Új Szó, 1972. január (25. évfolyam, 1-25. szám)
1972-01-03 / 1. szám, hétfő
B E Ľ Ľ U S IMRE] Nem lesi Hl már Jeule nacht“ Sok időbe került, míg azasz- szony magához tért, amikor a kisbíró átadta férjének a behívót. — Ml lesz a négy apró gyerekemmel? Hogyan vihetik el az apjukat? Van ezeknek lelkűk? — Nyugodjon meg, asszonyom! Majd csak vége leszl Semmi sem tart örökké! — vigasztalta a „rosszhírthordó“ kisbíró. • • • Az apa — egy Garam menti falu kocsmárosa — bevonult. Sírtak a gyerekek, a feleség már csak kiszáradt szemekkel nézett utána egy pó- lyással a karján, sopánkodtak a már magukra maradt szomszédasszonyok, és mankójára támaszkodva ott sündörgött a féllábú Pataki Feri bácsi — a szomszéd, megígérve, hogy gondját viseli az „elhagyott“ családnak. • • • A kocsmárosné arcára talán csak csemetéi gügyögése hozott egy futó, fájó mosolyt. A máskor oly vidám, csinos fiatalasszony, most gép módjára öntögette a bort és a pálinkát, ki-kilöttyentve néhány cseppet, amikor a távolból valami dörrenés hallatszott. Feri bácsi ott volt mindig mellette és vigasztalta: — Ne féljen, Endrédyné asz. szony, hazajön! • • • Ólomlábakon, vigasztalanul, de azért haladt az idő. Jött egy levél, aztán két hónapig semmi. Űjabb rossz hírek járták a környéket, az idegszálakon hegedült a repülőgépek búgá- sa, a gyerekek nőttek és mindig jobban éheztek, újabb robbanások a távolban, aztán egy levél: Jövök, majd megint félévi hallgatás, szinte már csak egy grimaszos mosoly az asz- szony ajkán, de az is csak a legkisebbnek, mert a többi már „értette“ a fájdalmat. A patikusnak, aki a közelben lakott, volt rádiója. Feri bácsi gyakran átjárt meghallgatni az orosz és a német nyelvű híreket. Még 18-ban tanult meg valamit oroszul, amikor a bal lábát elvesztette. Németül nem sokat tudott, de ott kisegítette a patikus. Aztán összegez, ték a híreket, elemezték, boncolgatták: — Hallja, Schwarz úr — mondta Feri bácsi —, ezek nem mai gyerekek! Ezek haza- zavarják őket egész Berlinbe, ha én mondom! Mert én aztán ismerem az oroszt! Nem hagyja az magát! A lelke már l'yukat fúrt a felhőkbe, de a mutatóujja még akkor is meghúzza a ravaszt, és nem téveszt célt. • • • Bal, jobb, bal jobb... A legkisebb Endrédy is megtanult már járni, de az apa még mindig nem jött. Nem is írt. A falut megszállták a visz- szavonuló fasiszták, de hála istennek, nem időztek sokáig. Szerintük rossz volt a falu fék- vése, túl közel volt az erdő. Féltek. Lejjebb húzódtak, a Garam másik oldalára. Csak néhány ,,emberüket“ hagytak hát. na. Rádióval — biztosítónak, tudósítónak. Ezek a kocsma alatti pincébe telepedtek le. A masszív épület alatt nem kellett félniük még a bombától sem. • • • Négy gyerek, az anyjuk és Feri bácsi a „nagyapa“, ők hatan ültek le a három német katonával — a negyedik állandóan az adó-vevőkészüléknél volt hogy elfogyasszák az ebédet. Persze, először a gyerekeknek kellett enni. Bizalmatlanok voltak az „urak!“ , A harcok egyre közelebb zajlottak le. A náciknak Zólyom és Korpona felől váratlan és kellemetlen meglepetéseket okoztak a partizánok. Besztercebánya felől pedig már vissza- tarthatatlanul közeledtek a szovjet hadsereg egységei és űzték a menekülő vadat. Aki az utolsókat rugdossa, mindent megtesz élete fennmaradásáért. Bizonyítani akartak a németek is: ők az erősebbek! És védtelen öregeket, gyermekeket gyilkoltak. A szomszéd községben a falu közepén akasztották fel az öreg tanítót, csak azért, mert tudott oroszul. De ugyanakkor kivégezték azt a tízéves kislányt is, aki éppen tejet és egy kis zsírt vitt a tanítóékhoz. „ösz- szejátszik velük — mondták. — Biztosan varta mi üzenetet is hoz a partizánoktól!