat sehol másutt nem fordul meg az ember fejében, mint éppen ott... Az asszony nem bírta tovább. Felkacagott, mint az eszelős, és valósággal kimenekült a lakásból. Tanács-« talanul körülnézett az udvarban. Egyetlen okos gondolat sem fordult meg a fejében: mit is kellene tennie? Legszívesebben elrohant volna, de hogy hová, maga sem tudta. Leült a bejárati lépcsőre. Sírás fojtogatta. Később a köd teljesen szétoszlott, sütött a nap. Lám gyos cirógatása némileg megnyugtatta az asszonyt. Közben a fürdőszobában a szerelő hosszan, zengőn nevetett. Félreértette az asszony kacagását. Örült, hogy sikerült feltörnie a fagyosságát, és hogy felvidult. Megelevenedett. A rajz szerint kimérte és kijelölte a csövek, a bojler, a kád és a lefolyó helyét, aztán kétfelé csapta a kettős létra rövid lábait, középen bebiztosította a lánc végére erősített kampóval, hogy szét ne csússzon alatta, aztán kézbe fogta a vésőt, kalapácsot, beleköpött a markába, és munkához látott. Szaporán járt a keze. Körülötte téglaszilánkok záporoztak, közben vidáman fütyült, dalolt. Később ledobta szerelőruhája felső részét. Olcsó, rövidujjú trikóingéből szinte kibuggyant napbarnította, izmos karja. Jókedvűen, fáradhatatlanul dolgozott. S énekelt „Mert hogy: aki a babáját, igazán szereti...“ Érces, öblös hangja betöltötte az aránylag kis helyiséget, s mint föltöltött pohárból a víz, kicsordult az udvarra. Ott körözött a hang, játékos pillangóként meg-megérintve az asszony fülét s szívét, akinek most már teljesen elpárolgott a haragja. Megnyugtatta a munka zaja: dolgozik ez, mint a gép, tán a falakat is összedönti. Szépnek, kellemesnek találta az érces, öblös hangját is, melynek láthatatlan hidacskáján küldte el hozzá a jókedvét, s talán az üzenetét is: ne haragoskodjon, nagyságos asszonyka, vegye már észre, hogy én, a szerelő is ember vagyok! Ember, persze hogy ember, mosolyodott el az asz- szony. Most, hogy lehiggadva utána gondol a szavainak, megszépülnek. Mint hetek múltán a csecsemő. Istenem, mondta félhangosan, és mélyről jövőn felsóhajtott. Mivel is kellene betelepíteni az udvart? Lám, a férje helyett ő tervezget, ő álmodozikl A férje soha nem beszél ilyen dolgokról, nincs ideje. Minden percét leköti a munkája. Úgyszólván magának él, nap mint nap az ő különös, sajátos világát tervezi, építi, melyek aztán bejárják az országot, és híressé válnak. De mi jut neki, a feleségnek a hírnévből!? A pénz, semmi egyéb. Meg a magány. Igaz, a pénzből sok szép ruhára, ékszerre telik, meg kocsira, villára, pazar berendezésre, egyszóval bőségre. Ez volna hát a világ teteje? Életének az értelme? Tartalmatlanul, üresen peregnek a napjai. Néha összeül a barátnőivel, akik csak locsognak, a kisváros ízetlen pletykáin csámcsognak, meg irigykednek. Igen, irigykednek rá, hogy neki milyen szép és gondtalan az élete, hiszen neki mindene megvan. Valóban megvan mindene, amit csak a szeme-szája megkíván. Mégis szegénynek és boldogtalannak érzi magát. Csak azon csodálkozik a küszöbön ülve, hogy miért éppen most lázong a lelke, miért éppen most tetéznek benne ezek a gondolatok? Milyen láthatatlan erők korbácsolták fel az érzelmeit? Talán ez a nagy mélák ember, ennek a megjelenése, gondtalan fecsegése, egészséges optimizmusa, egyszerű, magabiztos fellépése, erejébe és munkájába vetett hite?! Óvatosan bement a hallba. Hosszan nézte az üvegfalat. Vajon mit mondana a szerelő, hogyan szűrné meg és bocsátaná be az üvegfal az őszt és a téli világot? ... Milyen szépen beszélt a tavaszról... Meg kellene tőle kérdezni... Nem, nem — hesegette el
