Új Szó, 1972. január (25. évfolyam, 1-25. szám)
1972-01-09 / 1. szám, Vasárnapi Új Szó
Egy könyvkötő emlékei és munkássága Á lltam a könyvszekrényem előtt; esztétikai érdeklődéssel vizsgálgattam a különböző évjáratú könyvek borítását. Egy 1952-ben kiadott enciklopédia gyönyörű bőrkötésben, színarany betűkkel díszítve sorakozott a legfelsőbb polcon. „Az ember tragédiája“ című könyvecskét 1868-ban nyomtatta a híres Atheneum; cinoberszínű fedelén luciferi fur- fanggal villogtak meg a míves vágású fekete betűk és ábrák. Ha végigpillantunk egy rendezett könyvgyűjteményen, nem nehéz megállapítani, hogy minél újabb kiadású egy könyv, kötése annál egyszerűbb — szerényebb. Ezek persze eléggé kívül álló megállapítások, kibővíteni csak egy bizonyos foglalkozást űző egyén tudja: a könyvkötő. Ezzel a gondolattal indultam el Levicére (Lévára] Medzihradszky László könyvkötőmester műhelyébe. Az idős, ősz mester több mint hatvan évvel ezelőtt egy fogadalmat tett: „Apám mesterségét szeretném folytatni, életemet a könyvkötészetnek szentelni.“ Az indulás szilárd alapokról történt. Ugyanis a tanítvány mestere egyben apja volt. Horný Kubín-i származású, de ő már LuCenecen (Losoncon) tanulta a mesterségét. Az apa a magába zárkózott, szigorú ember példáját képviselte. Fiát, Lászlót is így nevelte, aki a későbbiek folyamán Levicére (Lévára) került. Az igazi felkészültség már itt mutatkozott meg — itt készültek azok a bőr- és vászonkötéses remekművek, amelyek a jövőben hosszú időn keresztül árulkodnak majd arról, hogy szakember készítette ezeket — elsőrangú szinten. Medzihradszky mester — kora és betegsége miatt — az utóbbi időben már csak ritkán nyúl a kézi betűnyomó fogantyújához, ritkán forgatja a százéves prés hatalmas kerekét. Barátaival, vagy ahogyan 6 nevezte az ismerős korabelieket, „a régi fiúkkal“ néha délelőttönként találkozik a CSEMADOK-ban. A téma — mint Idősebbek társaságában szokásos — fiatalságuk egyes mozzanatainak visszapergetése, felelevenítése. De legkedveltebb időtöltése a halk, szerény séta Levice (Léva) hangulatos, öreg utcácskáin. Ilyenkor látni a legtisztábban, hogy ráncos, munkától edződött arca egyben emlékek tükre is. A mester az apai hagyatékot őrzi, meg egy emléket, amihez mindvégig hű maradt —, amelyet a maga lehetőségein belül mindvégig szolgált: Pavol Országh Hviezdoslav emlékét. Igen, a véletlen folytán, de nem véletlenül került ide ez az európai szinten is jól Ismert név. Medzihradszky mester második leágazáson nagybácsikáját tisztelheti a nagy szlovák íróban. Ugyanis Hviezdoslav édesanyja és a könyvkötőmester nagyapja testvérek voltak. A hetvennégy éves ősz férfi szerénysége következtében csak véletlenül említette ezt a rokoni kapcsolatot. Ezzel is igazolta közeli ismerőseinek, hozzátartozóinak állítását: — Medzihradszky bácsinak nincsen dicsekvő szava, de amit mond, annak súlya van. A mester meleg szavaival így emlékezik P. O. Hviezdoslavra: — Akinek jelent valamit ez a név — dókban is a legtermészetesebb anyagokat használ« ták; bőrt, fát, papírt. Itt van például ez a nagyméretű könyv. Medzihradszky mester egy gyönyörű bőrkötéses példányt vesz elő, melynek mintázata figyelemre méltó, — A bőr — amit minden esetben a könyvön dolgoznak ki — fatáblákkal van merevítve. Az efféle munkák hajdan ötvösmunkákkal való kiegészítést is kaptak — a sarkokat, kapcsokat, s a nehéz könyvek hátuljára gombokat. — A 17. és 18. században új hullám jött, a könyvek aranyfüsttel való díszítése. Megjegyzésül annyit, hogy ez a nagykarátos aranyfüst hajszálvékoy lapocskák formájában áll rendelkezésünkre és forró nyomással visszük a bőr-, vászon- vagy papírrétegre. Sokat dolgoztam ezzel a kényes anyaggal, s ilyenkor persze még a lélegzetvételre is vigyáznunk kellett, mivel könnyen elszakadhatott, használhatatlanná válhatott az aranyfüst. Tipikusak az említett századból való Grolier-féle példányok, melyek még a mai napig is a legkeresettebbek. Nyugodtan a könyvkötészet remekeinek mondhatom őket. Bő, ornamentális aranydíszítései egyáltalán nem fulladnak a giccs szennycsatornájába, hanem a művészet legkiemelkedőbb megnyilvánulásait tükrözik. Grolier volt egyébként az utolsó könyvkedvelő (francia), aki hatalmas anyagi áldozatot hozott a kötések művészi értékű kivitelezéséért. — Aztán bejött a szériakötészet, hatalmas gépesítéssel. Sokan gondolhatták, hogy erre mi haragudhattunk a legjobban. Pedig egyáltalán nem, hiszen ez egy egészséges folyamat volt. Megvalósította azt a jogos szükségletet, amiért oly sokan harcoltak; ne csupán néhány kiváltságos művelődhessék, hanem minden emberfia, egyaránt. Jó volt hallani, amit ez az idős szakmabeli mondott a könyvről. Nem csupán mint kézzel tapintható anyagot, hanem egészként fogta