“ Féltek, reszkettek minden bokortól. Számukra éltek a szalmakazlak, a szénaboglyák. Erdős területekről menekültek, mint aki eszét vesztette. • • • A faluban maradt négy német sem volt különb a többinél. Igaz, nem mertek nagyon basáskodni, mert kevesen voltak, de egy idősebb embert már kidobtak a kocsmából, mert az nem nézett rájuk jó szemmel, és valami megjegyzést is tett. Feri bácsi állandóan szemmel tartotta a négy betolakodót. Ö sem tartozott ugyan a házhoz, de ígéretét most csak úgy tudta teljesíteni, hogy vállalta a nagyapa szerepét, és ideiglenesen Endrédyékhez költözött. • • • Már hatodik napja tanyáztak a kocsma pincéjében a németek. Kettő mindig szolgálatban volt, kettő pedig pihent. Aztán váltakoztak. A házba jóformán csak kosztolni jártak, vagy őrködni, spicliskedni a kocsmába. Ilyenkor leginkábba kocsmárosnét figyelték. Főleg a két fiatalabbik! A kiéhezett kan szemével bámulták az asz- szonyt, állandóan róla beszélgettek. Feri bácsi szerette volna tudni, mit, de, nem sokat értett titokzatos és halk beszédükből. — Heute nacht, heute nacht! — mondogatták többek között egymásnak, aljas mosollyal az arcukon. Ezt Feri bácsi megértette: ma éjjel! És megsejtette: ezek ma éjjelre valami piszkos ügyet terveznek — méghozzá azasz- szonnyál! Mitévő legyek? Meg kell védenem ezt az asszonyt! Valami megoldást ki kell találnom! • • • Két üres, egy megkezdett és egy csordultig teli hordó állt a kocsma pincéjében. Beesteledett. A kocsmárosné — amióta ott voltak a németek, nem men lemenni a pincébe.* Feri bácsi járt le borért. Szerették a jó bort a „vendégek“ is. Még akkor is megengedtek maguknak egy-két pohárkával, amikor szolgálatban voltak. Hiszen a hadtesttől, a parancsnokoktól távol voltak, ittlevő parancsnokuk pedig jobban szerette a bort, mint három társa együttvéve. „Egyszer élünk, és nem is biztos, hogy nagyon soká!“ — ez volt a pohárköszöntője. Csakúgy, mint más alkalommal, most is lejött Feri bácsi az ötliteres demizsonnai, hogy vigyen a söntésbe bort. A kopott és csúszós pincelépcsők, no meg a rossz lába miatt nem bírt egyszerre többet felvinni. Mielőtt belépett volna a pincébe, az ajtóban álló őr megmotozta, nincs-e nála fegyver. Az öreg csak mosolygott, és rámutatva rossz lábára ennyit mondott: Elég volt nekem a fegyverből, nem kell már nekem a fegyver. Az őr leszólt társainak, mehetnek-e, aztán leballagott Feri bácsival ő is. Feri bácsi odament a megkezdett hordóhoz, és intett az „uraknak“:, igyanak vele egy pohárral. Ittak azok már eddig is, így hát nem kért mindegyik. — Das ist gut, das ist gut! — mutatott a még megbontatlan hordóra Feri bácsi. — Rőt, rőt! Ez már jobban tetszett a németeknek, gondolván, pirosat még itt úgysem ittak. Feri bácsi előszedett egy csapot, borosgazda ügyességével csapra ütötte a hordót, és megtöltötte vele a demizsont. Amíg a bor folydogált, figyelte a rádiókezelőt, aki éppen az esti jelentést adta le:: „Ahá, ha felfelé kapcsol — hallgat, ha lefelé kapcsol — beszél. Értem.“ És közben a „heute nacht“ járt az eszében. Aztán fogott öt poharat, és megöntötte a habzó vérvörös itallal. Noha nem először szolgálta ki őket hasonló módon, most mégis megremegett a keze, amikor felemelte poharát. — Hát akkor, egészségünkre! — kínálta őket. Az egyik intett Feri bácsinak, jelezvén: ő igyon előre. Feri bácsi pedig már megszokta a bizalmatlanságot. Végignézte mind a négy „vendégét“, koccintott velük, és — egy uram bocsáss! kíséretében, fenékig ürítette poharát. — Egyszer élünk, és ki tudja meddig! — mondta röhögve a parancsnok a megszokott pohárköszöntőjét, és ő is felhajtotta. Példáját követte mindhárom társa. Mint amikor felbőszült vadállatok elleni küzdelemből győztesen kerül ki az ember, úgy nézett most körül Feri bácsi is. Pörge bajusza alól fanyarul rá mosolygott „ivócimboráira“, aztán iparkodott úgy elhelyezkedni a szűkös pincében, hogy közel legyen a rádióhoz. — No, igyatok még, ti vadállatok! Vagy inkább a kocs- márosnéra fáj a fogatok? — ordított rájuk váratlanul, majd érezvén, hogy itt az idő, hirtelen adásra kapcsolta a rádiót, és belekiabált: „Alarm! ... Szoviet! ... Partizán! ...“ A négy fenevad nem tudta, mi történik. Hadonásztak, ordítottak, fegyvereik után kapkodtak, az őr rálőtt a már ösz- szecsukló Feri bácsira, de nem találta el. Neki is, társainak is belenyilalt valami őrületes fáj. dalom a gyomrába. Levegő után kapkodtak, de már késő volt. A patikustól kapott méreg, amit Feri bácsi még odafönt béleön- tött a demizsonba, végzett volna egy századdal is. — Nem lesz itt már „heute nacht!“ — suttogta elhaló hangon Feri bácsi, és örült, hogy az adás is sikerült és a nácik már nem mernek visszatérni a faluba megbosszulni társaik halálát. De erre már úgy sem lett volna idejük. Éjfél volt, amikor a falu végén feldübörgött az első szovjet tank. tvenedik születésnapjára fi a tisztességben meg- őszült Vlagyimir Kond- rasov könyvelő hegedűt kapott ajéndékba. Ahogy kikísérte a vendégeket, ingerülten csapta be utánuk az ajtót. — Ugye mondtam, hogy ne hívjuk meg ezeket a Morozové- katl — tört ki belőle az elégedetlenség. — Előre tudtam, hogy valami vacakot hoznak ajándékba, olyat, amit ők már nem tudnak használni. — S pi- rosság öntötte el az arcát. — Hát megér ez egy ilyen vacsorát? A lányuk már nem jár zeneórára, már látni sem akarják otthon ezt a vacakot, ezt a hegedűt, mi hát a legjobb megoldás: nekem „ajándékozzák“. Szép barát az ilyent Rajtam spórolnak. — Jól van, jól van — csití- totta volna a felesége. — Ezt adták, ezt adták. Csak mit csináljunk vele? — Hogyhogy mit? — dühöngött tovább Kondrasov. — Ülj le, és cincogj rajta egy kicsit. Játssz el egy Mendeissohn-he- gedűvérsenyt. „ Szórakozzon kulturált módon!“ Hát tessék! — És ha eladnánk? — tűnődött az asszony. — Ugyan kinek kellene ilyen ócskaság? Fél évig is tarthatnád a tenyered, míg odavetne valaki érte pár kopejkát, de azt is csak azért, mert múltból ittmaradt vándormuzsikusnak nézne — zsörtölődött még mindig az ünnepelt. — Próbáld csak meg. Elviheted a bizományiba, ha nagyon ráérsz, de nem hiszem, hogy bármit is adnának érte — és ingatta a fejét szomorúan, csalódottan, s alig érthetően emlegette tovább hol Morozovékat, hol az ördögöt, még aztán is, hnci már lefeküdt. Kondrasovnak még másnap sem múlt el az az érzése, hogy bizony csúnyán jártak el vele, hogy becsapták, megrövidítették. Vasárnap volt, ragyogóan sütött a nap, de hiába, nem tudta megvigasztalni a fél évszázados fennállását ünneplő könyvelőt. Es este, amikor egyik munkatársa, Frolov könyVÄC1 MIHÁLY: Építs tetőt Az alapot mélyre lerakták. Te emeltél rá falakat. Reád dőlne, ha nem folytatnád. Eltemet, amit abbahagysz. A ház azé, ki betetőzi. Másra hagynád? - Majd kizavar. Mire építsz: - tiéd az ősi telek, s mit raktál rá - a fal. Tetőt fölé! - ha gerendának magad feszülsz is - magasan. * Csak építsz? - Foglald el hazádat, mert gürcölhetsz benn hontalan. Építsd magad: - egymásbaillő, kegyetlenül kiszámított, egymást égre tartó, feszítő gondolatból boltozatot. Építsd magad: - akár a kristály rendeződik tökéletes, belül ható törvényre tisztán:- jövője rég örökletes. Építsd világod: lenn a mélyben tervezi lombját a gyökér; tudatos rendszere készen, mire győztesen fénybe ér. Építsd magad - mint csont a testben észrevétlen: - a szervezet köréd rendeződik - s te csendben hatalmadat így szervezed. Csak annyi légy, mint a kés éle. Ne látssz, ne légy, helyet ne kérj.