fel az irodalmi alkotásokat, tartalmukkal és kötésükkel együtt. Ez adta munkájához azt a mesteri fogásokon kívül álló alkotó erőt, amellyel szépet, maradandót hozhatott létre. Mikor a mai modern borítású könyvekhez való hozzáállásáról érdeklődtem, így folytatta: — Van egy állítás — hogy az ízlések különbözők. Hogy mit felelnék én erre a legszívesebben? Elég baj ez. Elhiszem, vannak dolgok, színek — formák, amelyekhez kiváltképp ragaszkodik az ember. De a szépnek csak egy útja van. Mert a jó ízlésű ember egyaránt megcsodál egy mesteri fokon elkészített, ornamentumokkal ékesített remekmunkát, s ugyanilyen gyönyörrel fogad egy modern kivitelezésű, néhány kifejező vonallal díszített könyvet is. Érdekelt a kérdés: hogyan vélekedhet egy könyvkötő az olvasottságról és általában az olvasásról? — Életemben sokat olvastam — hangzott a válasz. — Kedveltem Jókait, Mikszáthot — a szlovák és francia írók munkáit. Elmondhatom, hogy életem folyamán számos könyv megfordult a kezem között. Csak hogy rengeteg könyvet kellett volna még elolvasnom ahhoz, hogy az ember nyugodt lelkiismerettel állíthassa magáról: valami kevés dereng bennem a világról. A lévai könyvkötőmester kérdéseimre szinte aforizmákkal, mottóknak beillő fogalmakkal felelt. Nem véletlen ez. Egy hasznosan eltöltött élet csep- penként leszűrt nektárja adta a sallangmentes tisztaságot, töménységet. Magasztalás, körülírás, magyarázkodás nélkül megérthetjük: Medzihradszky László tovább vitte, tökéletesítette apja hagyatékát és hű maradt Pavol Országh Hviezdoslav általunk is ápolt emlékének. KALITA GÁBOR ba se távoznak. Ott maradnak a rádió és televízió közelében, s a megvetett, puha nyugvóhely meleg öleléssel különíti el őket a szülőktől és felnőttektől. Nem távoztak el, mégis elmentek. A búcsú és lefekvés után felnőttek és gyerekek már nincsenek együtt. Világuk két külön világ. Az ébrenlét és az álom világa. De csakhamar eljön a felnőttek búcsúvétele is. Este nemcsak a felnőttek búcsúznak a gyermekektől. Habár későbben a felnőttek is búcsút vesznek egymástól. Az éjszakában nincsen két ember, aki álmával mindvégig együtt maradhatna. Egyszer mindenki útra kél. Az éjszaka az alvásé, az álomé, és milyen jó is ez! Aludni, álmodni és pihenni pedig csak egyedül lehet. Azért búcsúzunk egymástól naponta, különösen azok, akik szeretik egymást. S a búcsúszó: — JÓ éjszakát! Hviezdoslav — annak sok újat nem mondhatok. Hiszen ismeri — művein keresztül. Én személy szerint mindig nagyra becsültem, és becsülöm ma is. A „jó öreg“ egyik nemes tulajdonságai közé tartozott az alaposság: mindent tisztán látni, mindent százszorosán átgondolva kidolgozni. Néha évszázadnyira visz- szatekintve elmondhatom, hogy ez a mi családi- és rokoni körünk erénye is. Talán az apáról fiúra szálló mesterség nevelte ki ezt? Lehetséges, nem firtatom. A másik szerény megállapításom vele kapcsolatban — a papír iránti tisztelete. Elhiszem, hogy ez furcsán hangzik, egyszeri hallásra semmit sem mond. Persze, ez csakis tollforgató ember számára jelenthet konkrétumot. A nagyon kedves és érdekes kitérő után a mestertől egy általános jellemzést kértem a könyvkötészetről, erről a haldokló mesterségről, amelyről oly keveset tudunk. — Bár voltak jóval korábban kiadott könyvek is, a könyvkötészet kezdetét én mégis az 1457-i dátumra tenném. Ekkor tökéletesítette Schöffer a betűöntés mesterségét, amivel megindult a nagyobb példányszámok kiadása. Könyvborításra az ezt követő évszázaMOHR GEDEON: Szívközeibe jut hallgatóságához a rádió és televízió esténként, amikor belekavar a családok nappali életrendjébe. Nagy selejtezést eszközöl a hallgatói között. így szól: — Most mesével búcsúzunk a gyermekektől. Ilyenkor a napról napra visszatérő bűbájos hangjel csendül fel, mint valami eg- zótikus keleti uralkodó udvari indulója, s gyermekeket andalító, felnőtteket eláb- rándoztató disszonáns összhangjával kaput nyit a mesék hamis, mégis oly édes és csalogató világába. Fölhangzik, vagy képen pereg a mese. Itt most — a bejelentés szerint — nem a szórakoztatás a fontos, hanem a búcsú. Nem a mesemondás és a mesehallgatás a cél, hanem az az esemény, ami a családot kettéválasztja. Kettéválasztja annyira, hogy búcsúzniuk kell egymástól. Megindító esti szertartás, melyet a rádió és a televízió tesz országos méretűvé, s mellyel a gyermekes családokon szalad végig az elválás hasadása. Búcsút kell venni. Búcsú pedig ott szükséges, ahol valaki eltávozik. De van-e itt olyan, aki eltávozik? Szülők és gyermekek, felnőttek és gyermekek búcsúznak egymástól, mert a gyermekek nyugovóra térnek. De elmenni nem mennek el. Talán még a szomszéd szobá— Egyik fő munkaeszközünk a betűnyomó — mondja Medzihradszky László könyvkötőmester. mm mm, M