- A bajban ott leszel a kézben, s ha szegésre kész a kenyér. velő becsengetett hozzá, őt is nagyon mogorván fogadta. — Bocsáss meg — mentegetőzött Frolov —, csak egy pillanatra ugrottam fel hozzád, a negyedéves zárással kapcsolatban szeretnék... — és itt elakadt a szava, tekintete ugyanis rátévedt a hegedűtokra. — Hát... hát az mi itt nálad? Vlagyimir Kusajev: A hegedű — Hogyhogy mi? — mordult fel Kondrasov. — Nem látod? Hegedű. — Hegedű? — csodálkozott Frolov. — Kié? — Kié lenne? — kérdezte vissza Kondrasov idegesen. — Az én lakásomban van, az enyém. Te nem akarsz venni magadnak? — Én? Hegedűt? Nem. — felelte Frolov mélységes zavarban. — Nekem nincs hallásom. De bocsáss meg, nem akarlak zavarni. Majd eljövök máskor — s már hátrált is kifelé. Reggel, amikor immár öti)en- egyedik évében járó könyvelőnk bement munkahelyére, kollégái tiszteletteljes pillantását érezte magán, s a főosztály leg- modortalanabb embere, Makarenkov közgazdász is, asztalától felállva, mély főhajtással üdvözölte — szólni azonban nem szólalt semmit. A hét végén Vlagyimir Kond- rasovot magához hivatta a főnöke. Először Mozartról, aztán Rimszkij-Korszakovról ejtett néhány szót. majd ezt kérdezte: — Hogy van, kedves Kondrasov elvtárs? Mintha rosszkedvű lenne mostanában. Túl sok talán a munkája s nem marad ideje semmire? — De nem... én nem is tudom — felelte Kondrasov teljesen zavartan. Ugyan mit akarhat tőle a főnöke? Az barátságosan a vállára tette a kezét és mosolyogva mondta: — Ugyan, ne szerénykedjék. Szóval, ha néha hamarabb szeretne hazamenni, nem ellenzem. És véleményem szerint bizony túlterhelték munkával. A művészetet tisztelni kell, nemdebár? Tudom én ezt nagyon jól. Három nap múlva szakszervezeti értekezletet tartottak a vállalatnál. Beszámolóját az elnök így fejezte be: — Példát kell vennünk az olyan elvtársakról, mint Kondrasov könyvelő, aki nemcsak jól dolgozik, de aktív tevékenységet folytat kulturális színvonalának emelésére, és minden szabad idejét a liegedülésnek szenteli. Kondrasov elvtárs nemcsak maga élvezi a művészetet, hanem a kollektívát is neveli, így Frolov elvtársat is rábeszéli, hogy tanuljon hegedülni. Az ilyen kiváló embereket ösztönözni, támogatni kell. Az értekezlet végén jutalomüdülésre szóló ingyenes beuta+ lót nyújtottak át KondrasoD kartársnak. A helyi lapban közölték a fényképét, mely ter-> mészelesen hegedűvel a kezében ábrázolta. Az aláírás így szólt: „A hegedűművészet — ez Kondrasov könyvelő szenvedélye. Kcfndrasov vállalatának egyik legjobb dolgozója A kép alatt közölt cikkből egyértelműen kiderült, hogy Vlagyimir Kondrasovot a hegedű új és új munkasikerek elérésében segíti, hogy ez a kiváló dolgozó, a kollektíva példaképe, hegedű nélkül el sem tudja képzelni az életét. Három hónap sem telt bele, s előléptették. Ekkor takarék- betétkönyvet váltott, s minden hónapban betette azt a Qénzt, amennyivel emelték a fizetését. És egy év múlva, amikor elég pénz gyűlt már össze, ünneplőbe öltözött, s feleségével a karján elsétált a főtéren levő üzletbe, s hosszas válogatás, fontolgatás után megvette magának a legszebb hárfát... Ford.: V. I. 1972. I. 3.
